TelevízóBossLucifer bérgyilkosaKovács Gellért
Minden idők egyik legnyomasztóbb tévésorozatában a politikai hatalom közveszélyes őrültje mutatja meg az ember legördögibb arcát. Elég akár felszínesen is
körülnézni a kortárs amerikai sorozatok között: a tengerentúli kábeladókat
ellepték az antihősök. Egy évtizede még elképzelhetetlen lett volna, ma már
szinte természetes, hogy a néző hosszú évadokon keresztül figyel érdeklődve,
sőt sokszor egyenesen szimpátiával jutalmaz erkölcsileg minimum erősen árnyalt
figurákat: elég csak Dexterre, az igazságosztó sorozatgyilkosra, a Kemény zsaruk (The Shield) korrupt nyomozóira, vagy a Totál szívás (Breaking Bad)
átlagemberből drogcézárrá torzult pedagógusára gondolni. Divatban vannak a
képernyős lecsúszás-történetek – s úgy tűnhet, a Starz mozicsatorna is erre a
hullámra ültette fel tavaly ősszel indult produkcióját. Ám elég akár csak
néhány epizódot megnézni a Boss első
évadjából, rövid időn belül belénk marhat a felismerés: itt bizony a szokásos
kompromisszumokhoz képest is kevesebb oxigén jut a könnyed szórakoztatásnak.
A Boss címszereplője, Tom Kane ugyanis megáltalkodott gazember, maga
a két lábon járó gonoszság. Hosszú évek óta tölti be Chicago polgármesteri
tisztségét; politikai őstehetség, a kompromisszumokat és az empátiát csak
elterelésnek használja. Nem válogat az eszközökben – hiszen ő az, aki
meghatározza, és ha kell, meg is változtatja a játékszabályokat. Uralma azonban
véges, ez már rögtön a Gus Van Sant által megrendezett pilotban nyilvánvalóvá
válik: Kane ritka és gyógyíthatatlan idegrendszeri betegségben szenved, ami
egyelőre lappang, de hamarosan valószínűleg leteríti a gazdatestet. Egyre
kevesebb hát az idő, ami még rendelkezésére állhat: a hatalmat tovább kellene
adni, és nem ártana számot vetnie a politikai és magánemberi bűnökkel igencsak
terhelt múltjával sem.
És rögtön ez az a pont,
ahol a Boss szembe megy a megszokott
dramaturgiával: Kane ugyanis némi erőtlen hezitálás után ráébred, hogy csak
azért, mert végzetes kór gyötri, nem tud és nem is akar változtatni: hiába
mímel önmarcangoló monodrámát, aljas volt eddig, aljas marad mindhalálig. Míg a
hasonló sorozatokban legalább bizonyos tulajdonságaik miatt tudjuk szeretni az
elkárhozás felé tartó főszereplőket, Kane-nek esélye sincs a felemelkedésre,
szinte minden cselekedetével gyűlöltebb figurává válik: nincs az a családtag
vagy hűséges munkatárs, akit ne lenne hajlandó feláldozni. És még csak azt sem
tudjuk meg feltétlenül, mikor csúszott bele a totális romlásba: minél beljebb
kerülünk Kane személyiségébe, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy a politikai
életben maradás mögött már jó ideje csak a puszta önzés mutatja magát.
Ráadásul a Boss alkotói (kreátor: Farhad Safinia,
visszatérő rendező többek között Mario Van Peebles és Jim McKay) még abba a
csapdába sem esnek bele, hogy az úgynevezett korszellemet vagy éppen a
társadalom morális állapotait hibáztatnák Kane ámokfutásáért. Bár kétségtelenül
a bűnös város az, ami játékban tartja polgármesterét, ám a mindent átszövő
politikai pókhálóban mégiscsak ő az egyetlen igazi ragadozó – és amíg nem jön
egy túlélő, aki megtalálhatja gyenge pontjait, egyszerűen lehetetlen
megállítani őt. A néző persze kitart, s alig várja, hogy ez az elvek nélküli
keresztapa megbukjon végre, s ettől olyan lebilincselően izgalmas a Boss. No és persze Kelsey Grammer
egészen hátborzongató alakításától. Az eddig nagyrészt vígjátéki szerepekben
bizonyított színész (legfőképpen Dr. Frasier Crane-ként ismert, amely karakter
több kultikus sitcomban is látható volt), a lehető legtermészetesebben formázza
meg a kőszívű embert – hallgatása baljós, ordítása velőtrázó. Nem véletlenül
kapott rögtön az első etapért Golden Globe-díjat. És az idén októberben véget
ért második szezon után szinte alig lehet kérdéses: a reménybeli következő
eresztésben is ugyanolyan szenvedéllyel tudjuk majd utálni a hatalom eme
szélsőségesen félelmetes mániákusát.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 24 átlag: 4.25 |
 |
|
