KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/október
CYBERVILÁG
• Varró Attila: A harmadik törvény Amerikai robotok
• Kubiszyn Viktor: Fémmámor Gép és test
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Illetlen filmek Böszörményi Géza (1924–2004)
• Stőhr Lóránt: A vágy játékai Szindbád és Tamara
• Gelencsér Gábor: Szöges ellentétek Tamara
• Pápai Zsolt: Túlvilágon innen, evilágon túl Dealer

• Forrai Krisztián: Álomgeometria Gondry-klipek
• Révész László László: Szerelem az agyamban, szerelem az agyam Egy makulátlan elme örök ragyogása
• Békés Pál: Metafizikai darázsfészek Charlie Kaufman forgatókönyvei
• Hahner Péter: Az ismeretlen ismerős Howard Hawks
• N. N.: Hawks a Filmvilágban
• Báron György: Két férfi, aki... John Ford: Aki megölte Liberty Valance-t
• Géczi Zoltán: Öt hosszú év a pokolban Üldözők
TELEVÍZÓ
• Schubert Gusztáv: Ötkarikás szemek Sport és televízió
KÖNYV
• Kelecsényi László: Párhuzamosok a végtelenbe Fábry Zoltán; Zolnay Pál
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Veszedelmes éden Álmodozók
• Vaskó Péter: Téglák a Nagy Falban Szigorúan piszkos ügyek-trilógia
• Nevelős Zoltán: Vér, arany és sok füstölgő pisztolycső Argo
• Bori Erzsébet: Titokkal, vonóval Bolondok éneke
LÁTTUK MÉG
• Vajda Judit: Osama
• Ágfalvi Attila: Perlasca
• Vincze Teréz: Fallal szemben
• Köves Gábor: A falu
• Varró Attila: Apja lánya
• Mátyás Péter: Ítélet
• Pápai Zsolt: Monsieur Imbrahim
• Kovács Marcell: A halál záloga
• Hámori Dániel: Pokolfajzat
• Kolozsi László: Schulze gets the Blues

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Sport és televízió

Ötkarikás szemek

Schubert Gusztáv

A régi idők focija, sportja halott. A média átírta a szabályokat, jöhet, az anyagelvű, szilícium- és DNS-alapú olimpia.

 

Olimpiát nézni jó, ha nem is a magyar királyi televízióban. Ott mintha megülne mindent az ősi magyar átok. A szalmaláng-lelkesedés – a riporterek minden kicsit is éremesélyes sportolónkat a dobogó legfelső fokára várják – és a szükségszerű csalódás nyomában járó mély apátia.

Túl nagy tétek vannak mifelénk a sportra pakolva, mintha az ország sorsa dőlne el azon, hány aranyat nyerünk. Győztesnek lenni, és ebben magyarként osztozni, örülni persze jó, de a hisztéria, ami nálunk a sportot átfűti, mára már épp a legnagyobb akadálya lett a sikeres versenyzésnek. A legtöbb sportoló összeroppan az iszonyú teher alatt, rajta áll vagy bukik, hogy kitűzi-e a török a lófarkas zászlót Nándorfehérvár tornyára. Ez a téboly végső soron a politikából jön, akkor is, ha – mert mással van elfoglalva – a mindenkori hatalom vagy az ellenzék épp nem tenyerei bele az olimpiába. Persze nem csak a mai politika, hanem ötszáz év zsákutcás magyar történelme felelős a depressziós (hurráoptimizmusból egy pillanat alatt gyászmagyarkodásba átforduló) hisztérikus magyar alkatért.

Azt hinné az ember, naivan, hogy ebből az őrületből most már elkezdhetnénk valamennyit visszavenni. A szenvedélyesség mellett a józanság, a tehetség, a szorgalom, a tudás hatalmát bizonyító sport éppenséggel nagyon is alkalmas lenne erre. De nem, a kommentárok mind-mind a hülyeségünkre erősítenek rá, „nagyon szomorú vagy az ezüstérem miatt?”, „mit gondolsz, mi az oka a kudarcnak?”. Hol vannak a sport lelkes, de korrekten és tű-pontosan fogalmazó és elemző kommentátorai? A mai hagymáznál jobb lenne még a néma csend is. Akkor inkább beszéljenek a képek.

