KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/szeptember
• Kovács András Bálint: Variációk a Gonoszra Holocaust és tömegkultúra
• Forgács Éva: Ellopta-e Spielberg Auschwitzot? Európa és Amerika
LÁTTUK MÉG
• Mikola Gyöngyi: Fortinbras, a szövetséges A Jó és a Rossz

• Bakács Tibor Settenkedő: Kísérleti boldogság Paramicha
• Csáky M. Caliban: Van Beszélgetés Szederkényi Júliával
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Levedia Részletek egy készülő film forgatókönyvéből

• Tőkei Ferenc: Játék a sárkánnyal
CYBERVILÁG
• György Péter: Szép új világkép Virtuális valóság
• Bakács Tibor Settenkedő: Melyikünk Rosencrantz? Virtuális valóság
KÖNYV
• Palotai János: Mit ér a filmtörténet, ha magyar? Gyertyán Ervin kötetéről
CD-ROM
• Kovács András Bálint: Lexikon vagy játék? Cinemania
TÖMEGFILM
• Király Jenő: A férfi – mint majom – panaszai King Kong-tanulmányok (2.)
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Jófilm Ábel a rengetegben
• Ardai Zoltán: A legenda oda Örökifjú és Tsa
• Kovács András Bálint: Pani Veronika és Mademoiselle Véronique Veronika kettős élete
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A Flinstone-család
• Reményi József Tamás: Prizzi’s Honor
• Harmat György: Rejtélyes manhattani haláleset
• Barotányi Zoltán: A kis Buddha
• Tamás Amaryllis: A holló
• Fáber András: Végzetes ösztön – Az elemi komédia
• Mockler János: Mesterfogás
• Mockler János: Rapa Nui
• Bíró Péter: A zűr bajjal jár

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A Jó és a Rossz

Fortinbras, a szövetséges

Mikola Gyöngyi

Jézus halászokhoz, pásztorokhoz intézte a szavait, az ő nyelvükön szólalt meg, az ő fordulataikat alkalmazta. Ki merné azzal vádolni Jézust, hogy populáris volt?

A Schindler listája olyan európai történeten alapul, melyet amerikaiak vettek észre, s amely az amerikaiakat sokkal élénkebben foglalkoztatta, mint az európaiakat. Schindler történetéből Amerikában lett legenda. Kérdés, hogy mennyire lett amerikai ez a legenda, és mennyiben amerikai az a mítosz, amelynek szellemében a film a maga történetét elmeséli. A főhős alakjának megformálása például nagyon is beleillik az amerikai paradigmába: az erős, megnyerő külsejű és titokzatos férfi, akinek a múltjáról semmit sem tudunk, ott van a legtöbb amerikai történetben. (Európában ez a sajátosság persze gyökértelenségnek minősített és lenéző, holott ha mítoszkritikailag vizsgáljuk a dolgot, az amerikai pionír alakja, sőt az egész Újvilág-mitológia a Bibliára megy vissza: új föld, új Ádám stb.) A kötelező happy end is amerikai találmánynak látszik természetesen, ez részben összefügg a már említett mesei logikával, részben pedig a siker mítoszával. Schindler – akárcsak a Watergate-et kirobbantó vagy a Kennedy-gyilkosságot kutató újságírók és jogászok, akik a saját államuk gépezetének nyomasztó fölényével állnak szemben – személyes kockázatot vállal, és megpróbál kicsiségének tudatában is valahogy csatát nyerni, legalább azzal, hogy menti, ami menthető. Az amerikai mítosz eleme lehet továbbá az individualitás erőteljes hangsúlyozása is: valaki, aki mindenkitől különbözik, a saját útját járja. (A megkülönböztetés, ismét csak szándékoltan, külsődleges: a ruhák különbsége. A civil Schindler békebeli eleganciája ellentétben a náci uniformisokkal és a rongyos rabruhákkal.) Schindler nem feddhetetlen jellem, hiszen ahogy a film elején látjuk, hasznot húz mások szenvedéséből, és minden aggály nélkül befekszik a zsidó vagyonba. Én nem tartom hibának, hogy azután nem kapunk pontos magyarázatot Schindler „fordulatára”: hiszen éppen ebben van a titok. A filmnek erénye, hogy nem bunkózza le a nézőt valami egyértelmű didaktikus magyarázattal, hanem rábízza a kérdés megválaszolását. Meg tudná mondani valaki, mi a jóság eredete a Földön? A Gonoszra sokkal több magyarázatunk van, a gonoszság, úgy fest, sokkal alkalmasabb a racionális elemzésre. A detektívtörténetekben nemcsak a gyilkos kilétére derül fény, hanem tettének indítékára is. És a krimiknek állítólag éppen azért a legfőbb bűn a témája szinte minden esetben, mert ehhez a tetthez rendelhető a legtöbb és legváltozatosabb indíték…

