KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/április
FILMSZEMLE
• Konrád György: Ideje van a kimondásnak és ideje van a formálásnak Filmszemle-margináliák
• Szabó Miklós: Magyar Gulag-monográfia Recsk, 1950 – 1953. Egy titkos kényszermunkatábor története
• Szemadám György: „Nem csinálunk semmit, ami szellemes!” Beszélgetés Enyedi Ildikó első nagyjátékfilmjeiből
• Ardai Zoltán: Élőt a holttal Az új földesúr
• Koltai Tamás: Love mese Piroska és a farkas
• Báron György: Fáktól az erdőt Vadon

• Papp Zsolt: Tilos tiltani Beszélgetés Daniel Cohn-Bendittel
• N. N.: 1968. eseménynaptárából
• Háy Gyula: Születtem 1900-ban Önéletrajzi részletek
• Dániel Ferenc: Világvégi próféciák Werner Herzog és a misztika
• Koltai Ágnes: A western Marx Károlya? Vol egyszer egy Amerika-mítosz
• N. N.: Sergio Leone filmjei
LÁTTUK MÉG
• Nóvé Béla: Esőember
• Koltai Ágnes: Robinzonád avagy az én angol nagyapám
• Szilágyi G. Gábor: Csillagember
• Molnár Péter: A nyolc szamuráj legendája
• Faragó Zsuzsa: Krízis
• Tamás Amaryllis: Matador
• Nagy Zsolt: Éjszakai motorosok
• Nóvé Béla: K.O.-ra ítélve
KÖNYV
• Csala Károly: Lazán és szorosan Filmbarátok Kiskönyvtára
KRÓNIKA
• N. N.: Alapítvány: A Magyar Film Múltja és Jövője
• N. N.: Közlemény
• N. N.: Pályázat

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Az új földesúr

Élőt a holttal

Ardai Zoltán

 

Értékes szellemi zsákmányunk a kelleténél fátyolosabban rajzolódik elénk Lányi András új rendezéséből – az év egyik kiemelkedő hazai filmjéből. Ha kicsit is felületesen nézzük e filmet, már megeshet, hogy csupán egy bizonyos fogyatékos műfaj, a kosztümös politikai parabola legutóbbi mintadarabjának véljük, holott nemesen sokrétű paródia inkább, többek közt az előbb mondott műfaj paródiája. Mindaz, ami a példázatépítést Lányinál magasrendű játékká emeli, együttesen véve kissé bizonytalanul érvényesül a vásznon, mivel a film legfigyelemreméltóbb effektusrétege nem éri el a maga lehetséges-ideális sűrűségét és elevenségét, azaz nem hálózza át ellenállhatatlanul a többit. A szóbanforgó hatáselemek – így például: finom és harsány stílusváltások, az egyes jelenetek hangulatát „odébbcsúsztató” vagy kifordító beállítás-modulációk, mozgóképi szinkópák – olykor elmaradoznak, de előfordul az is, hogy esetlenül, vagy zökkenő-módjára hatnak. A cselekmény feszültsége így csak azok számára folyamatos, akik ismerik az irodalmi kiindulópontként szolgáló – Lányi által eltorzítva-kiigazított – Jókai-regényt, márpedig ez a mű nem vált „nemzeti alapkönyvvé” (igaz, annak számított valaha). Ám a kritikai megjegyzésekből ezzel ki is fogytunk – hacsak nem maradunk meg a film parabolaként való értelmezésénél.