De ne legyenek illúzióink, a kép sem magáért beszél. Minden sportesemény a szubjektivitás prizmáján át jut el hozzánk. Már csak ezért sem akarom a port pusztán a magyar kommentátorokon elverni, mert lehet ugyan olimpiát vagy focimeccset közvetíteni kevésbé dilettáns módon, kevésbé unottan is, de a kétely akkor sem hagyna el, jót tesz-e a sportnak, ha így tükör által homályosan, a tévéképernyő torzító optikáján keresztül követjük azt, amit nézni testközelből érdemes.

A televízió folyamatosan azt sugallja, „olyan mintha ott lennénk”. Pedig szó nincs róla, képernyő előtt terpeszkedő, sörissza kukkolók vagyunk, épp olyanok, amilyennek a reklámok mutatnak minket, dehogy is drukkerek. A távszurkolás, akár a „másodrendű frissességű tokhal” Bulgakovnál, merő eufemizmus. A díványdrukker magába feledkezett élvhajhász, s nem csapatát lelkesítő, a sportot szerető és értő szurkoló; csapat és néző csak „itt és most” tud egybeforrni, hiába hajrázunk bele a képernyőbe, nem hallatszik el Athénig. Ez a fajta hedonista távszurkolás merő petting, közös tétje nincs, csupán csak rólunk szól. Ahogy a kommentár meg a riporterről.

Ami a tévétükör túloldalán – az uszodában, a stadionban, a páston – történik, éppoly kevéssé ér el hozzánk, akár a mi lelkes üvöltésünk a sportolókig.

Nem az olimpiát látjuk, nem is a magyar-francia kézilabdameccset, hanem azt, amit az operatőr megmutat, amit a kommentátor belénk magyaráz.

Mondhatjuk persze, ez van, hogyan is lehetne másképp, a pótlékok világában élünk, egy túlnépesedett világban, ahol már csak a kiváltságosoknak jut természetes élmény, valódi örömök híján virtuális gyönyörökkel kell beérnünk; ha nem lenne tévénk, föl kellene találni. Ha a tévétől nem tudunk szabadulni, márpedig egyhamar aligha tudunk, akkor viszont ki kellene találni, mire is való, mik a veszélyei, hogyan lehet kordában tartani, javunkra fordítani, hogyan lehet jobban csinálni.

A tévé legveszélyesebb tulajdonsága, hogy ugyanúgy viselkedik, mint a tömeg; hiába van tele jószándékú egyénekkel, a tömeg sohasem a legkiválóbbakat követi, hanem az átlagost, sohasem a józan ész vezérli, hanem az indulatok. A tévének – akarjanak bármi mást is szerkesztői – főműsoridőben az átlag ízléséhez, világlátásához kell igazodnia, márpedig a televízió világméretű arénáját megtöltő közönség, akárcsak hajdan a római gladiátorküzdelmek nézői, a sportban kizárólag egyetlen pillanatra kíváncsi, a győzelem/vereség véresen diadalmas pillanatára. Nem a játék érdekli, hanem a rekord. Az olimpia azért is csúcseseménye a televíziózásnak, mert ezekből a pillanatokból – amelyekből a kielégíthetetlen étvágyú molochnak sohasem elég – orgiasztikusan sokat kínál (csak a döntők száma meghaladta a háromszázat).

Valahol, valamikor a sportban is utat tévesztettünk. A versengés eredetileg nem csak a győzelemről szólt, hanem legalább annyira a győztes meccslabdáig, aranyéremig vezető útról. A média átírta a dramaturgiát, épp arra nem kíváncsi, ami a versengést igazán izgalmassá és nagyszerűvé teszi: a sportot átlelkesítő személyes jelenlétre, a nagy egyéniségekre. Paavo Nurmik, Székely Évák, Balczók a mai pályákon nem azért nincsenek, mert szerény zsenik már nem születnek, hanem mert senki sem kíváncsi rájuk, a médiának rekorderek kellenek, nem „sportemberek”. A belső értékek nem mérhetőek.

