KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/április
FILMSZEMLE
• Konrád György: Ideje van a kimondásnak és ideje van a formálásnak Filmszemle-margináliák
• Szabó Miklós: Magyar Gulag-monográfia Recsk, 1950 – 1953. Egy titkos kényszermunkatábor története
• Szemadám György: „Nem csinálunk semmit, ami szellemes!” Beszélgetés Enyedi Ildikó első nagyjátékfilmjeiből
• Ardai Zoltán: Élőt a holttal Az új földesúr
• Koltai Tamás: Love mese Piroska és a farkas
• Báron György: Fáktól az erdőt Vadon

• Papp Zsolt: Tilos tiltani Beszélgetés Daniel Cohn-Bendittel
• N. N.: 1968. eseménynaptárából
• Háy Gyula: Születtem 1900-ban Önéletrajzi részletek
• Dániel Ferenc: Világvégi próféciák Werner Herzog és a misztika
• Koltai Ágnes: A western Marx Károlya? Vol egyszer egy Amerika-mítosz
• N. N.: Sergio Leone filmjei
LÁTTUK MÉG
• Nóvé Béla: Esőember
• Koltai Ágnes: Robinzonád avagy az én angol nagyapám
• Szilágyi G. Gábor: Csillagember
• Molnár Péter: A nyolc szamuráj legendája
• Faragó Zsuzsa: Krízis
• Tamás Amaryllis: Matador
• Nagy Zsolt: Éjszakai motorosok
• Nóvé Béla: K.O.-ra ítélve
KÖNYV
• Csala Károly: Lazán és szorosan Filmbarátok Kiskönyvtára
KRÓNIKA
• N. N.: Alapítvány: A Magyar Film Múltja és Jövője
• N. N.: Közlemény
• N. N.: Pályázat

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Filmszemle-margináliák

Ideje van a kimondásnak és ideje van a formálásnak

Konrád György

 

A filmművészek szeme megakad falainkon. A hámlás-vedlés hallucinogén-térképein. Nézik már ezeknek a szürke textúráját. Semmi sem valóságosabb és semmi sem valótlanabb a málló vakolatnál. Semmi sem igaz. Jancsó lovai már egy Magritte-képről jönnek, nem a Nagy-Alföldről, elszálltak a helikopterek is, a dolog és a videóképe felcserélhető, az egyik kioltja a másikat, tetszőleges, hogy melyik az eredeti. Ki a gyilkos, ne kérdjük, menjünk egy házzal odébb. Mozgásunkkal egy forgatókönyvnek engedelmeskedünk, amely a videóképernyőn már előbb is lejátszódhatott. Egymásba tolulnak az indulás és az érkezés egybevont peronján a múlt és a jelen fejezetei. Azok az énekek, istenem, amelyeket egyre furcsább énekelni! Azok a pisztolyok, amelyeknek sem a bűnhöz, sem a bűnhődéshez nincs közük, használatuk semleges mozgásforma, és ha egy test a földrehull, az sem valóságosabb, mintha egy komputerjáték képernyőjén ügyes lövés után egy figurácska elcikkan. Volt itt egy nő? Volt itt egy ház? Csakugyan? Láthatja, uram, most nincs. Herceg, ne bízz a valóságban, ma van, holnap nincs.

 

*

 