Ha a filmet, Az új földesurat, mint parabolát szemlélnénk, nem tulajdoníthatnánk neki egyéb politikai üzennivalót, mint az 1956–62-es magyar konszolidáció illetve a közben meghirdetett közmegegyezési irányvonal szarkasztikus bírálatát. A múltszázadi regény-rekvizitum puszta eszköz volna itt. Minthogy a jellegzetesen parabolista (inkább valamely kort egy másikba visszavetítő, mint korokat összevetítő) fedőeljárás a maga természeténél fogva bizonyos esztétikai áldozattal jár, most azon a megállapításon volna a sor, mely szerint Lányi filmjének politikuma pamfleti keretek között reked, vagyis nem lényegül történelemfilozofikus tartalommá. Csakhogy az alkotói kiindulás itt eleve filozofikus. A rendező iróniája és groteszk iránti érzéke ugyanis kettős tárgyra fordul: az ‘56 utáni folyamatokra és – a XIX. század második felének Jókai-formázta képére. Lányi akarva-akaratlanul e kép mögé érez és tud olyan egykori realitásokat, amelyek metamorfikus módon a jelenig kígyóznak: letűntek, de nem múltak el igazán. A kiválasztott Jókai-regény világa mégis atlantiszian múltbeli (noha az író ezúttal tőle szokatlan mértékben törekedett a hazai viszonyok pontos ábrázolására). A regénybeli korkép így, a maga csuda-kerekded mivoltában kellemetlenül hasonlít a mai (vagy tíz, húsz stb. évvel ezelőtti) történelemkönyvek „záróképeihez”. Talán túlságosan is pontatlan a rendező téma választását emlegetnünk: valószínűleg előbb a regény borzolta fel őt, és csak ezután ő a gyanúba került regényt.

Lányi, mint mindenki, akinek a Jókaikönyvek szeretett olvasmányai, az író gyengéit költői erényekként képes élvezni, ilymódon nem szokta zavarni a fő regényhősök valószerűtlen volta sem. Az 1861-ben írott Jókai-regény esetében azonban (talán minden mai olvasó számára) megtörik a varázs – vajon miért? Miért oly otrombán hamis-fakó e könyvben a két platinajellem, báró Ankerschmidt és Garanvölgyi Aladár?

Mindenekelőtt az a tájékozatlan jámborság nincs rendjén, amellyel a regény szebbérzésű szereplői a jövőbe tekintenek. Túlzó naivitásukban még akadályozni is próbálják az elkerülhetlenül közelgő, fényes végkifejletet: az Ausztriából áttelepült földbirtokos-leány és a deli-magyar (volt szabadságharcos) Garanvölgyi összeborulását. Makulátlan lelkük – a leendő örömapáké és a fiataloké – nehezen békéi meg egy olyfajta szerelmi házasság gondolatával, amelyből nagy haszon is származhat mindnyájukra: politikai helyzetük könnyebbedhet, gazdaságaik hozama felívelhet. Pedig látnivalóan szép is, jó is egy ilyen nász. Mi több, még arra is alkalmas, hogy a tájékozott Jókai a közelítő „új békekor” jelképeként ragyogtassa fel. Mármost, ha akkoriban ama jövendő kor – tudniillik a császári főségű osztrák-magyar dualizmus kora – ilyen pompás esélyként volt felfogható, az lett volna a természetes, ha Jókai kacagtatóan festi meg tudatlan hősei portréját. Nem: ezek érzelmes szentképek többnyire. Lányi magyarázata az, hogy ezek a portrék: álca-rajzok. Legelőbb is Ankerschmidt figurája ingerlő, a korábbi (1848–49-es) osztrák főtiszté, aki miután félretette vérlepte kardját, egyre meghatottabban tekint bukott ellenfeleire. A Garanvölgyiek el se bújhatnának szeme elől: birtokszomszédjuk a báró, mégpedig elszerzett Garanvölgyi-birtokrészek új uraként. Ettől ugyan még pokolba kívánhatnánk legalább, de ennyi sem adatik meg nekik, mivel az ifjabb Garanvölgyi épp Ankerschmidtnek köszönheti szabadulását Kufstein várbörtönéből. A bárónak nincs hőbb vágya, mint hogy magyarnak fogadják el, s családjával beolvadhasson e végzetszerűen megkedvelt népbe.