A televízióban a sport – az emberiség (történetesen az ógörögök) egyik legzseniálisabb érzéki-szellemi találmánya – ostoba anyagcsatává változik, győzelmek, vereségek, aranyak, ezüstök, és bronzok, kilók, másodpercek, méterek és centiméterek végtelen háborújává. Mintha bizony az újkori olimpiai mozgalmat elindító Coubertin mondását – „a részvétel a fontos, nem a győzelem” – már senki sem értené. Ahol csak az arany számít – ott a verseny, már nem a sportról és a sportolóról, hanem a vakvéletlenről szól. A versenyző számára persze egyáltalán nem mindegy, hatodik lesz-e, a dobogó harmadik fokára állhat, vagy aranyérmet szerez, az előkelőbb helyezéssel nagyobb hírnév, több pénz, biztosabb megélhetés jár együtt. A néző azonban csak veszíthet ezzel az aranylázzal. Épp attól fosztja meg magát, hogy értelmezni és élvezni tudja azt a drámát, ami a kézilabdapályán, az uszodában, vagy a páston zajlik. Egy magyar-angol futballmecs, egy Nagy TímeaNisima-asszó „művészete” nyilvánvalóan másképp működik, mint a Hamlet, atekintetben azonban nincs köztük különbség, hogy mindkét esemény drámai, és a csúcsponthoz vezető út mindkettőben ugyanolyan lényegbevágó, mint maga a végkifejlet. Színházba nem azért járunk, hogy megtudjuk a „végeredményt”: Hamlet halott.

Ha két zseniális csapat vagy sportoló találkozik, mi – nézők – már biztosan nyertünk. Az athéni olimpia közvetítései azonban lépten-nyomon belerondítottak – meglehet régi vágású –, de mégiscsak igazolódó eszményünkbe, miszerint egyéniség nélkül nincs sport, nincs küzdelem, csak szerencsejáték. A kommentátorok, mintha nem így gondolnák, folyamatosan az esélylatolgatás lázában égtek, égi jelekből jósoltak, mint hajdan az augurok, meg persze statisztikákból, olyannyira, hogy a versenyek korrekt közvetítésére, netán elemzésére már nem jutott idejük. A taktika és stratégia analízise mifelénk nem tartozik a sportújságíró kelléktárába, az „érdekes adatok” végeérhetetlen lajstroma, és a vízből kikászálódó úszók, kajakosok, a pástról lelépő vívók vegzálása helyettesíti: „Szerinted mit rontottatok el?”. Amikor a magyar-szerb vízilabda-finálé legelején a kommentátor boldogan bejelentette, micsoda jó jel, hogy a magyar pólósok fehér sapkában úsznak, mert aki eddig ezen a napon fehér sapkában játszott, mind győzött – szakadt a húr, kikapcsoltam a tévét, már tényleg csak a végeredmény érdekelt. (Különben a riporternek lett igaza – nyert a fehér sapka).

Azt, hogy az emtévés stábot miért habarta be ennyire a média ridegen materiális világszemlélete (pontok, érmek, adatok), illetve a sportnemzeti nagylét görcsös óhajtása (honnan a görcs még mindig? – „sporting nation” vagyunk, ha más nem, huszonnyolc olimpia 157 aranyérme bizonyítja), nehéz megítélni. Mindenesetre úgy tűnt, már a nemzetközi mintákra szabott Eurosport magyar adását is kevesebb lihegés, és nagyobb szakszerűség jellemezte az olimpiát. Mikor láthattunk a királyi tévében (és teljes egészében!) olyan drámai izgalmú meccset, mint amit a kubai és az orosz röplabdavirtuóz lányok vívtak? Abban a sportszerkesztőségben valaki tudta, hogy az olimpia nem nemzeti esemény, sem nem magyar, sem nem amerikai, sem nem görög belügy, hanem világjáték, aminek épp az az értelme, hogy magunkon kívül vegyünk már mást is észre, hogy a minőséget fontosabbnak tartsuk a nemzeti elfogultságnál. (Amúgy csokrot lehetne kötni az ellenfelek hibái láttán érzett diadalmas kárörömkiáltásokból, a magyar csapatért szurkolás közben felhabzó nemzeti gőgből. Egy számunkra érdektelen birkózómeccs közvetítése közben még azt is megtudtuk az egyiptomiakról: nem fűlik a foguk a munkához.)