Híradások szívbetegekről, lakótelepi fiatalokról, lakástalanokról, állami gondozottakról, Joseph K.-ról, akinek minden szerelmét megölik, internáltakról, civil foglyokról, államellenes izgatás miatt elítélt munkásról, kitelepítettekről, feloszlatott rendek táborba zárt apácáiról, kurvákról, transzvesztitákról, akik ráfáznak, magánvállalkozóról, akit lehetetlenné tesznek. Nem megy; sikerlovagot itt ne keress. Erős fickót se, aki a józan eszével, becsületes szívével és két gyors öklével felülkerekedik. Nem, ezeket a mozihősöket folyton tépdesi a balsors. Találhatsz ellenben finom arcokat, megnemtört, szívós emberpéldányokat, heves lelkeket, mohó életakaratot, tágas érzelmi regisztert. Ezeket a költött és valóságos személyeket nem a lelki hidegség gondjai bántják leginkább. Ha megpróbálom nyugati szemmel nézni ezeket az embereket, bajukban is kezdem megirigyelni őket. Cserzett karakterek. Van bennük valami keleties rezignáció, megtanultak együttélni a viszontagságaik emlékével. Az, aki még nincsen kipróbálva, kíváncsi irigységgel néz arra, aki már ki van. Ezek az áldozatok tudnak mosolyogni. Ezek a férfiak tudnak ordítani, a nők sikoltozni. Ami rossz történt velük, az is az övék, nem adnák oda, nem cserélnék ki utólag valami kellemesebbre. Aztán a nézőközönség kitódul a vetítőteremből a folyosóra, a büfébe, élénkség, autók, fesztivál, díjak, koktélparti.

 

*

 

Most jött el az ideje, hogy el lehet beszélni, ami velünk történt. Kijön a dobozból a film. Az jön ki, ami benne volt. Kijön a megbántottság nyersanyaga. Ha volt elnyomás, akkor voltak elnyomottak és azok elmondják a történetüket. Az országnak nem volt autentikus nyilvános emlékezete. Amnéziás ország – elmegyönge ország. Visszahódítani az emlékezetet – visszahódítani szellemi képességeinket. Ám ha el akarom mondani negyven évemet, nem csak azt mondom el, aminek szenvedő alanya voltam, hanem azt is, aminek cselekvő alanya. Sokan szeretnék hinni, hogy az elnyomásnak a nagy többség csak szenvedő alanya. És a nagy kiáradás idején mindenkiről kiderül, hogy mennyit szenvedett. Az emberek elmondják, hogy mit tettek mások ővelük. Bezárták őket, kizárták őket, elvitték őket, hazaengedték őket; éheztették és megverték őket. Akivel ez megtörtént, az el akarja mondani a sérelmét, ha eddig nem mondhatta. Akinek a legkedvesebbjét megölték, az mielőtt átadná magát egészen a felejtésnek, fel akarja mutatni a tőle halálba ragadott ember látomását. A nekrológ nem az elemzés műfaja. Betölteni a bántalom-térkép fehér foltjait? Elkerülhetetlen, hogy az ország lakói egytől egyig felsorolják az általuk elviselt hátrányos megkülönböztetéseket. Ki-ki csak erre emlékezik, megnemesedik aki sokat szenvedett.

 

*

 

Állami pénzből, állami film készül; ma ilyen az állami film, az önmagával meghasonlott államé. A rosszat mindig csak amazok csinálják? A „Hatalom”, a „Politika”? A marcona fegyveresek? Mi magunk sohasem? Ez a szenvedélyes és feledékeny azonosság önmagunkkal kedves lehet a közhangulatnak, de nem igazán kedvez a művészetnek. Sziszifuszi munka a felelőség állandó továbbgörgetése – felfelé.

 

*

 

Lételméleti nonszensz, hogy csak szenvedő legyél évtizedeken át és sohasem cselekvő. Ha ilyet hallok, akkor valami turpisságra gyanakszom. Esztétikai-politikai turpisságra. Nehéz valami egyértelmű anyagból jó művészetet csinálni. Hogy áll elő a bűn és a bűnhődés, ha a nemzeti alapszemélyiség gyámoltalan, bűntelen gyermek. Nehéz jó történetet csinálni olyan hősökkel, akikkel csak megesik a dolog. A politikai turpisság abban áll, hogy aki most művet formál a kommunizmus okozta különböző keltezésű szenvedésekből, az divatos filmet csinál. Az öreg parasztok bántalom-vallomása hiteles. Inkább azt nézem szkeptikusan, aki művet formál a mások szenvedéseiből, ha kimarad a történetből a lét cselekvő oldala, a dús jelenlét, a nagy hitelesítő.

