KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/április
FILMSZEMLE
• Konrád György: Ideje van a kimondásnak és ideje van a formálásnak Filmszemle-margináliák
• Szabó Miklós: Magyar Gulag-monográfia Recsk, 1950 – 1953. Egy titkos kényszermunkatábor története
• Szemadám György: „Nem csinálunk semmit, ami szellemes!” Beszélgetés Enyedi Ildikó első nagyjátékfilmjeiből
• Ardai Zoltán: Élőt a holttal Az új földesúr
• Koltai Tamás: Love mese Piroska és a farkas
• Báron György: Fáktól az erdőt Vadon

• Papp Zsolt: Tilos tiltani Beszélgetés Daniel Cohn-Bendittel
• N. N.: 1968. eseménynaptárából
• Háy Gyula: Születtem 1900-ban Önéletrajzi részletek
• Dániel Ferenc: Világvégi próféciák Werner Herzog és a misztika
• Koltai Ágnes: A western Marx Károlya? Vol egyszer egy Amerika-mítosz
• N. N.: Sergio Leone filmjei
LÁTTUK MÉG
• Nóvé Béla: Esőember
• Koltai Ágnes: Robinzonád avagy az én angol nagyapám
• Szilágyi G. Gábor: Csillagember
• Molnár Péter: A nyolc szamuráj legendája
• Faragó Zsuzsa: Krízis
• Tamás Amaryllis: Matador
• Nagy Zsolt: Éjszakai motorosok
• Nóvé Béla: K.O.-ra ítélve
KÖNYV
• Csala Károly: Lazán és szorosan Filmbarátok Kiskönyvtára
KRÓNIKA
• N. N.: Alapítvány: A Magyar Film Múltja és Jövője
• N. N.: Közlemény
• N. N.: Pályázat

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Önéletrajzi részletek

Születtem 1900-ban

Háy Gyula

Berlini és moszkvai emigráció után, az Isten, császár, parasztnagy német színpadi sikere után Háy Gyula 1945-től 1956-ig jelentős szerepet játszott a magyar irodalmi életben. Drámaírói tevékenységének elismeréséül Kossuth-díjjal jutalmazzák (a Világirodalmi Kislexikon – Gondolat, 1978 – Kossuth-díjas magyar írói között nem szerepel), 1957-ig a Színművészeti Főiskola tanára. Ekkor – 1956-os tevékenységéért – Déry Tibor, Zelk Zoltán és Tardos Tibor társaságában – több éves börtönbüntetésre ítélik. 1960-ban amnesztiával szabadul. Néhány évvel később Nyugatra távozik, Svájcban telepszik le. Még Magyarországon jelenik meg kötetben két, börtönben írt darabja, a Mohács és az Attila éjszakái, de színpadra csak a nyolcvanas években állíthatják őket. Háy Gyula Svájcban írt önéletrajzi műve (Geboren 1900) több európai nyelven megjelenik. Mi az 1974-es német kiadásból közlünk 1935–36-os moszkvai valamint 1941–44-es alma-atai tartózkodását felelevenítő részleteket (Christian Wegner Verlag GmbH Reinbek bei Hamburg).

 

Moszkvában a Lihov utcában volt egy nem túl nagy filmgyár, Mezsrabpomnak hívták, a Nemzetközi Munkássegély nevét – ahogyan mi Németországban neveztük – viselte, egyike a legnagyobb nemzetközi szervezeteknek, amelyek a kommunista pártnak és a Kominternnek a világ minden országában állandó, többé-kevésbé hatásos segítséget nyújtottak.

A filmeknek, amelyeket a Mezsrabpom stúdiójában terveztek forgatni, az volt a feladatuk, hogy a legszélesebb és politikailag közömbös tömegekre kommunista nevelő hatást gyakoroljanak. A fiatal gyár még nem tudott kész filmet felmutatni, de épp akkor forgattak egyet Dimitrovról, a Reichstag gyújtogatási per hőséről, aki bilincsbe verve is győzelmet aratott Hitler, Göring és Göbbels, a nemzetiszocialista állam és a nemzetiszocialista párt felett, és most, mint a Komintern új kormányosa a nemzetközi harcban új stratégiát, új taktikát van hivatva bevezetni. Gustav von Wangenheim volt a Dimitrov-film forgatókönyvírója és rendezője. Hogy miért állt le a munka, kezdetben még nem tudta senki.

 

*

 

„Száz grammot!”

Már megtanultam, hogy az orosz vendéglőkben a vodkát grammban rendelik. Tudtam már azt is, hogy valahol kettőszáz, legfeljebb háromszáz grammnál van a határa annak a mennyiségnek, amit én, az újonc, súlyosabb következmények nélkül, szépen, óvatosan leereszthetek a torkomon.

