KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/október
JEGYZET
• Koltai Ágnes: Amatőrfilmes világtalálkozó Siófokon

• Létay Vera: Csak kézfogás Mephisto
• Zalán Vince: Szemben a történelemmel Ideiglenes paradicsom
• Ágh Attila: Mit ér a néptanító, ha magyar? Sára Sándor dokumentumfilmjéről
• Koltai Ágnes: Rubljov és gőzgép Világot teremtők
• Kulcsár Mária: Kabala és Facsiga Forgatási napló
• Báron György: „Holnapja nincs ez éjnek...” Éjszaka külsőben
• Takács Ferenc: Filmklisé és realizmus Kék gallér
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Gazdag Gyula: Ki hallgat ma vonósnégyeseket? Otar Joszeliani
• N. N.: Otar Joszeliani filmjei

• Molnár Gál Péter: Az emberarcú vámpír Drakula és Nosferatu
VITA
• Császár Ferenc: Filmreformra van szükség! Vita a filmforgalmazásról

• Bársony Éva: 30 éves a magyar szinkron
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Történelem az arénában Pula
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Ratataplan
• Ardai Zoltán: Lidérces álmok
• Barna Márta: Fészek a szélben
• Harmat György: P. S., a avagy a könnyelműség határai
• Deli Bálint Attila: Rendőrök háborúja
• Loránd Gábor: Őrült napok
• Ardai Zoltán: ...és megint dühbe jövünk
• Képes Júlia: Zűrzavar a fellegekben
• Gáti Péter: A kölcsönkért gyufa
• Koltai Ágnes: Zsaru vagy csirkefogó?
TELEVÍZÓ
• Lukácsy Sándor: Mikrotársadalom vagy történelem? Zokogó majom
• Csala Károly: Televízió, novellaosztály
• Domonkos László: Empátia, telefonnal
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Az értelmezhetőség határai
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Neveletlenek
• Karcsai Kulcsár István: A folyó vonala

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ideiglenes paradicsom

Szemben a történelemmel

Zalán Vince

 

„Járókelő, aki a Szent István körúton sétálgatsz, nem hallod, kétlépésnyire, szinte a lábad alatt, a halálsikolyt?”

Pierre Godefroy, egykori magyarországi francia menekült

 

 

 

Hajlunk az egysíkú gondolkodásra. Hajlunk arra, hogy véleményünket, ítéleteinket véglegesnek tekintsük. (Az idő haladtával talán éppen ezért válnak végletessé is.) Hajlunk arra, hogy amit már egyszer elfogadtunk, vagy ami „megállapíttatott”, azon ne változtassunk, s hogy egyszer s mindenkorra elintézettnek tartsuk. így születik a mindennapi sematizmus. Szinte észre sem vesszük, hogy a mechanikus gondolkodás, vagy éppen a gondolkodásra való restség hogyan, milyen észrevétlenül, de annál szívósabban termeli előítéleteinket. Előítéleteinket embertársainkról, dolgainkról, magatartásokról, nemzetekről, históriai eseményekről. A történelemből jónéhány társadalmi rendszert ismerünk, melyek szántszándékkal épp e mindennapi sematizmusra építették hatalmukat. Talán jellemezhetjük a különböző társadalmi rendszereket aszerint is: vajon támaszkodnak-e erre a sematizmusra, elősegítve mindenfajta módon annak tenyészetét, vagy megpróbálnak szembeszállni vele, s megkísérlik, hogy állampolgáraik ráébredjenek gondolkodásuk rutin-kényelmére?

Akár igen, akár nem, annyi bizonyos, hogy a művészet mindig is perben állt e megszámlálhatatlanul sok gyökerű, épp ezért gyakran legyűrhetetlennek, legyőzhetetlennek látszó jelenséggel. S bizonyára ezért is emlékszünk olyan jól drámák, regények, filmek hőseire, mert azoknak éppen gondolkodásmódja, gondolkodásuk intenzitása különbözik leginkább a mindennapi életünkből általánosan ismert, agymunkának nevezett generálszósztól.

