Láttuk még

Kapcsolat

Barotányi Zoltán

Az úgy kezdődött, hogy Jodie Foster (ezúttal okleveles csillagász, a földövkívüli élet fürkészője) hosszú évek reménytelen és értelmetlen kutatómunkájától fáradtan csavargatni kezdte autórádiójának keresőjét, s nem hiába. A meglelt üzenet, pusztán formáját tekintve, határozottan emlékeztet a klasszikus detroiti technóra, tartalmát nézve még ennél is morbidabb: kutatóink teljes megdöbbenésére Adolf H. tűnik fel a képernyőn és megnyitja a berlini olimpiát. Szerencsére gyorsan kiderül, hogy Adolf nem az égi üzenet, pusztán egy sorminta, s ha leszedjük a képről, a maradékot meg dekódoljuk, akkor előbukkan egy afféle örökké forgó izé tervrajza, amihez hasonló csak a vurtsliban és némely szorgalmas borsodi feltaláló fejében fordulhat elő. Az izé persze egy afféle tér-idő utazásra való csodamasina, s ettől kezdve már tudható, hogy Jodie Foster, minden földlakók közül először, belebámulhat egy kis zöld hogyishívják dodekaéder alakú fejének mind a nyolc bociszemébe.

És lőn: a szorgalmas szakember sűrű parizás közepette keresztülzuhan téren és időn, vele együtt a lenyűgözött mozinéző, aki majd két órányi filmvontatás után már nem tudja eldönteni, hogy amit lát, az álom, vagy egy különösen súlyos, túladagolásos diszkóbaleset. Jodie amúgy sértetlenül visszatér az űr mélyéből és jólesőn állapítja meg, hogy az űrlények pont olyanok, mint saját elhunyt édesapja, csak lényegesen kevesebb bort isznak és nem köpködik a tévét, ha gólt rúg a mocsok ellenfél. Még egy kis tanulság is jut a végére: az ész (ez Jodie) és a szív (ez meg a kőr bubi) összecsapásából szokás szerint az ösztönélet profitál.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1997/11 53-54. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1693

Cikk értékelése:

szavazat: 1771 átlag: 5.52