De miért teszünk jót? És tágabban: honnan van az erkölcsi tudásunk? Megőrizhető-e a jó és a rossz közötti különbségtevés képessége Auschwitz ténye és tapasztalata után? Balassa Pétert idézem: „…ez a középkorú férfi/nő nem hihet már régen a humanitás végső győzelmében, abban, hogy egy-egy mitikus hős összekovácsolja ismét az emberi nem egységét, nem hihet abban, hogy az emberiség ereje mindent legyőz, nem hihet abban, hogy a IX. szimfónia 4. tételének visszavonása mégsem történt meg, hogy a történelem kontinuitása a jóság és a derekasság által helyreállt, hogy a szörnyű diszkontinuitás, a szakadás (…) elfeledhető és figyelmen kívül hagyható”. Nem tudom, hogy az emberiségről, az emberi nem egységéről szól-e Spielberg filmje. Mindenesetre feltűnő az idézett mondatban a „nem hihet” anaforája. Mert itt valóban a hit a legnagyobb kérdés. Schindler akkortól kezdve válik megmentővé, amikor megpillantja a piros ruhás kislányt a hegyről. Amíg a tekintetével követi, a kislányt a körülötte tomboló zűrzavarban nem éri baj, akadálytalanul bejut a pillanatnyi menedéket jelentő házba. (A filmben egyébként kitüntetett szerepet kapnak a gyerekek. A megmenekített embereket Schindler-zsidóknak nevezik, ahogy a gyerekeket szokás az apjuk után). És ott a gyűrű, s a Talmud-mondat a történet végén… Szóval ebben a filmben nem csak a „technokrata mítosz” működik, és nem csak a „bornírt felvilágosodás” ünnepli magát.

Ezen a ponton talán megengedhető, ha egy személyes megjegyzést teszek, ugyanis a film hatását csak saját magamon tudom elemezni. Fiatal kelet-európai nőt azért érintett olyan mélyen ez a film, azért hatódott meg a könnyekig, mert a vásznon pergő képek, a jóság képei a nem-tudatos, pszichikai emlékezetére hatottak valamiképpen, és a gyerekkorában feléje sugárzó apai jóság lelki tapasztalatát idézték föl benne. Schindlert Spielberg olyannak ábrázolja, amilyennek gyerekkorunkban látjuk apánkat: fiatalnak, erősnek, védelmezőnek és persze szépnek. És talán ezért is olyan távolságtartó a rendezés a főszereplővel kapcsolatban: egy apa mindig titokzatos is. A nézőnek nem vele kell azonosulnia: róla azt kell elhinnie, hogy apa, és egy apát úgy szeretünk, hogy megadjuk neki a tekintélynek kijáró tiszteletet is. A nézőnek a történetet kell átélnie, vagyis azt kell éreznie a film végén, mintha személyesen őt szabadította volna meg valaki a fogságból. A nézőnek a megmentettekkel kell azonosulnia. Nem hiszem, hogy Spielberg az emberiségről kívánt volna szónokolni. Az kétségtelen, hogy filmjének hatásmechanizmusát a mindannyiunk számára közös értékre, a jó apára alapozta. A jó apa mitologémája pedig mélyen az európai hagyományokban gyökerezik. Ha a néző elfogadja Schindlert mint apát, testvéreinek fogja tekinteni az üldözötteket, másrészt pedig a jó apa személyében elfogadja a jó kapitalistát is mint lehetőséget.