„Tulajdonképpen mit csináltok itt Moszkvában?” – kérdezem Greiftől, a színésztől, miközben a Metropolban az első száz grammunkat – nála talán már a második? – lassan, kellő elmélyedéssel kortyolgatjuk, és kis heringszeleteket eszünk hozzá. (A vodkaélvezés egyik titka: soha nem szabad úgy inni, hogy az ember ne harapjon hozzá valamit.)

„Nem játsztok színházat, nem forgattok filmet. Csak ide-oda ültök.”

„Várunk.”

„Mire?”

Greif beosztósan iszik egy kortyot, az orrához emel egy szelet fekete kenyeret és hosszan szagolja. (A vodkáivás második titka: minden korty után fekete kenyeret kell szagolni. A kenyér és a vodka közeli rokonok, örülnek a találkozásnak és ez fokozza az élvezetet.)

„Miért nem csináltok valamit?”, furdal a kíváncsiság és a pálinka. „Úgy értem, ti, külföldi színészek”, próbálom kérdésemet érthetőbbé tenni. „Tulajdonképpen mire vártok?”

„És ti, külföldi írók? Ti mire vártok?”

„De hiszen én épp hogy megérkeztem.”

„Ezt fogod mondani még öt év múlva is.” Szünet, inni, szagolni, enni, aztán egy kissé ünnepélyesen: „Mindannyian a világforradalomra várunk.”

Kicsit bosszankodom. „A régi Radek-vicc: Életreszóló állásom van, várom a világforradalmat.”

Inni, enni, szagolni, ezúttal gyorsan és indulatosan. „Ki vár még a világforradalomra? Azt már szépen elpackáztuk. Mi, németek, mi packáztuk el. Először kedvet csináltunk hozzá a világnak. Szocializmus. Világforradalom. Világ proletárjai... Mi németek. A Marxunk. Az Engelsünk... Mi...” Aztán egész más hangon: „Mit szólsz Wangenheim új ötletéhez? Én játszanám a fiatal Friedrich Engeist.”

„Hol?”

„Badarság. Filmen. Ha a Dimitrov-filmünkből végleg nem lesz semmi, akkor Gustav valami történelmit akar kierőszakolni. Alex Granach mint Marx, én mint Engels... Mint ifjak... Igen... Először jó hosszúra növesztettük a karmát a világ minden proletárjának... Azután elkontárkodtuk nekik a világforradalmat... elkontárkodtuk és elpackáztuk... A világ minden proletárjának... Oroszországban is... Csak ezt most senki sem látja, mert csak egy ország létezik, amelyik szocialistának nevezi magát. Csuda, nem? Nincsen összehasonlítási alap. Odaát nincs szocializmus, ebből adódik, hogy ott kapitalizmus van. Itt nincs kapitalizmus, ebből következik, hogy itt szocializmus van. Csuda. A fiatal Engels büszke lehet ránk... A világforradalom játékrontóira...”

Greif hozzámhajolt, a fülembe súgta: „Az oroszoknál el van packázva a forradalom. Elkontárkodva, elpackázva... Mi csak nem mondjuk meg nekik és ők nem mondják meg nekünk... A világ olyan szépen hozzászokott, hogy Oroszországban szocializmus van, nem szabad a világnak csalódást okozni... Pszt!”

Ha az ember kitekintett az ablakon, a vékony ködön keresztül magasan fent két vörösen fénylő neoncsövet lehetett látni, furcsán szabálytalanul meggörbítve. Az idegennek idő kellett, hogy megértse, két emberi profil körvonalait látja, Lenin és Sztálin. Festményen, szoborban, fényképen, filmen, színpadon ezerszer megjelenítve, a megszokott körvonalak eggyel többször ismételve. Mérhetetlen ízléstelenség? Vagy egy másik korszak ízlése? Emlékezetemben felidéződik az 1919-es május elsejei dekoráció Budapesten – és már nem vagyok hajlandó csak az ízlést felelőssé tenni.

A másik asztalnál lármás hangzavar. Greif mégis halkan, óvatosan beszél: „Azok ketten túl okosak voltak, sokáig a világforradalomra várni. Ő (Sztálin) zseniálisan tört előre. Hová? Mindenesetre a szocializmusba. Bárhová is jutunk, neve: szocializmus. Kommunizmus... Csuda...” Széles mozdulattal, de majdnem hang nélkül: „Mi komédiások vagyunk, mi el tudjuk játszani a győztest, mi el tudjuk játszani a legyőzöttet... ha megírják nekünk a szerepeket... írják meg nekünk a szerepeket... írók... végre...!”

Greif magasra emeli a poharát és anélkül, hogy inna, visszateszi, turkál a heringszeletekben, de nem eszik belőlük.

Majd hangosan nevet, féktelenül, harsányan, színpadi nevetéssel. A szomszéd asztalnál ülők tudják, hogy színész, és vele nevetnek, anélkül hogy hallották volna az olyannyira nevetésre méltó szavakat...