A nehéz emberek, Kovács András első jelentős művének alakjai, nemcsak azért lehetnek ma is – jó tizenöt év múltával – kortársaink, mert a „hivatal packázásaival” való harcuk „elévülhetetlen”, sajnos, de mert a világ új arcát, még nem ismert törvényeit kereső, nyughatatlan gondolkodásuk felejthetetlenül aktuális. (Ha csak futólag, de mindenképpen érdemes emlékeznünk arra, hogy a Nehéz emberek hősei bizonyos mértékig annak a társadalmi reformnak az úttörői, amely később az új gazdasági mechanizmus nevet kapta!) Kovács dokumentumfilmjének „szereplői” egyedi esetek, kivételes személyiségek, kiknek példáját a közgondolkodás rutinja könnyedén átlépi vagy félretolja, ahelyett, hogy kivételességük, észjárásuk sajátosságait igyekezne megismerni, legalább ellesni, netán elsajátítani. Ez utóbbihoz persze némi önismeret is szükségeltetik, de – ideig-óráig – ennek gondolatát éppúgy el lehet hessenteni, mint valami rossz álmot.

Sok minden más mellett, nyilván innen is van, hogy a Nehéz embereket követően a rendező jónéhány filmjében – így a legfrissebben, az Ideiglenes paradicsomban is – honpolgáraink számára „félretolhatatlan” témát választott: – általánosan szólva – Magyarország szerepe és magatartása a második világháborúban. Kovács András a Hideg napokban (1966), a Bekötött szemmelben (1975), az Októberi vasárnapban (1979), és most az Ideiglenes paradicsomban ezt az alig fél évtizednyi korszakot járja körül, keresve az értelmes cselekvés lehetőségeit. Immáron lehetetlen nem észre venni azt a konok akaratot, amely ebben az egyéni hangú, közép-kelet-európai tetralógiában, a film eszközével a dialektikus (történelem- és) világszemlélet kialakítását célozza. Az új mű – amely egy tragikus szerelem történetében, a körülötte zajló 1943-as-44-es eseményekben, a szövetségesek kötelékében harcoló, jórészt német fogságból szökött francia katonák egykori magyarországi sorsában a korszak eddig kevéssé ismert, legalábbis kevésbé előtérben álló, ám letagad hatatlanul valóságos arcvonását rajzolja elénk – tulajdonképpen a Hideg napokkal választott „témának” új megközelítését, ritka beállítását, új plánját jelenti. Tudvalevő, hogy a második világháborúban Magyarország és Franciaország között nem volt hadiállapot, s ilyeténképpen a Magyarországra menekült francia katonák nem tekintethettek hadifoglyoknak, hanem – az ország német megszállásáig, a nyilas terror elszabadulásáig– szelíden internáltattak. Szelídnek persze a korabeli világhelyzethez, s az 1943-1944-es viszonyokhoz képest volt szelíd; ám semmiképpen sem hasonlított arra, amit Kuncz Aladár írt meg a magyarok franciaországi sorsáról az első világháború idején. A balatonboglári Nemzeti szálló, a francia internáltak tábora nem lett Fekete kolostor. így fordulhattak elő olyan képtelennek nevezhető szituációk, hogy míg a németekkel szövetségben álló magyar katona a keleti fronton harcolt, addig állatait menekült francia katona vigyázta, őrizte. Abban a kitűnő dokumentumfilmben, amelyet maga Kovács András forgatott róluk (s amelyet talán érdemes lenne az Ideiglenes paradicsom mozikban történő pergetésével párhuzamosan a televízióban ismét műsorra tűzni), maguk a franciák, az egykori menekültek tárgyilagosan, bár nem kevés meghatódottsággal emlékeznek vissza életüknek erre az időszakára. De olvashatjuk maguk és társaik háláját tolmácsoló vallomásaikat az Európa Kiadónál nemrég megjelent Ego sum gallicus captivus Francia menekültek Magyarországon című, egyaránt izgalmas és meglendítő kötetben is.