 

*

 

Én, mióta az eszemet tudom, azt tapasztaltam, hogy a történelemhez nem elég Hitler vagy Sztálin, hanem kell hozzá szinte mindenkinek a közreműködése. Mert a történelem teljes egészében akciókból áll, végtelen számú akcióból, amelyek egy rendszer működésének határeseteit támogatólag-eltűrőleg körülveszik. Mindenki csinál is valamit azon kívül, hogy szenved. Csinál valamit, ami a rendszer működésébe beleilleszkedik, ami kell hozzá. Például: az állampolgárok kilencvennyolc százaléka álválasztásokon elmegy szavazni. Noha tudja, hogy mi van, úgy tesz mégis, mintha ez valami komoly esemény lenne. Miért szavaz igennel a túlnyomó többség? Mert fél, hogy ha nem jelentkezik a szavazóhelyiségben, az rossz pont, amelyet valahol számon tartanak. És ez a feltételezés nem volt alaptalan. A kilencvennyolc százalék komoly arccal, barátságos mosollyal törvényesítette a paródiát. Miért nem szökött meg a katona, a fogoly? Miért engedelmeskedtek a zsidók? És miért nem tiltakoznak az erdélyi magyarok? Miért bénulnak meg az elnyomott kisebbségek? És miért az elnyomott többség? Miért állt fel mindenki (a tapsot legalábbis színlelve), amikor Sztálint és Rákosit éltették? És miért áll fel minden román állampolgár, nemzetiségére való tekintet nélkül, amikor Ceauşescut éltetik? Hányan maradtak el a gyűlésekről, amikor muszáj volt ott lenni? A többség azt hitte, hogy fekete báránynak lenni rosszabb. Ez vitatható hiedelem. Az ellenállóknak nagy esélye van a megöletésre, de ha nem ölik meg őket, akkor a többieknél aránylag szabadabb emberekként élik az életüket, és jobban esik a szemükbe nézni.

 

*

 

Aki ellenállt, az cselekedett is. De aki nem állt ellen, az is cselekedett, azt cselekedte, hogy nem áll ellen. Hogy engedelmeskedik. Hogy betartja a játékszabályokat, hogy nem szegi meg a számára legsérelmesebb jogszabályokat. Azt cselekedte, hogy befogta a száját. A nem-ellenálló azt cselekedte, hogy nem írta alá a tiltakozó ívet egy kolléga védelmében, sőt erkölcsileg is helytelenítette az aláírásgyűjtést. Többnyire azt csinálta, amit lehetett; néha egy kissé azt is, amit muszáj volt. Nem igaz, hogy nem voltak választásaink, nem igaz, hogy minden döntésünk meghatározott volt. Az elnyomottnak mondott társadalom közreműködik a saját elnyomatásában.

 

*

 

Az igazi emberi probléma az, hogy a tömegsírba lövendő foglyok megássák a saját sírgödrüket. Másodrendű, de nem elhanyagolható kérdés, hogy milyen uniformist visel a kivégzőosztag. A művészetnek az emberi enigma kell, a cselekvés és szenvedés belső feszültsége. Hogy mi mindent mond magának az ember. A belső hangok feleselő kórusa. Hogy mit meg nem kell érned, hogy mit meg nem kell tenned a túlélésért. Engem egy történetben leginkább a személyes stratégia érdekel, az, hogy a hősöm miképpen vesz részt a történésben.

 

*

 

Paradigmaváltások idején azoknak jó, akiket kompromittáltnak tart a hajlékony közvélemény és ezért kiszorít a színről. Mehetnek belső emigrációba, meglibben előttük a nem-cselekvés tao-ja. Lehetnek elmélyülő remeték. Az előző remetéket most elkaphatja a forgatag, táncolhatnak a hírnévvel és a hatalommal, s ha nem vigyáznak, egy-kettőre már nem ők táncolnak, hanem őket táncoltatják. Ismétlő bábuk lesznek. Megnyomod a baba hasán a gombot, és mondja azt, amit mondani szokott. Elegánsabb személyek persze ilyenkor is tudják a mértéket, hogy mikor nincs tánc. Művész tartja a distanciát, forróság és a hűvösség kellő arányát. Az empátia és a szerkesztés nem ugyanaz, az igazság nem igazolja az eltehénkedést. Ki ne ismerné fel a bőbeszédűségben a beszélő túlzott elégedettségét magamagával: „Ni, hogy mondom tulajdon szájammal az igazságot!”