 

*

 

Ugyanebben az időben gyorsan haladt filmmegbízatásom. Szamszonov és Rodenberg közölték velem, hogy a témához, amelyhez forgatókönyvet kell írnom, egy bizonyos Angorov elvtárs a Szovjetunió Központi Bizottságában már beleegyezését adta. Egy játékfilmről van szó a Volgai Német Köztársaságról. Ez a kis államalakulat nem volt önálló szovjet köztársaság, hanem csak autonóm része az Orosz Szövetségi Szovjet Köztársaságnak. Ez a jelentőségében és hatalmában minden mást túlszárnyaló, legnagyobb unió-állam sok különböző nyelvű területből, körzetből, többé-kevésbé autonom köztársaságokból állt. Egyike ezeknek a Volgái Német Köztársaság: hajdan Pokrovszk nevű fővárosát most Engelsnek hívták. A Volga mellett feküdt. Második legnagyobb városa a Marxstadt nevet viselte. Egy sor falu és kollektív mezőgazdasági üzem tartozott hozzá; az orosz mellett a német is hivatalos nyelv volt. A furcsa, régimódi dialektusból közvetlenül lehetett kihallani a nyelvi sziget eredetét és keletkezését: a németnyelvű lakosságot Nagy Katalin cárnő telepítette oda. Rosszul beszéltek németül és még rosszabbul oroszul, voltak a falvakban olyan családok, melyek tagjai soha nem tanultak meg oroszul. A köztársaságnak saját kormánya volt, különféle népbiztosságokkal, amelyek mindenben az orosz föderációtól függtek – éppúgy, mint az a szövetségi kormánytól.

Engem ez a többnyelvű föderáció azokra a tervekre emlékeztetett, melyeket haladó gondolkodású magyarok az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása előtt szőttek: tervekre, melyeket a nyugati hatalmak megnézetlenül – „Assez! Assez!” – felkiáltással a szemétdombra dobtak.

Persze ez a szeretettel felvázolt, de soha létre nem jött Duna-konföderáció csak távolból hasonlított a Szovjetunióban megvalósított rendszerhez. Közelről szemlélve csak papírépítmény volt, és, ahogy ez hamarosan be is következett, kézmozdulattal fel lehetett számolni, amikor a központi hatalom számára kellemetlenné vagy fölöslegessé vált.

Először röviden tanulmányozni próbáltam a valóságos helyzetet a helyszínen, aztán akartunk további terveket csinálni. A rendezést Erwin Piscator szerette volna vállalni; a Mezsrabpom filmgyár egy dramaturgja kísért el minket a tanulmányútra.

A filmgyár dramaturgiáján két férfival akadt dolgom, mindkettő magyar volt; Gold Géza és Lengyel József. Goldról kevés beszámolnivalóm van... (És ne keressétek... Ő is áldozatul esett a véget nem érő Szent Bertalan-éjszakán.)

Annál többet lehetne Lengyelről elbeszélni. Az ő ajtaján is kopogtattak egyik éjszaka. Neki is meg kellett azt a hosszú utat kezdeni, amelyről rendszerint nem volt visszatérés.

Nos, ő visszatért. A sovány, vézna, beteges külsejű ember túlélte. Tizennyolc év megszakítás nélküli halálnak tudott a gyenge rab ellenállni. Századunk közepe felé visszatért, és szülővárosában, Budapesten telepedett le. A megrázó élmények a dilettánsból jelentős írót csináltak. Az embertelen időknek ez a hű krónikása egy dologgal mégis adósa maradt olvasóinak: a végső konzekvenciákkal. Miután egy társadalmi rendszer, melynek felépítésében segédkezett, csaknem minden gonoszát elkövetett ellene, amit ember ellen elkövetni lehet, miután könyveinek szövegéből kétséget kizáróan kiderült, hogy nem véletlen hibák és nem a múlt maradványai, hanem maga a társadalmi rendszer lényege okozta mindezt a szenvedést – cserbenhagyta olvasóit, és megköszönte a gyilkos erőknek, hogy nem voltak még kegyetlenebbek.

Amikor Háy Gyula Erwin Piscatorral és Lengyel Józseffel elutazott délkeletre, Engels irányába, mindebből még sejteni sem lehetett semmit.

Háy Gyula (36 éves) számára nem volt örömteli fordulat, hogy nem dolgozhatott tovább zavartalanul Tiszazug című darabján, másfelől viszont büszke volt a kötelező feladatra, amelyet politikailag rendkívül fontosnak tartott. És azt a lehetőséget, hogy Piscatorral dolgozhatott, igen csábítónak találta.

Ezt az érdekes férfit Berlinben csak egyszer vagy kétszer láttam, alig jutottunk el egy hosszabb beszélgetésig. Most mi ketten – szerző és rendező – úgyszólván egyenlő rangban dolgozhatunk együtt. Azok az idők, amelyekben rendezői munkája a színpadművészet új korszakát hirdette, kétségkívül elmúltak. A Svejk-rendezéssel – a címszerepben Max Pallenberg, díszlettervező Georg Grosz – elérte a csúcspontot. Hogy a német színházművészet rendelkezett-e még belső tartalékokkal, és föl tudott volna-e kapaszkodni saját erejéből új magaslatokra? Azt hittem: igen. Még mindig hiszem. A továbbfejlődés egyik záloga épp Piscator volt. Első munkája a Szovjetunióban nem hozott művészi sikert. Anna Seghers halászregényének megfilmesítése volt (a magyar Radványi feleségéé). Seghers egyre híresebb lett, míg férjét lassacskán mindenki elfelejtette.