Ezek után nem csoda, ha a magyar sportújságírás a dopping-ügyekkel sem tudott mit kezdeni. Ugyanaz az esélylatolgatás folyt majd egy héten át, ami a sportközvetítéseket jellemezte. A magyar televíziózásról már sokszor bebizonyosodott: az „ártatlanság vélelme” fogalmát nem ismeri, vagy ha igen, egy percre nem érdekli. Nálunk bárkit bármivel meg lehet vádolni, elég hozzá egy rémhír, egy feljelentés, a „vádlottnak” nincs lehetősége védekezni, vélt vétke azonnal minden képernyőt, minden híradót betölt. Aztán, hogy hónapok, évek múltán miképpen döntött az arra hivatott bíróság, esetleg felmentette a sikkasztás vagy a dopping-ügy vádja alól, az már legfeljebb mínuszos hír lehet. Miközben korrekt tájékoztatás (adott esetben a tájékozódás lehetetlenségének bevallása) helyett fél-információk, ál-hírek sorjáztak a magyar dopping-ügyekről, épp csak a kulcsmondat nem hangzott el, amitől a szégyenkezés katarzissá, a megrendülés pillanatává és a közös gondolkodás kezdetévé válhatott volna: mindenki doppingol.

A rekordhajsza miatt a legtöbb sportágban – a súlyemelésben és a nehézatlétikában mindenképpen – eljutottunk az emberi teljesítőképesség határáig. A sportolók lógnak a „szeren”, ha tetszik nekik, ha nem, mert szteroidok, roborálók, hormonok nélkül érmet nyerni ma már a megyei bajnokságon sem lehet. A sportolónak talán megéri, hogy huszonöt, harmincéves korára szétmállik a veséje, kigyullad a mája, vagy nimfácskából szőrös Tarzanná változik. Nekem nézőként – pedig nem is doppingoltam – kifordul a gálám: ennyi felpumpált izmot vagy épp anorexias könnyűatlétát még nem láttam olimpián.

Valamikor az ősidőkben (a sportélet és a sportújságírás történetében a fordulópontot a 1936-os berlini olimpia és Riefenstahl olimpia-filmje jelentette), az ment el sportolónak, aki szeretett futni, úszni, birkózni, vívni vagy focizni. Ma már az öröm mellékes szempont, a rekordhajsza, és a pénz számít. Csakhogy a sport öröm nélkül halott. A doppingban nem az a legborzasztóbb, hogy általa valaki érdemtelenül juthat jobb helyezéshez. Az még érdekelhet, hogy ki a leggyorsabb 100 gáton, ki tudja a súlyt messzebbre dobni, de arra, hogy kinek van a legjobb orvosa, legkorszerűbb doppingmódszere, nem vagyok kíváncsi. A dopping, miközben chemo-robottá változtatja, a lelket is kiszorítja a sportolóból, ez nem személyiség többé, hanem vegyipari termék.

Rossz nézni a dicsőség akarásától eltorzult arcokat, a feltunningolt testeket. Oda a sportoló, oda a néző öröme, csak a média örül. Az olimpia megnyitóját hárommilliárd ember nézte végig. Világnagy biznisz. Csak közben a rekordhajsza szép lassan megöli a játékot. Talán az egész olimpiát. Gyilkos arany.

Valakinek meg kell halnia, hogy észbe kapjunk? Talán Pekingben robban majd a dopping-bomba. A focisták már hullanak, ki figyel oda. Az kell, hogy egy olimpikon 200-as pillangó közben belefulladjon az uszoda vizébe?

Cyborg-olimpia jön? Vagy új Coubertin?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/10 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1602