Új beállítástól, új plánról beszéltem az imént, s hogy a filmes hasonlatnál maradjak: miként egy-egy képsor a többi képsorhoz való kapcsolódásában nyeri erejét, miközben maga is új jelentésárnyalattal gazdagítja azokat –, akként az Ideiglenes paradicsom is a Hideg napokkal, a Bekötött szemmellel s az Októberi vasárnappal megteremtett szellemi erőtérben kapja meg valódi jelentését, s nyeri el e három filmtől igazán különböző lírai karakterét. Mindezzel azt is akarom mondani, hogy a lényeg e négy mű szorosan egymásbajátszó együttesében, együttes jelentésében és hatásában rejtőzik. Méghozzá kettős értelemben. Egyfelől oly módon, hogy nincs csak „Újvidék, és nincs csak Balatonboglár. Hanem Újvidék van, és van Balatonboglár, és van öngyilkos szárnysegéd, és káplán, kinek idegei felmondják a szolgálatot. Vagyis ezek összetartozó, egymással fel nem cserélhető, egymás ellen ki nem játszható dolgok, amelyek összképe (még véglegesen le nem zárt összképe) vetíti elénk történelmünk e szomorú korszakának bonyolult valóságát. Másfelől – s megvallom, ezt az eddigieknél is fontosabbnak tartom, nemcsak azért, mert nem vagyok szaktörténész, s nemcsak azért, mert Kovács András föltehetőleg nem történelmi tankönyveket akar írni filmjeivel, jóllehet mintha többször átvállalna feladatokat a hivatásos történész-publicistáktól, hanem mert – e négy mű fényes bizonyítéka annak az alkotói szemléletnek és gondolkodásmódnak, amely elégedetlen a művészetben oly gyakran megfogalmazott szentenciákkal, elégedetlen a társadalomban megkövesedett szellemi beállítódásokkal, s elégedetlen saját, korábbi, művekben megfogalmazott nézeteivel, s mindig újra és újra előveszi a már „letudott”, „megválaszolt” kérdéseket. Célja tehát nemcsak az, hogy a jelent vagy a múltat mindig új beállításban mutassa, hogy új ismereteket nyújtson, de hogy ezzel egyidejűleg újra s újra meggondolkoztasson. Ez persze azzal is jár, hogy ezek a művek élesen szemben állnak a mindent egy kaptafára húzó észjárással, s nehezen kikerülhető irritációt jelentenek az örökölt vagy újratermelődött gondolkodásbéli sematizmusnak. A konfliktus a szemünk előtt zajlik.

Nem mintha az Ideiglenes paradicsom rendezője kérlelhetetlen volna. Minek tagadjuk: a Hideg napok kegyetlenül pontos és erőteljes stílusát itt szemérmes romantika váltotta föl. A Kovács András rendezte filmekben eddig ritkán látható, szinte csak fel-felvillanó líra most a művet átfogó tónussá, s meghatározó hangulattá lesz (amelybe ügyesen lopja bele a rendező a francia kultúra iránti tiszteletét és szeretetét). Kérdés, hogy a nézők értékelik-e majd ezt a nekik címzett s ízléssel végrehajtott gesztust? Hogy felfedezik-e a Frajt Edit és André Dussolier által oly kedvesen eljátszott szerelmespár tragédiájában egy ország ellehetetlenülését, riasztó vergődését? Hogy megérzik-e a szubjektíve, ha ideiglenesnek tartott, de mégiscsak „paradicsominak” nevezhető állapot körül a poklok poklát, a szerelemben a történelmet? S hogy elgondolkodnak-e azon, hogy az, ami egy korabeli nagyhatalom fiai, a franciák számára természetes – például az ellenállás – miért volt probléma a magyarok számára? Szükség lenne rá, hogy értékeljék, hogy mindezt értékeljék. Mert „kétlépésnyire, szinte a lábad alatt...”.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/10 06-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7295