 

*

 

Erkölcsileg sem elégítenek ki az iróniátlan, megrendítő szenvedéstablók. A háború utáni irodalomban, s egyéb művészetekben hemzsegett a sok szenvedés, amelynek az előző rendszer volt az okozója. És igazán volt miről beszélni. A szegénység, az uraktól elszenvedett megaláztatások, a politikai üldöztetés, a deportálás elmondása kellett az igazsághoz, de az is igaz, hogy nemeslevelet biztosított annak, aki a karrier útjára akart lépni. Megjegyzendő, hogy ez a nemeslevél törtetés nélkül nem volt elég hatásos az emelkedéshez a társadalmi lajtorján. Mindent összevéve, ha fordulatok idején a túlélt szenvedés tőke, akkor ezt a tőkét valaki tőkésíteni fogja. Esetleg nem az, aki szenvedett, hanem az aki beszámol róla. Gyanakszom, ha nem keresed magadban a cinkost. A ravasz beszédút, a fondorlatos némát. A mártírológiából könnyű áttévedni az erkölcsi giccsbe. Szenvedés – dicsfény – jönnek az új undokok. Megvan az esélyük rá, hogy jobbak legyenek az előző undokoknál. Aztán, hogy-hogynem, nem lesznek jobbak.

De csúnya is, aki csúnya, akit csúnyának akarok látni, akire haragszom, aki bántott, akit már nem is lehet valódi embernek látni, csak madárijesztőnek. Phű, micsoda ijesztőmasinák ezek a moziávósok. Hinnye, de nagyot ütnek ezek a különféle kosztümös verőemberek. De komolyan támogatja a verés rémisztőségét a hangmérnök. Amikor ezt a sok gyopálást látom, az a balsejtelmem támad, hogy a filmművészek szeretik, hatásosnak tartják ezt a puffogást. Sok a férfi-történet, katonásdi; pedig a katonás viselkedés ma már egyre viccesebb. Az ifjú nézőkből kipukkan a nevetés, ha a peckesekre maszkírozott bujdosó honvédtiszt szivargyújtás közben is szerfölött peckes. Honnan szedték a filmrendezők ezt a durváskodást? A köztes effektusok már elfelejtődnek? Átmeneti színeknek nincs most évada, a fekete a szezonuniformis. 1981-ben Varsóban a festők zsűri nélkül állíthatták ki az általuk a legjobbnak vélt képeiket. Mindenki önérzetesen „akasztott”. Szabad az út az egyéniség előtt. Aztán megnézték egymás képeit. Mindnek fekete az alapszíne. A teremben zavarodott meglepődés uralkodott.

 

*

 