Piscator művészete két fő pillérre támaszkodott: a német művészet megújulási akaratára a két világháború között és egy új szocialista művészetre a Szovjetunióban. A zseniális orosz rendező, Meyerhold és más neves újítók az új német színházművészetet is bátorítani látszottak.

De hirtelen Németországban az új művészetet „ elfajzott”-nak, a Szovjetunióban „formalistá”-nak nyilvánították és itt is, ott is művészieden, szűk, szakmai prakticizmussal helyettesítették. Az a művészet, amelyet Piscator tudott volna képviselni, egyszerre vesztette el mindkét szellemi támasztékát.

Úgy találtam, hogy Piscator – a század előtt hét évvel született – megöregedett. És nem szívesen beszélt művészetről. Az előttünk álló közös munkánkról, amelyet olyan szívesen megbeszéltem volna vele, az egész utazás alatt alig ejtett szót.

 

*

 

Gustav von Wangenheim Ingével, feleségével vár rám a Moszkva kávéházban. Némi szertartásossággal kezdi. Talán csodálkozom, hogy elvárja tőlem, hogy teljes nyilvánosság előtt mutatkozzam vele. Alapos meggondolás után teszi. Hiszen nincsen titkolni valónk, nem kell elbújnunk.

Inge bólint: szemhéja mintha vörösre lenne sírva.

Nem értettem a bevezetést és vártam a folytatást. Gustav hallgatott és az asztallapra meredt, mintha szövegét ismételné fellépés előtt.

Gustav von Wangenheim, legjobb porosz nemesi család sarja, a hétéves háborúig és még korábbra visszavezethető múlttal, – a Moszkva kávéházbeli találkozásunk idején negyvenes éveiben járt: jól megtermett férfi, de már hajdani arisztokratikus külsejének nyoma nélkül. Őszes-fekete haj a szélesen kopasz fej körül, orrcimpáit a sok kegyetlen moszkvai tél vörösessé festette. A kiváló Reinhardt-színész, Edward von Winterstein fia volt. Amikor az öregúr megkezdte művészi pályáját, még általában nem volt kívánatos egy ilyen történelmi csengésű nevet a színlapra nyomtatni, ezért a kitalált von Winterstein nevet használta. És szocialista eszmék befolyásának engedett.

Hosszú évek óta kommunista fiát Németországban üldözték, Moszkvában befogadták. A pártban kárhoztatják a nemesi rangjelzéseket: de a párt hatalomhoz vezető kanyargós útján léteznek fordulatok, mikor az emlékezés növelheti a párt tekintélyét: az emlékezés a von Wangenheim-ősre, arra, aki a nagy király szárnysegédségéig vitte, vagy a Wangenheim bárók nagyúri kúriájára, ahol egyszer egy éjjelre szállás kapott Nagy Frigyes és ezért köszönetül megengedte, hogy a kúria homlokzatára fölvéssék a büszke ”F” betűt. Ezért dőlt el a határozat a népfront szellemében a valódi, még Nagy Frigyes előtti név javára: von Wangenheim.

Gustav a sokkal fiatalabb, nekem eléggé rokonszenves Ingével volt házas, egy igazi berlini proletárlánnyal, aki kisegítő kellékesként kezdte, azután Gustav irányításával egészen használható színésznő lett, igaz, többnyire olyan szerepekben, melyeket férje egyenesen neki írt.

Wangenheim ugyanis – miután klasszikus darabok főszerepeiben tűnt fel, elvetette az egész létező drámairodalmat, és részben egyedül, részben a társulat bevonásával újszerű, az agitpropon alapuló darabot írt. A Hitler előtti időben mintaszerű agitprop-csoportot hozott létre, majd már Moszkvában, a film számára keresett új utakat.

Kénytelen-kelletlen vallottam csak be, hogy nem értettem meg. „Miről is van szó?”

Mindketten közelebb hajoltak hozzám. Inge suttogva, Gustav az orra alatt ugyanazt a nevet motyogta: „Sosztakovics”.

„Mi van Sosztakoviccsal?” Még csak 1936 januárját írtuk. H. Gy. (36 éves) újonc volt Moszkvában, csekély tapasztalattal. Inge nem akart hinni saját fülének: „Te nem tudod mi van Sosztakoviccsal?” „Nem!” „Te vagy az egyetlen a Szovjetunióban.”