Egy másik Jókai-mű, A magyar nemzet története zárófejezetében – amely már a Tisza Kálmán-i kormányzat idején, annak is végnapjaiban készült el – többek közt „egy szabad nemzet odaadó szeretetéről” olvashatunk, mely a cs. és kir. trónt megszilárdítva tartja. (A fejezet szövegének ismerői egyébként a Lányi-filmben szereplő „múltszázadi híradó”-betétet aligha nézhetik blőd tréfának.) Jókai véleménye ekkor már végképp pólus-távolságra volt Kossuthétól. Kossuth, aki a Tisza Kálmán korabeli Magyarország minden anomáliáját – a belső nemzetiségi elnyomatást, az „iszonylatig kiterjesztett kormánypatronátust” és így tovább – főként a kiegyezésből vezette le, holtáig tagadta, hogy hazájában megfelelően független polgári fejlődés zajlik. A mai utókor ebben mintha inkább Kossuth mellé állna – Lányi biztosan. Ám a rendező – s ez fő leleménye – csak a lényegben távolodik el a fílmrevitt Jókairegény szellemétől, színeit-ízeit jórészt meghagyja, értsd: rekonstruálja. Mivel a regény cselekményét radikálisan átalakítva látjuk most viszont, s így a dialógusok sem lehetnek ugyanazok, Lányi máshonnét átemelt Jókai-fragmentumokkal és saját termésű szövegutánzatokkal operál. A hatás ármányos. Minthogy a film eseményei egyáltalán nem romantikus jellegűek, a dikció fensége önmaga ellen fordul: a kimondott mondatok úgy szállnak-ragadnak a film világában, mintha az álságok és tévedések pókfonalat választanának ki magukból. Ami a Tisza-vidék olykor nemzetigalériás festményeket, máskor ódon divatlapmetszeteket idéző filmképeit illeti, ezekben is ott sejlik Jókai, ám akik a tájban mozognak, nem az ő teremtményei. Naiv lény egy van csupán köztük, az is amnéziás. Egyébként mindenki mindent tud („a dörgésről”), csak esetenként rosszul, mint a környékbeli parasztok, vagy a báró leendő hitbizományosai.

A legjózanabbak Ankerschmidték. Az atya méltóságteljes pózaiból, ripacs-komolyságú térülés-fordulásaiból, hunyorgó nyájasságából szinte orrfacsaróan szaglik, hogy nem jólélekkel tájékozódó, új gazda ő itt, hanem hatalommal és kész tervekkel idetoppant vén bűnös. Önmagát is szuggeráló, patrónus-típusú helyi zsarnok ez az Ankerschmidt, a Bach-korszak kudarcos önkényuralmi technikájának sikeres reformere; egykor a megtorlás, most az „olvadás”, vagyis a látszólagos politikai tavasz prominens személyisége. Két leányát, Hermint (az elcsábíthatót) és Elizt (akit csak valamely házasulandó szabadsághős érhet el), a rendező egyetlen személlyé olvasztotta össze. Ez a személy elcsábul egy külföldi szabadsághőstől, majd maga csábít el egy ál-forradalmárt. Épp Garanvölgyi nem kell neki, aki magyar is, forradalmár is, valamint – a báró háttérmunkája folytán – a vőlegénye. Vele a leány csupán társalogni hajlandó, ilyenkor mélázó utálat és előkelő báj keveredik az arcán. Garanvölgyi emlékezetkiesésben szenvedő szerencsétlen a filmen. Jókötésű, derék ember, aki értetlen kék gombszemeit hálára készen mereszti mindenkire. A jótevői (többek közt: mintagazdai) alapállásba helyezkedett bárótól ugyan eleinte menekül, de aztán nemcsak eltűri őt, hanem el is fogadja, majd már szeretni is kezdi, amikor váratlanul felriasztja valami. Ekkor nekiront Ankerschmidtnek – s ez a halála lesz. (A báró még elmorzsol fölötte néhány bosszús könnyet, mielőtt új vőlegény után nézne.) – Lányi sokat köszönhet színészeinek, de legtöbb választása maga is fogás, főként ami a két illusztris, már alkatilag is illusztrisnak termett színészt, Sinkovitsot és Hegedűs D. Gézát (az álforradalmár alakítóját) illeti.

Garanvölgyi tetemét még partra sem sodorja a Tisza, amikor a kisasszony és szeretője megtartják díszes kézfogójukat. (Pedig épp Eliz mondta korábban: „Nem jó az élőt a holttal összetéveszteni”.) Az eddigi szerető ezentúl Garanvölgyinek nevezteti magát, apósára pedig vélhetően népi áldások szállnak. Előáll tehát valami képtelen, valami mindent-megalázóan csiricsáré helyzet, mégis érezzük: a dolgok rendje szerint állt elő. Mert a dolgok rendje az, hogy ahol a kényszerű kompromisszumot megoldásnak kell nevezni, ott a kompromisszum később a boldogság kívánatos útjának is kikiáltatik, s ezután már... Garanvölgyi? nem Garanvölgyi? Mit érhet bármiféle név? Minden összefolyik. Trianonok szabnak új határokat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/04 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5350