KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/április
KRÓNIKA
• (X) : Francia Filmnapok 2003
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Shoot in Hungary
• N. N.: Hibaigazítás
• Molnár Gál Péter: Alberto Sordi (1919–2003)
FILMSZEMLE
• Bikácsy Gergely: Temetetlen hülyeségeink Játékfilmek
• N. N.: A 34. Magyar Filmszemle díjai
• Radnóti Sándor: Unalmon innen és túl Játékfilmek
• Bori Erzsébet: Ember a vízben Dokumentumfilmek

• Bakács Tibor Settenkedő: Kicsi, de erős Kisjátékfilmek
• Vaskó Péter: Szép halál G.I. Joe moziba megy
• N. N.: Amerika háborúi
• Takács Ferenc: Odüsszeusz háborúja Kultuszmozi: Nagy Vörös Egyes
• Varró Attila: Bond kontra Oszama Hollywoodi számháború
• Herpai Gergely: Pixel-ármádia Kalandjáték Irakban
• Beregi Tamás: Skizofrén angyalok Polanski női
• Pályi András: Polanski vagy anti-Polanski? A zongorista
• Muhi Klára: A jó állapotú gyerek kibírja Beszélgetés Vekerdy Tamással
• Muhi Klára: Iskola – példa? Beszélgetés filmről, médiáról és nevelésről
• Gelencsér Gábor: A látás logikája Filmes könyv
• Kozma György: Pindur pandúrok egész este A gyógyító animáció
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A meglelt haza Tesó
• Békés Pál: Könyvsors Az órák
• Hungler Tímea: Színház az egész alvilág Chicago
• Ardai Zoltán: Párizsi neolit Visszafordíthatatlan
• Ágfalvi Attila: Golyó a kézbe Isten városa
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Fausto 5.0
• Nevelős Zoltán: Schmidt története
• Vincze Teréz: Baran
• Nedbál Miklós: félelem.com
• Kis Anna: Madame Satã
• Pápai Zsolt: Még egy kis pánik
• Hungler Tímea: Két hét múlva örökké
• Herpai Gergely: A szellemhajó
• Köves Gábor: Beavatás
• Turcsányi Sándor: Kiskakukk

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hollywoodi számháború

Bond kontra Oszama

Varró Attila

Halj meg máskor! – avagy élj a mának, de távol a mától. A 2002-es amerikai stúdiófilmek a számok tükrében.

 

A 2001. szeptember 11-i terrortámadás évtizedek óta az első komoly reflexpróbát jelentette a hollywoodi stúdiórendszer lomha brontoszaurusza számára: az eredmény azonban ezúttal sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, mint korábban, hiszen az ezredfordulón már nemcsak a globalizálódó piac nagyobb kihívásával, de a gyorsmozgású függetlenek egyre népszerűbb filmtermésével is állnia kell a versenyt a Warnernek, Foxnak, Universalnak (lásd a Bazi nagy görög lagzi bevételeit). A nagy testvérek évekkel előre meghatározott gyártási programja nem teszi lehetővé a DV-mozik rövid reakcióidejét, egyetlen kéznél lévő fegyverük az öncenzúra: a már elkészült vagy épp forgó munkákat riadtan újravágni, végképp eltörölni, netán több hónappal későbbre tolni a rizikógyanús bemutatókat. A drámai visszaesést, sőt egyenesen a képkorszak végét jósoló véleményeket a szeptemberi pánikhangulat után határozottan megcáfolták a bevételi statisztikák: 2001 utolsó három hónapja rekordot hozott az esztendő előző időszakához képest, az éves toplista első két helyén egy novemberi (Harry Potter és a Bölcsek Köve) és egy decemberi (A Gyűrű Szövetsége) bemutató végzett – egyedüliként a 300 millió dolláros álomhatár felett.

Az ígéretes nyitást követően 2002 az amerikai stúdiófilm legsikeresebb évének bizonyult: 9,3 milliárd dolláros összbevételével nemcsak folytatta a kilencvenes évek eleje óta tartó emelkedést, de fel is gyorsította (11%-os növekedéssel, a korábbi 7-8%-hoz képest). Az ellenkező végletbe átcsapó közönséglelkesedést azonban, amelyet Baz Luhrmann a januári Golden Globe gálán a középkori pestisjárványok idején feltámadt carpe diem-életérzéshez hasonlított, a bevételi lista figyelmesebb áttekintése után sokkal prózaibb okok magyarázzák. Némi cinizmussal megkockáztatható az az állítás, hogy az Al-Khaida nemcsak az amerikai média igényeihez szabta akcióját, de tagjai előzetesen az óriásstúdiókkal is érdekegyeztettek: a 2001 végén induló két bombabiztos franchise mellett (Harry Potter, A Gyűrűk Ura) a friss Star Wars-eposszal és a Pókember rég várt képregény-adaptációjával tarsolyában Hollywood bátran nézhetett szembe a középületekbe irányított repülőgépekkel (amelyek mellesleg épp a két mozis főszezon közti holtidőben, az export- és rétegfilmek őszelőjén csaptak le az amerikai népre).