Gustavnak és Ingének a mindennapi szovjet életről értékes felvilágosításokat köszönhettem. Őszinte barátaim voltak, és értékelték írói munkásságomat: Gustav lett az első, aki a háború után új darabot vitt színpadra. Az én darabom volt ez az ítélet éjszakája.

H. Gy. 36 éves: „Nagyjából tudom, hogy mi történt Sosztakoviccsal.” Gustav: „Még a Deutsche Zentralzeitungban is benne állt.” Nem minden büszkeség nélkül válaszoltam, hogy én a Pravda előfizetője vagyok.

A szovjet újságokat nem volt szabad mindenkinek csak úgy kedve szerint megrendelni, az üzem vagy a szervezet vezető elvtársai ítélték meg, hogy kinek milyen lap jár. Hogy Apletin elvtárs olyan nagyra értékelt, hogy a Pravdát és később a Deutsche Zentralzeitungot kaphattam, ez már jelentett valamit. Egyszer, valamilyen hanyagság folytán három hónapon át a Lehrerzeitunggal kellett megelégednem. Bár a szöveg fele minden újságban szóról szóra ugyanaz volt, az egyéni értékelés szempontjából mégsem lehetett közömbös, hogy az ember melyik lapban olvasta az azonos szöveget.

Eleinte még nagyon nehezen olvastam oroszul, de megérteni véltem, hogy a leningrádi zeneszerző milyen helyzetbe került. – „Nos, az új darabja nem tetszett a kritikusoknak. Ez mindnyájunkkal megeshet.” – „Nem tetszett? A kritikusoknak?” – izgult Inge. „Először is” és aktatáskájából egy egész rakás újságkivágást vett ki „először is kezdetben mindenkinek tetszett: most kakofónia, diszharmónia, dekadencia, káosz...” Gustav: „Pszt! Pszt!”

Inge: „Még mindig ilyen naiv vagy?” Nagyon meglepetten bámulhattam mindkettőjükre: Gustav a szájával majdnem érintette a fülemet, mikor egy nevet mormolt: „Sztálin”.

Kezdett előttem valami derengeni. Nemrég a fiatal, tehetséges leningrádi zeneszerző, Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth című operája nagy sikert aratott. A szerzőt dicsérték, ünnepelték, példaképül állították mások elé. Míg egy napon Sztálin bemutattatta magának az operát. Neki nem tetszett. És másnap reggel a kritikusok versenyeztek egymással a tegnapi bálvány szidalmazásában.

Eddig a pontig ismertem a történetet és meg is értettem. Nevetségesnek és gusztustalannak találtam. Sztálin bizonyára nem tudja – gondoltam – hogy a Pravda és a többi lap kritikusainak ennyire nincsen egyéni véleményük.

Sejtelmem sem volt a veszélyről, ami egy szerzőt ilyen helyzetben a Szovjetunióban fenyeget. Kétségtelenül minden műve eltűnik a színlapokról, nevét nem ejtik ki többet: egyetlen kopejkát sem keres, a hivatalokhoz, melyek helyzetén segíthetnének, nem kap „propuszk”-ot, nem nyílik alkalma a tiltakozásra, ha elveszik zongoráját, hogy egy arra érdemesebbnek adják, és végül talán a lakását is elveszíti. Mialatt Gustav ezt magyarázta nekem, kikeresett egy mondatot, amely, mint sok másik is, szószerint minden kritikus cikkében előfordult. Azt tanácsolták a zeneszerzőnek, menjen falura és tanulmányozza a népdalokat. „Tudod, mit jelent az, ha az ember a sorok között olvas?” – „De kell a sorok között olvasni?” „Persze, hogy kell!” – erősítette meg Inge. És Gustav: „Ez egy tanács? Nem, ez jeladás a hatóságoknak a formalista művészt annak tekinteni, ami igazán, mármint a szovjet nép konok ellenségének kemény kézzel megragadni és valahová deportálni, ahol legjobb esetben népdalok teremnek.”

„De mi köze ennek hozzád? Hozzád és hozzám?”

„Tizennégy nappal ezelőtt zeneszerzőnek javasoltam a Dimitroy-filmhez”. – „írásban!” – panaszolta Inge. „Képzeld el! írásban.”

H. Gy. 36 éves még túl fiatal moszkovita volt, hogy az ösz-szefüggéseket rögtön megértse. „Na és? Szamszonov már nem akarja?”

„Szamszonov? Hát azt hiszed, hogy én még szeretném Sosztakovicsot? De javaslatomat mindenki ki fogja ellenem játszani. Szamszonovnak, Rodenbergnek, mindnyájuknak, akik igent mondtak: most tisztára kell magukat mosni. Természetesen az én számlámra... Hogy én, az öreg kommunista, ilyen hibát követhettem el! Én...” Lehorgasztotta a fejét, hallgatott, majd halkan: „Nyilvános önkritikát fogok gyakorolni...”

„És neked, neked... el kell határolnod magad tőlem... De, de, csak ne játszd a hőst... Mindenki tudja, hogy támogattam meghívásodat a Szovjetunióba... Hogy barátok vagyunk... Barátok...”

