KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/október
CYBERVILÁG
• Varró Attila: A harmadik törvény Amerikai robotok
• Kubiszyn Viktor: Fémmámor Gép és test
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Illetlen filmek Böszörményi Géza (1924–2004)
• Stőhr Lóránt: A vágy játékai Szindbád és Tamara
• Gelencsér Gábor: Szöges ellentétek Tamara
• Pápai Zsolt: Túlvilágon innen, evilágon túl Dealer

• Forrai Krisztián: Álomgeometria Gondry-klipek
• Révész László László: Szerelem az agyamban, szerelem az agyam Egy makulátlan elme örök ragyogása
• Békés Pál: Metafizikai darázsfészek Charlie Kaufman forgatókönyvei
• Hahner Péter: Az ismeretlen ismerős Howard Hawks
• N. N.: Hawks a Filmvilágban
• Báron György: Két férfi, aki... John Ford: Aki megölte Liberty Valance-t
• Géczi Zoltán: Öt hosszú év a pokolban Üldözők
TELEVÍZÓ
• Schubert Gusztáv: Ötkarikás szemek Sport és televízió
KÖNYV
• Kelecsényi László: Párhuzamosok a végtelenbe Fábry Zoltán; Zolnay Pál
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Veszedelmes éden Álmodozók
• Vaskó Péter: Téglák a Nagy Falban Szigorúan piszkos ügyek-trilógia
• Nevelős Zoltán: Vér, arany és sok füstölgő pisztolycső Argo
• Bori Erzsébet: Titokkal, vonóval Bolondok éneke
LÁTTUK MÉG
• Vajda Judit: Osama
• Ágfalvi Attila: Perlasca
• Vincze Teréz: Fallal szemben
• Köves Gábor: A falu
• Varró Attila: Apja lánya
• Mátyás Péter: Ítélet
• Pápai Zsolt: Monsieur Imbrahim
• Kovács Marcell: A halál záloga
• Hámori Dániel: Pokolfajzat
• Kolozsi László: Schulze gets the Blues

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Bolondok éneke

Titokkal, vonóval

Bori Erzsébet

Metaforikus látogatás a kelet-európai őrültekházában. Bereczki Csaba elsőfilmje.

 

Bereczki Csaba rendezőként nem mondhatja magát a szerencse fiának. Ahhoz a főiskolai évjárathoz tartozott, amely a magyar filmgyártás nagy válsága idején szerzett diplomát és mindenfajta bemutatkozási lehetőség híján eltűnt a süllyesztőben, vagy a kispadról figyelhette az idősebb, majd a fiatalabb nemzedékek játékát. Bereczki kivárta, míg eljön az ő ideje, közben Franciaországban dolgozott, s 2002-ben végre francia koprodukcióban elkészítette és a tavalyi szemlén bemutatta elsőfilmjét. Ám a megpróbáltatások ezzel sem értek véget: a film különféle pénzügyi és jogi zűrök miatt két évig dobozban maradt.

A Bolondok éneke egy romániai elmegyógyintézetben játszódik, hőse a francia apától és erdélyi magyar anyától született Frimont Zoltán, aki az Orvosok Határok Nélkül nemzetközi segélyszervezetével járja Romániát. Ott indoklás nélkül, de rejtélyes motívumokat sejtetve szakít orvos feleségével, nagykabátban begyalogol egy tóba, amely utóbb öngyilkossági kísérletnek minősül, hősünk pedig meghatározatlan időre – és távolról sem akarata ellenére – a bolondokháza lakója lesz. Egyre otthonosabban érzi magát az etnikailag, nyelvileg és mentálisan is színes társaságban, kapcsolatokat köt, szerelmi viszonyra lép egy olasz asszonnyal és atyai barátra lel Holman költőben, az intézet legrégebbi ápoltjában.

Eleinte a frekventált csehovi 6-os számú kórtermet véljük felismerni, számos jelzést kapunk a kinti zord külvilágról és a benti kiszolgáltatottságról, utalások esnek arra, hogy a Ceauşescu-rezsim idején vagyunk, valamikor a nyolcvanas években, de ezek utóbb megtévesztőnek vagy érdektelennek bizonyulnak – márpedig a bolondokháza mint világmodell csak konkrét társadalmi berendezkedésre alkalmazható, egyetemes értelemben üres marad. Így inkább a Titokra helyeződik a dramaturgiai súlypont. Ami egyre komolyabb aggodalomra ad okot. A történet előrehaladtával a néző mind kevésbé tudja elképzelni, hogy a rejtély titka képes lesz megfelelni a felkorbácsolt várakozásoknak. A rendező maga alatt vágja a fát, amikor önként (és ezúttal a szó szoros értelmében) dalolva eltereli a figyelmünket a valóban érdekes figurákról és a közöttük szövődő, alakuló kapcsolatokról, olyasmit ígérve, amit nem tud beváltani.

Ne nevezzük lapos közhelynek, amire kifutunk – vállald önmagadat! –, nevezzük alaptörténetnek. A francia-erdélyi magyar hősnek bőven lehetnének identitásproblémái, de neki csak titka van, ennek kéne pótolnia a sorsát, a személyiségét, s mivel ez nem sikerül, borulnak az arányok: a mellékszereplők karakteresebbek, izgalmasabbak, mint a főhős. Kivált kettő, az öreg cigány szobatárs, aki alapból misztikusabb, mint Zoltán, és Holman költő, aki valójában a film legjobban kidolgozott, centrális alakja. Nem is értem, miért nem róla csinált mozit Bereczki, hiszen a Bolondok éneke tanúsága szerint többet tud és több mondandója van a költőről, mint Frimontról. Nagyszerű, ahogy Holman beleszeret egy diófába és „feleségül veszi”. Szépek a téli tájak, erős atmoszférát sugároznak a szűk, homályos belső terek – operatőr Nemes Tibor –, de a Bolondok éneke talán legszebb képeit is a Holman költőről szóló „film a filmben”-betétben kapjuk a szűrt, őszies fényekkel és a feleszmélő költő nézőpontjából láttatott kéttörzsű diófával: igazi bravúr, hogy nemcsak elhisszük a költő első látásra megszülető szenvedélyes vonzalmát a gyönyörű fa iránt, de teljes szívünkkel osztozunk benne.

A folklórbetétek és a zene hol eltalált, hol bántóan erőszakolt használata is megérne egy kitérőt, de ennél fontosabb méltatni Bereczki kötődését a filmes hagyományhoz. Személyében azt a ritka rendezőt tisztelhetjük, aki nem popkulturális, de még csak nem is nyugati művészfilmes mintákat követ, hanem szűkebb térségünk, a kelet-európai régió mozgóképeinek mély és alapos ismeretéről, valamint fotografikus memóriáról tesz tanúbizonyságot. A Bolondok éneke színészválasztásában, motívumaiban, vizuális megoldásaiban többek között Lucian Pintilie, Emir Kusturica és a hazai elődök munkái köszönnek vissza egyenes idézetek formájában.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/10 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1607