Noha a 2002-es filmtermés még nem tükrözi az új stúdiópolitikát (amely a legfrissebb filmek tanúbizonysága szerint a történelmi múlt és a fantasztikum irányába orientálódik), nézettségi adataiból hajszálpontosan lemérhető, hogy mire kíváncsi az iránymutató publikum. A legfontosabb tanulság szerint a nézők erőszakigénye változatlanul magas, viszont határozottan elutasítják ennek valóságközeli formáját. Ezzel magyarázható a megtörtént háborús konfliktusokat feldolgozó filmopuszok vártnál alacsonyabb népszerűsége: noha sem a Sólyom végveszélyben, sem a Katonák voltunk nem bukott, összbevételük jóval százmillió alatt maradt, John Woo rég beharangozott világháborús drámája, a Fegyverek szava pedig minden zászlólobogtatása ellenére csúfosan leszerepelt. Az új irányvonal a képregény-erőszak, a steril, meseszerű borzalom, ami a Pókember saját gyártóit is meglepő diadala után most számtalan szuperhőst katapultál a vásznakra Fenegyerektől Hulkig, feltámad Swamp Thing és újra támad az X-Men.

A jelenlegi közel-keleti konfliktusra reflektáló háborús tematika a tavalyi esztendő filmtermését elnézve inkább egy rokonzsánerben, a kémfilmben realizálódik – hűen tükrözve a hidegháború felszámolása óta ismeretlennek számító fóbiákat. Arctalan ellenség, beszivárgás és szabotázs, nyílt konfliktus helyett háttér-konspirációk, tűzfegyverek helyett laptop és mobiltelefon – Amerika újra az eget kémleli, ám halálsugaras szputnyikok és vörös testrablók helyett ezúttal a turistaosztály hozza a pusztulást. Az évtizedek óta divatjamúlt műfaj klasszikus formában persze nem számíthat komoly sikerre (lásd a hagyományos Kémjátszma kudarcát): túlélő stratégiái kifejezetten ezredfordulósak. Míg a zsáner az elmúlt évtizedben alig kapott helyet a toplistákon, a tavalyi év százmilliót meghaladó 23 filmjéből hétben (!) kaptak főszerepet kémek, titkos ügynökök, kódfejtők (itt érdemes megemlíteni a 2001-es Egy csodálatos elmének kijáró Oscar-esőt is) – bár csupán három nevezhető közülük hagyományos értelemben vett kémfilmnek. Ezek közül a Bourne-rejtély egy Robert Ludlum-bestseller második feldolgozása (adaptáció és remake), a Félelem arénája a népszerű Jack Ryan-kémregényfolyam újabb mozidarabja, a Halj meg máskor! pedig a nagy James Bond-franchise formabontó jubileumi darabja csordultig tele kikacsintó önreflexiókkal és csillogó digitális effektparádéval. A többi produkciónál a zsánerkeverés és a reciklálás jól bevált receptjei siettek a reumás ügynök-tematika megsegítésére (persze a modern filmtechnika mankója mellett): akad a tavalyi sikerlistán zúzós extrémsport-film (XXX), testnedv-dús James Bond-paródia harmadjára (Austin Powers 3), vidám sci-fi képregényszéria újabb része (Sötét zsaruk 2), valamint egy családi akciómese-folytatás (Kémkölykök 2). Ezek a különféle mutációk egyetlen pontban illeszkednek egyöntetűen az új közönségigényekhez: hiteles, emberi hősök helyett fantasztikus, emberfeletti karakterekkel dolgoznak, minél messzebb a kényelmetlen valóságtól. Miközben Bondból digitálisten lett, az Egyesült Államok történelme során először néz szembe egy hús-vér Dr. Noval: Oszamával, a globális fantom-terrorszervezetét titokzatos búvóhelyről irányító milliárdos megszállottal.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2144