Ez a film ilyenformán egyáltalán nem kulturális gyarmatosítást akar végrehajtani: egy amerikai főhajtása az európai apák emléke előtt. Ez a film inkább őrzi és rehabilitálja az európai kultúra hagyományos értékeit, nem pedig megsemmisíti őket. Ha ez a film didaktikus vagy hatásvadász, akkor Jézus példabeszédei és csodatételei is azok. Intellektuálisan nem tudjuk belátni, hogy egy másik ember a testvérünk, nem pedig idegen; ennek belátásához nem elegendő a büntetéstől való félelem vagy a meggyőző érvek. A belátáshoz személyes tapasztalatra, példára van szükségünk. Miért olyan elképzelhetetlen, hogy egy tömegfilm a hit igazságait legyen képes állítani úgy, mint a példabeszédek? Jézus halászokhoz, pásztorokhoz intézte a szavait, az ő nyelvükön szólalt meg, az ő fordulataikat alkalmazta. Ki merné azzal vádolni Jézust, hogy populáris volt? Igaz, nem keresett a szavaival vagyonokat, de nem hiszem, hogy befolyásolhatná esztétikai ítéletünket az a tény, hogy ki mennyit keres a műveivel. A jó jósága nem függ elismertségétől. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy Spielberg próféta, és hogy filmje az Istennek tetsző életről prédikál. De az amerikai film a maga kétely nélküli állításaival, történet- és személyközpontúságával a hit és a hagyomány verbális konstrukcióit utánozza és ismétli: a kinyilatkoztatást és az ősök történetének elmesélését, epikai áthagyományozását. Amikor Balassa Péter azt mondja, hogy megszakadt a történelem kontinuitása, és az európai kultúra megérett a leváltásra, az európai hagyomány megszűnését mondja ki. Éppen azért érzi magát csapdában, mert bár erről intellektuálisan meg van győződve, még sincs kedve kihurcolkodni az európai hagyományból, amit úgy fejez ki írásában, hogy: „Patinás már nem tud és nem is akar maradni, de poros még igen.” Nos, ahogy nem lehet hagyományt teremteni vagy konstruálni, ugyanúgy nem lehet megszüntetni vagy leváltani sem. Ahogy Tamás Gáspár Miklós fogalmaz Vázlat a hagyományról című fontos esszéjében: „Föltehetjük azt is, hogy valamely hagyományból való kihurcolkodás pusztán logikai lehetőség, úgyszólván soha nem működik – a hagyomány megtagadása többnyire irracionális visszaeséseket eredményez.” Kétségtelen, hogy a XX. század háborúi, gázkamrái, lágerei alapjaiban rendítették meg az európai civilizációt és kultúrát, mérhetetlen rombolást vittek végbe, de nem semmisítették meg a hagyományt. Ránk van bízva, hogy tovább törjük-e, ami töredékesen ránk maradt az örökségből, mondván, nem hihetünk semmiben, amiben az ősök hittek, vagy mentjük, ami menthető, és újjáépítjük, ami rekonstruálható. Balassa Péter (jóllehet ezzel a „férfi/nő” fordulattal az amerikai értelemben vett politikai korrektség etikettjének tesz engedményt a magyar mondatritmus rovására) írásának logikájából következően minden bizonnyal az utóbbit választaná, ha így merülne föl a kérdés. Akkor pedig Spielberg nem ellenség, nem is az elvérzett ellenfelek után az országát elfoglaló outsider Fortinbras, hanem szövetséges. Nem leváltani akarja ő ezzel a filmmel az európai kultúrát, hanem fölnőni szeretne hozzá. A Schindler listája arra az egyáltalán nem új keletű felismerésre szolgálhat újabb mintául, hogy időnként a tömegkultúra is képes (sőt, van úgy, hogy csak ez képes) a hagyomány és a civilizáció fennmaradása szempontjából létfontosságú morális értékeket és igazságokat megjeleníteni, példaként állítani és szenvedélyes követésükre indítani.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/09 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=726