A főáramban haladó művészértelmiség, a nemzet lelkiismerete, most behelyezi az arcát a vásári fotográfus lombfűrészfigurái közül a szegény áldozat jelmezébe. Igen, ki kell beszélni a szenvedést, igen ki kell fakadnia az indulatoknak, de túl nagy adagokban az önsajnálat is feszélyező. Nem lehetséges, hogy ez megint valami kibúvó a felelősség alól? Mert ha most ilyen könnyen lebomlik rólunk, amit korábban vasbetoncellának gondoltunk, ha így meglágyult az, amit kőkeménynek gondoltunk, akkor vajon nem becsültük-e túl a hatalmát, akkor vajon nem a mi nyúlszívűségünkben rejlett a hatalma? Ha most mi rendezzük át, akkor mi voltunk azok is, akik a szilárd fennmaradásához hozzájárultunk. Ha most szét tudjuk bontani, miért nem bontottuk szét már eddig is? Nem lehet úgy kihúzódnunk az elmúlt negyven év történelméből, hogy mi közben patyolat tiszták maradjunk. A felelősséget megint áthelyeznénk holmi ismeretlen ők-re? Közép-Európában divatos erkölcsi ügyesség: akármit csináltunk, mi mindig áldozatok voltunk. Lehet így is látni a dolgot, ha így akarjuk látni, ha adunk az erkölcsi kényelemre, és ha lemondunk arról a szellemi szigorról és tisztánlátásról, ami nélkül nincsen sem kiváló erkölcs, sem kiváló művészet. Lehet nyájasan kiengesztelődnünk önmagunkkal, lehet elbliccelnünk a szembesülést, lehet melegen emlékeznünk bajtársainkra a kivégzőosztagban. Nem az önvádat ajánlom az önsajnálat helyett, mindegyikben van valami égre-fordult vagy lesütött szemű őszintétlenség. Elég, ha a szó messzemenő értelmében megérteni próbáljuk, hogy mi történt. Ha a mi helyi és pillanatnyi tapasztalatunkat adaléknak tekintjük valami átfogóbb emberi tudáshoz. Miért viselkedett mindenki úgy, ahogy viselkedett? Mindenki maga tudja a legjobban, hogyan viselkedett. Van egy k. u. k. komolytalanság, a helyzet tragikus, de nem komoly.

 

*

 

Minthogy a valóságos szocializmusban éltünk, vagyis mindabban, ami itt volt körülöttünk, igazán elmondhatjuk magunkról, hogy valóságos szocialista emberek vagyunk, ha tetszik szocreálok (ellenszocreállal a kebelben). Ha a fejünk tetejére állunk, akkor is. Ha elmegyünk nyugatra akkor is. Tehát ne maceráljanak bennünket azzal a szocializmussal! Éppen elég szocialisták vagyunk már csak így szemre is, ahogy a tükörbe nézünk. Amit ez a sok szocialista ember csinál, az a szocializmus. Atyám, ezek is milyen szocialisták: ezek a csóró, ellenzéki, szupermonetarista újkonzervatívok! Magunkban viseljük ezt az utóbbi negyven évet, szerény biográfiánkat. Ezzel gondolkodunk.

 

*

 

Ha most ez a játszma sikerülne, ha most ezt szépen megnyernénk, akkor talán lenne bennünk elég távolság önmagunkhoz. Akkor már nem az önsajnálat lenne a valódi líránk. Ha a panasz elnyomja a számadást, akkor sohasem növünk fel, akkor sohasem leszünk felelősek magunkért, akkor mindig másra kenjük, akkor nem védjük meg magunkat. Akkor nem tanulunk a saját múltunkból. Igen, mondhatjuk, hogy jött egy külső attak, mi meg kalimpálva próbáltunk megmaradni. De ennél egy kicsit többet is mondhatnánk. Adott keretek között sikerülni és szórakozni is próbáltunk, ebből lett az elmúlt évtizedek kultúrája. Ez a kultúra nem olyan volt, mint amilyenek ők, hanem olyan, amilyenek mi voltunk.

 

*

 