Egy ideig némán ült ott, csak az ajka mozgott, mintha kikóstolgatná a „barátság” szó ízét. Talán más szavakra is gondolt, amelyek valaha neki és apjának olyan fontosak voltak; „Becsület... Kötelességtudat... Szolidaritás... Emberiség... Emberszeretet... Ember...” Aztán erőtlenül kezet nyújtott: „Beszéld meg Arthurral. Arthurral és Gretével. Feltétlenül...”

Inge szemhéja észrevehetően vörösödött. Emlékeztem, hogy Gustav szeme is már mindenféle csekélység miatt hamar könnybe lábad...

Sosztakovics számára – akivel egyébként sohasem ismerkedtem meg személyesen – az ügy akkor rosszul végződött, de nem tették tönkre. Fiatal volt és túlélte az életveszélyes kalamitásokat.

Múlt az idő és a Dimitrov-film, amely talán hivatva volt, hogy új stílust segítsen a filmművészetben győzelemre vinni, nem mozdult. Gustav egyre inkább arról volt meggyőződve, hogy ennek csak egy sohasem elhangzott, igen, le sem írt, ki sem gondolt zene és a zene mit sem sejtő komponistája volt az oka. De nem beszélt többet róla. Ha valaki a jelenlétében említette az ügyet, szomorú lett és szórakozott.

Nyilvános önkritikájára sohasem került sor. Nem adtak rá alkalmat és törhette a fejét, hogy miért. Én nem is gondoltam arra, hogy elhatároljam magam Gustavtól, de ez nem tűnt fel senkinek. Már nagyobb dolgokról volt szó. Mikor visszatértünk a Volganémet Köztársaságból az én filmmunkám is váratlan fordulatot vett. Miután nagyon megdicsérték szorgalmamat, és filmnovellámat igen elismerően tanulmányozták, Gold elvtárs közölte velünk, hogy a jó előkészítő munka Angarov elvtársat, (aki a párt központi bizottságában ennek az ügynek felelőse volt) arra az ötletre ihlette, hogy filmem cselekményét egyesíteni kellene Adam Scharrer egy novellájával, és a kettőből egy egészen nagyszerű forradalmi sikerfilmet készíteni, amilyet csak olyan tehetséges mesterek tudnak alkotni, mint mi ketten. Piscator és én. Gondolkozzunk csak azon, hogy az ilyen kollektív munka kétségtelenül közelebb áll a kommunizmus szelleméhez, mint minden individuális szerzemény.

Adam Scharrert, egyikét a legtehetségesebbeknek az akkori német írókolóniában, nagyon szerettem. Öreg paraszt volt, igazi elbeszélő tehetséggel, bár sajnos belőle sem hiányzott a kommunista írók általános tulajdonsága, amely műveiket sajnálatosan gyengíti és gyakran élvezhetetlenné teszi. Az egészségtelen kapcsolat, ami ezeknél az íróknál irodalom és politika között kötelességszerűen fennállt, megakadályozta őket abban, hogy az élet nyílt szemléletéből induljanak ki, hogy azután valódi kíváncsiságtól hajtva, az emberek és a világ iránti felelősségtől vezérelve, eljussanak olyan igazságokhoz, melyek sehol nincsenek kanonizálva. Kényszerítették magukat, hogy a végkövetkeztetéseket az éppen érvényes kötelező politikai anyag szegényes gyűjteményéből merítsék és elvárták, hogy az élet eszerint igazodjon.

Ez önmagában véve még nem akadályozta volna meg, hogy Scharrer novellájából és az én filmvázlatomból valamiképp egy egységes jellegű, közös művet összetákoljanak. Hiszen ebben az időben az írói munka fordított sorrendjét magamra nézve is kötelezőnek tartottam, mint a többi író elvtárs. Nem is tudom, hogyan tudtam akkor a lelkiismeretemmel összeegyeztetni, hogy mégis ismételten más természetű színdarabokon dolgozzam. Ahogy kora ifjúságomban a titkos kék füzeteimhez menekültem, úgy dolgoztam később is, mindig szinte magam előtt is titkolva, valamelyik darabomon, amelyben a világra előítélet nélkül csodálkoztam rá, hogy meglepő ellentétek, feszültségek, összeütközések nyomára bukkanhassak. Ez a rácsodálkozás, valami többlet révén, amit talán költészetnek lehetne nevezni, általános igazságokat tudott kifejezni. Valamikor ebből az Isten, császár, parasztszületett. Később a Tiszazug. Még később a Pulykapásztor. Ez hajtott, amikor egyedül voltam és a kötelességmulasztás érzésével magamnak dolgoztam. Szabadnak érezni magamat egy politikailag sugalmazott, állítólagos igazságtól; ez volt a „kötelességmulasztásom”.