Nem is voltunk olyan nyimnyám, gyámoltalan alakok, ha például olyanok voltunk, mint Bereményi nagyapja, az a gazdaságosan tébolyult Monori-Eperjes a Telekiről, aki tud újrakezdeni, felállni, kiegyenesedni, összehúzódzkodni, egy szempillantásból érteni, tud lovat ostorral szelídíteni, családot dirigálni, felülkerekedni a konkurencián, tudja saját személyzetévé tenni az ellenfeleit, tudja, hogy a fegyver, a harc, a szöveg és a kapcsolat csak ideig-óráig uralkodik a pénz fölött, az arany fölött, ha közben el is pusztulhat ennek a rendíthetetlen tudásnak a birtokosa. Ez az ócskás tud aranyat csinálni, ahogy Bereményi tud vérbő, érzelmes, izgalmas, humoros és szomorú filmet csinálni. Lehet, hogy aki nem élt a háború utáni Budapesten, az egy árnyalattal kevésbé élvezi, de aki élt és emlékezik rá, az méltányolni fogja Bereményi és a zeneszerző Darvas Ferenc visszaidéző játékait. Erős hangulata van ennek a zsúfolt játéktérnek, egyetlen tárgyi részlet sem üt ki a szemléleti egészből. Bizonyára köszönhet ez a film Mándytól Felliniig számos nagymesternek nyomokat, hála istennek! Képi vonulatoknak tovább kell élniük, a nyers, a vad, a humoros és a finom évődését fenn kell tartani. Újra meg újra elő kell varázsolni művészet és mozi, kép és szó párosodását. Kellenek rezignált képzeletünknek olyan figurák, akiktől mozi után egy kissé megelevenedünk. Megküzdeni azzal a fránya balsorssal, előnyünkre fordítani a csapásokat, felállni szétvert pofával, átvágni az átvágandókat, lefizetni a megvesztegethetőket, vigyorogni és filozofálni a kuplerájban, megóvni és fenntartani, majd már a halálhoz közel kimenteni innen a családot, egymásba cikázó erkölcsi hangulatokkal megadni az életnek, ami jár neki, és elszenvedni, amit a sors nekünk tartogat, veszítve győzni – ez a megterhelve is veszekedett magyar mozihős dolga. Ezegyszer legalábbis, ebben az elsüllyedt Eldorádóban ez volt.

 

*

 

Kihívó és megejtő pályakezdet Az én huszadik századom. Egy ifjú hölgy egy pillanatra átkarolja ezt az elmúlt századot, amelynek kezdetén ott van a villamossággal együtt a mozgókép, ennek a hölgynek a természetes nyelve. A kezdet kezdetén ott borong Edison, Amerikában, (talán az egész földgolyóbist körülvillámló telegramm látomásával), és ott fekszik szegényes ágyában Budapesten egy leányanya kornyikáló ikerlánykáival. A babák karravétele – ez az örök találmány, és a komoly férfi beletéve a maga idejébe, amelyből kitörni próbál. Az anya pedig kettéválik, a művésznő is kettéoszlik, egy részét felküldi az élvező gazdagságba, a másik részét ellenben le a forradalmas szegénységbe. Az egyik alterego legyen kacér, félvilági, csintalan, nevessen ki mindent, és bolondítsa meg a férfiakat ezzel a nevetgéléssel. A másik legyen szűzies, önfeláldozó, mozogjon keletközépeurópai-szibériai, mindenesetre szlávos színtereken, vigyen hívő odaadással pólyában bombát, amelytől isten ments, hogy bárki is darabokra szakadjon. Az egyik fésülködjön, menjen délre hajókázni, legyen a kezében pezsgőspohár, vessen pillantásokat férfiakra, packázzon velük, jujjogjon a kéjmámortól előbb az egyikkel, majd a másikkal, de a pénzecskét tegye el, kedvelje őket és bánjon el velük, ezekkel a beképzelt pimaszokkal. Aztán megint a másik, aki ugyancsak eljut nem egészen divatos, de tiszta alsóneműben elszántan és szégyellősen az ágyhoz, ugyanazzal a pimasszal, aki már maga sem tudja, hogy kivel komiszkodik és hogy kit imád. Van jászol, csacsi, háromkirályok, van tükörlabirint, ahol a kettévált anima most összesimulva várja a megjutalmazott és megsanyargatott animust, az egyetlent, aki mindenhol ott van, dzsungelben és akadémián, ferencvárosi vagy óbudai házacskában és luxushajón, várja és tanakodik, hogy melyik alakmása kell annak a férfinak, melyik az igazi kettejük közül, Dóra vagy Lili, mert sajna nem lehetünk egyidőben két ellentétes ábránd megtestesítői, vissza hát az ambíciókból a csacsi nyomában a gyermekágyba, ahol a rondószerkezet tetőpontján a kettő ismét egy lesz, de az igazán nem volna szerencsés, ha itt végetérne a történet, megy a hajó, azaz jön a csatorna, víz falak között, víz fák között, öböltorkolatban két kebelforma emelkedik a fényes tükör fölé, a vég fényessége, vonalas ki-bocsátkozás a körformából. Fekete és fehér tiszta kezelése, nem-kifecsegett, nem-túlterhelt jelzések, könnyű kéz matat elegyes szimbólumok között. Nincs szorongó zsúfoltság, nincsenek gorombaságok, de azok a trécselő csillagok az égen egy kicsit túlaranyosak.

 

*

 

Nőkről, szerelemről az urak nem látszanak sokat tudni. Ilyesmiről gyorsan, felületesen, hogy aztán jöhessen a politika. Sokat verekszenek ezekben a filmekben, ölnek is alkalmasint, olyan hidegvérrel, mintha orrot fújnának. El akarják mondani, hogy az egész nem igaz, hogy itt egy nagy hazugság, egy sötét gazság van elálcázva, kihasználják nagy leleménnyel a Bach-korszak-analógiát. Fegyveres kamaszok szemben a sok lánnyal, ez a jó történet. Beidomított munkások előadnak japánosan valami szovjet butaságot, kicsavarva, körmönfontan hülyének nézzük a szocialista robotembert. Beidomított nézők kinevetik a nyekergő No-kabaré-preparációt, a rendszer szó- és testgöngyölegét, a pártsajtónyelvet és a munkáshatalom ikonográfiáját, amibe a fájdalmas nagy semmi be van csomagolva. Egy csirizes maskura-konferanszié elszántan ironikus narrátorszövege központozza a szocreálparódiát. A széksorban vannak, akik tudják, hogy mikor helyénvaló felnevetni. Az együgyű néző emeli kalapját az urak koncepciózus művészete, számos stiláris újítása és maróan progresszív célzása láttán, száraz érzelmekre azonban száraz érzelem felel. Ah, igen, értjük: tünetibb avagy fundamentálisabb, nyílt vagy burkolt rendszerkritika, átvergődve a producer-cenzúrán! Még egy kalapemelés. Félhalkan mentegetőzünk: belülállónak kellene lenni egy bizonyos módfelett világutáló állami-értelmiségi közhangulaton, több férfias neheztelést kellene visszhangoznunk ahhoz, hogy fikciójukat kellően értékelhessük. Gratulálok, kérlekszépen, és már tűnök is el.

 

*

 

Elég sok pénz, iszonyú sok munka, rengeteg munkatárs. A folyosón pompás galéria a szakmából és a jó társaságból. Hát igen, a film több cécóval, hivalkodással jár, mint az irodalom. Láttunk szextornát valódi alsótestekkel, a szerelem hiánycikknek bizonyult. A vásznon sok elvakult akarnok ment a fantazmái után, nem értek rá elvacakolni holmi emberi kapcsolatokkal. A hivatásos forradalmároknak nem jutott ideje egykor a régi jó szocreálban sem a szerelemre, elkapkodták, alárendelték a közügyeknek. A nyolcvanas években ugyanez a helyzet. Es még mondja valaki, hogy ez nem szocialista művészet! A néző üljön a fenekén és várja ki a végét. Nem fogja megkapni azt, amit szeretne. Ha pedig megkapja, akkor vastagon. Több szigort a nézővel szemben, az igazság kólintsa fejbe! Nevelő célzattal, persze. Látszik ezeken a filmeken, hogy nem a kapitalista filmipar termékei. Indulatos filmek. Odacsapják az asztalra az igazságot, mint az aduászt. Egy civilizáció kaparó önkritikája. A nézőnek is ez kell, kimondani végre az igazat, alkotó és közönsége hasonlítanak. Az értelmiség benyújtja a számlát a bürokráciának, a bürokrácia pénzt ad rá. Éljen a neoszocialista filmművészet!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/04 02-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5347