Hónapok teltek el, kaptunk előlegeket, részletfizetéseket, ha csak szűkösen is, de mégis úgy, hogy a víz fölött tudtuk magunkat tartani. Egyszer egy filmnovella-pályázaton 8000 rubelt nyertem, ez nem volt sok pénz, de egy időre megkönnyítette az életünket. A mindennapok nehézségeit idővel kihevertük és elfelejtettük. De az értelmetlen és céltalan tengődés fájt és felőrölte az idegeket.

 

*

 

Egyik napon berendeltek Szamszonov elvtárshoz, de nem találtam az irodájában. Senki sem mentette ki, ami magában véve még nem lett volna feltűnő. De az egész házban rendkívüli feszültség érződött. Nyilvánvalóan senki sem gondolt munkára. Egyre többen jöttek, rendezők, színészek, írók. A sok jelenlévő ellenére olyan csönd volt, mint egy üres templomban. Lassanként megtudtam, hogy ugyanakkor, valahol egy nagyon fontos helyen, nagyon fontos filmeket mutatnak be egy nagyon fontos személynek: és az eredménytől nagyon fontos döntések függenek. A Lihov-utcában szinte úgy hallgattak, mintha nem akarnák zavarni a vetítést a Kremlben.

Néhány órai várakozás után megjelent Szamszonov. Úgy futott rövid lábain, mint egy hajszolt dakszli, de szeme a szemüveg mögött földöntúli boldogsában ragyogott. Nem volt kétséges, kit látott még röviddel ezelőtt, kinek a szavát hallotta. Hangja reszketett az örömtől – ellentétben szavainak tartalmával. „Elvtársak! Világraszóló csőd! Minden elutasítva! Köztük Eizenstein két filmje, Pudovkintól egy. Hatalmas, soha meg nem élt művészi összeomlás.”

Kis szünet után tárgyilagosabban, felfokozott elragadtatás nélkül, de katonás keménységgel: „A kormány határozatai: ez a filmgyár feloszlik. Helyén gyerekfilmgyár létesül. A munkában lévő filmek nem lesznek folytatva!”

A véletlen úgy hozta, hogy éppen ebben a pillanatban pillantottam meg Gustavot. Elragadtatottan mosolygott, nedves szemmel.

A szónok nem várt hozzászólásra, tapsolni kezdett. Viharos, rövid tapsvihar töltötte be a termet. Itt-ott ki lehetett venni neveket: „Pudovkin”, „Eizenstein”... Az akkori filmművészetnek legnagyobb nevei. Ebben a percben kezükből még egy kutya sem fogadott volna el egy darab kenyeret.

 

*

 

(1941)

Alma-Ata volt az állomás neve, ahol végérvényesen elhagytuk vonatunkat – majdnem már az otthonunkat. Közönséges helyi vonatba szálltunk át, hasonló vagonokba, mint amelyekkel valamikor októberben Moszkvában megkezdtük utazásunkat. Most december volt, de enyhe idő uralkodott. Ezek a vagonok – ellentétben a moszkvaiakkal – nagyon tiszták voltak, jó állapotban és különösen kényelmesek, persze csak helyi utazáshoz. Rövid idő után megérkeztünk az Alma Ata I. állomásra; a városba, ahol mostantól kezdve élni fogunk. Valami hazaérkezésféle érzés melegítette bensőnket.

Balázs Bélával indultunk neki. Átvágtunk a pályaudvartéren és a város központját kerestük. Feladatunk: megtudni, hogyan és hol fognak minket elhelyezni. Mások a csomagokat őrizték: mindenkinek volt valami dolga. Az asszonyok: Micky kézen vezette Anderlit – üres hátizsákokkal nyílegyenesen a piacra mentek, hogy, ha lehetséges, élelmiszert vásároljanak. Teli hátizsákokkal tértek vissza. Az a kis rés (volt nagyobb is), amely a szovjet tervgazdálkodásban mutatkozott, ezúttal különösen hasznos volt a külföldi családok számára. Ebben a városban, ahol valószínűleg egyetlen ember sem kávézott – sokan talán nem is tudták, mire valók ezek a világoszöld babocskák – az állami árusítóbódék a piac szélén tele voltak kávéval, ami persze másutt, ahol szükség lett volna rá, már rég hiányzott. Szívesen adtak el minden mennyiségben. El kell képzelni, hogy a jól megtermett Elza Wolf, két nagy fiával, mennyit tudott besöpörni. Vajon Becher és Lilly, akiket Taskentbe szállítottak, ugyanilyen gazdagon feltölthették-e jól őrzött kávékészletüket?

Kettőnkön kívül a pályaudvartéren csak egy rendőr tartózkodott, aki a képzeletbeli forgalmat irányította. Szerfölött udvariasan hozzánk lépett, üdvözölt minket, idegeneket, ebben az ázsiai fővárosban és figyelmeztetett a közlekedési szabályok betartására. A továbbiakban „kívánjuk, hogy az elvtársak szocialista szovjet köztársaságunkban idejüket békésen és boldogan töltsék Vörös Hadseregünk győzelméig.”

Ferde szemével s kazah hanglejtésével olyan megható és szeretetreméltó volt, hogy a legszívesebben átöleljük, ha ilyesmit eltűrt volna.

A Vörös Hadsereg Szálló a város központjában, minden tekintetben fölülmúlta az engelsi Recordot, de mélyen alatta marad a nagy moszkvai, leningrádi és kijevi szállodáknak. Mindenesetre miden családnak volt egy külön szobája. Meg voltunk elégedve és okkal. Bár a mosakodással, zuhannyal és a WC-vel sok bosszúságunk akadt, de védettek voltunk, ágyban aludtunk és rendezett körülmények között éltünk. Volt munkánk, és állandóan együtt lehettünk a szovjet filmművészet elitjével. Kollégáinknak Taskentben, összehasonlíthatatlanul rosszabbul ment. Nem volt semmi dolguk és nem kerestek pénzt. Rosszul helyezték el őket és nyomorúságosan éltek. Ez csak akkor változott meg bizonyos fokig, mikor a híres szovjet író, Alekszej Tolsztoj meglátogatta őket és meg nem felelő ellátásuk miatt lármát csapott.

Régi vágyam, hogy a film óriásaival, Pudovkinnal és Eizensteinnel együtt dolgozzam, most végre részben mégis teljesült. Bár egyetlen munkát sem fejeztünk be, de a féligkész művekből is lehetett tanulni, többet, mint remélni mertem. Eizenstein növendékeivel Tiszazugom rendezésével foglalkozott és engem, mint szerzőt, helyszínszakértőt és áhítatos tanítványt, bevont a munkába. A munka akkor szakadt meg, mikor Eizenstein váratlanul megbízást kapott egy Rettenetes Ivánról szóló film készítésére. Szörnyen kínlódott a feladattal, mert tudta, hogy Sztálin ebben a figurában titkon saját magát akarta látni: ennek tudata aláásta a fantázia szabad játékát és a rendező biztonságérzetét is.

Pudovkin már egy évvel ezelőtt felkeresett Moszkvában, és felajánlotta a közös munkát. Öt vagy hat filmtervet vázoltunk fel: egészen soha nem lettek kidolgozva. Mámorító, boldogító munka volt. Hiábavaló maradt? Nem egészen. Pudovkin számára talán csak ujjgyakorlatnak számított de számomra magasiskola. És élményem után a Mezsrabpom filmnél (Szamszonov elvtárs: „Világraszóló csőd! Teljes művészi összeomlás! „), nem vehettem zokon Pudovkintól, hogy igyekezett nem kiadni a kezéből kész munkát. (Mikor körülbelül tíz évvel később meglátogatott Budapesten, már alig volt felismerhető nyoma az egykori nehezen fékezhető energiájának, csak végtelen szomorúságot és csalódottságot árasztott. Szinte várta, hogy gazdagon indult életpályája befejeződjék.)

Az orosz írók közül sokat voltam együtt Zoscsenkóval, a leningrádi szatirikussal, aki évek múlva gyűlölködő üldözés tárgya lett: az embertelen hajszát Sztálin egyik legközelebbi munkatársa, Zsdanov vezette, akinek a művészetet és kultúrát prédaként dobták oda.)

A forgatókönyvírók közül különösen egy hiányzott nekem, aki talán a legtehetségesebb volt. Jó barátok voltunk és barátságunk még szorosabb lehetett volna, ha nem választják el erőszakkal tőlünk és a többiektől. Alekszej Kaplerre gondolok, akiről Sztálin lánya, Szvetlana, 1967-ben így írt: „Élete tíz évi száműzetés és koncentrációs tábor után ismét normális mederben folyik.”

Miért száműzte Sztálin? Miért csukta koncentrációs táborba?

A forgatókönyvíró Kapler és Sztálin lánya történetét még Moszkvában és aztán Alma-Atában hallottam, mondatonként, suttogva, mint friss, veszélyes újdonságot. Maga Szvetlana évtizedekkel később elmondta az egész világnak. A diktátor lánya szerette az írót, és annak ezt tíz évig kellett bűnhődnie. Aztán „ismét normális mederben folyik az élete”. Biztos ez, Szvetlana Joszifovna? Lehetséges egyáltalán, hogy az élet tízévi száműzetés és kényszermunka után valaha is normális mederben tovább folyjon? Összeforrhat mégegy-szer egy ilyen embertelenül és esztelenül kettészakított élet? Kínálhat-e egyáltalán alkalmat normális életre egy olyan társadalmi rendszer, amelyben valakinek egy bakfis szerelme miatt tíz évre meg kell halnia? Mindannyian kerestük az utat a normális élethez, el a tűrhetetlentől! Maga, Szvetlana Joszifovna rátalált az útjára. Én is a magaméra. De ki, hogyan és hol fogja megtalálni a széles utat az embermilliók számára?

Majoros Éva fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/04 29-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5355