KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/április
KRÓNIKA
• (X) : Francia Filmnapok 2003
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Shoot in Hungary
• N. N.: Hibaigazítás
• Molnár Gál Péter: Alberto Sordi (1919–2003)
FILMSZEMLE
• Bikácsy Gergely: Temetetlen hülyeségeink Játékfilmek
• N. N.: A 34. Magyar Filmszemle díjai
• Radnóti Sándor: Unalmon innen és túl Játékfilmek
• Bori Erzsébet: Ember a vízben Dokumentumfilmek

• Bakács Tibor Settenkedő: Kicsi, de erős Kisjátékfilmek
• Vaskó Péter: Szép halál G.I. Joe moziba megy
• N. N.: Amerika háborúi
• Takács Ferenc: Odüsszeusz háborúja Kultuszmozi: Nagy Vörös Egyes
• Varró Attila: Bond kontra Oszama Hollywoodi számháború
• Herpai Gergely: Pixel-ármádia Kalandjáték Irakban
• Beregi Tamás: Skizofrén angyalok Polanski női
• Pályi András: Polanski vagy anti-Polanski? A zongorista
• Muhi Klára: A jó állapotú gyerek kibírja Beszélgetés Vekerdy Tamással
• Muhi Klára: Iskola – példa? Beszélgetés filmről, médiáról és nevelésről
• Gelencsér Gábor: A látás logikája Filmes könyv
• Kozma György: Pindur pandúrok egész este A gyógyító animáció
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A meglelt haza Tesó
• Békés Pál: Könyvsors Az órák
• Hungler Tímea: Színház az egész alvilág Chicago
• Ardai Zoltán: Párizsi neolit Visszafordíthatatlan
• Ágfalvi Attila: Golyó a kézbe Isten városa
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Fausto 5.0
• Nevelős Zoltán: Schmidt története
• Vincze Teréz: Baran
• Nedbál Miklós: félelem.com
• Kis Anna: Madame Satã
• Pápai Zsolt: Még egy kis pánik
• Hungler Tímea: Két hét múlva örökké
• Herpai Gergely: A szellemhajó
• Köves Gábor: Beavatás
• Turcsányi Sándor: Kiskakukk

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés filmről, médiáról és nevelésről

Iskola – példa?

Muhi Klára

Jean Vigo Magatartásból elégtelene óta az iskolafilm a filmtörténet egyik izgalmas vonulata. A Kádár-kor legmarkánsabb kritikáit is ezek a filmek mutatták fel. Az ezredforduló válsággal küzdő magyar iskolája iránt azonban nem érdeklődnének filmeseink.

 

– Az iskolafilmek mindig és mindenütt ostoba helynek mutatták a tudásátadás legfontosabb intézményét. De vajon valóban válsághelyzet van-e magyar iskolákban?

Arató László: A magyar iskola ma sok szempontból tényleg rosszul funkcionál, mert – miközben egy csomó kihívás érte –, az elmúlt húsz-harminc évben nagyon keveset változott. A média is provokálja az iskolát, – sőt, a szabadidő átrendezésével a hagyományos kultúrafelfogást is –, mert mára a média vált az érdekes tudás forrásává. Az iskola azonban alapvetően konzervatív intézmény, ahol nem az a kérdés, hogy a gyerekek mit csinálnak, hanem hogy az iskola számukra mit legitimál, mit ereszt be a falai közé. A szülő is pánikban van az iskolával kapcsolatban, például mert a vizsgarendszer a gyerekeket állandó választás elé állítja. Egyébként pedig a magyar iskolarendszer tragikusan rosszul produkál. És – amiről a filmek is hallgatnak – Magyarországon ma lényegében nincs olyan politikai párt, amely fel merne lépni iskolarendszerünk világszerte páratlan szelektivitása ellen. A folyamatos lefölözés ellen, aminek következtében a mi iskolánk a legtöbb európai országéhoz képest kevésbé változtatja meg a gyerekek szülői háttér által determinált indulási pozícióit, s ez, úgy gondolom, katasztrofális. A tanárok és a szülők pedig azt hiszik, hogy ugyan iskolarendszerünk nagyon szelektív – vannak jó és rossz iskolák –, de nem baj, mert a jó iskolák nagyon jók, a rossz iskolába meg jár a plebsz. Ezért is nem változtat az elit ezen a jó iskola–rossz iskola tagolódáson. A felmérésekből viszont kiderül, hogy ma már a jó iskolák sem produkálnak olyan kiválóan, s főképp az a bizonyos diákolimpia-képes elit bántóan szűk, és igen kevés iskolából kerül ki.

Hartai László: A pánikkal és a válsággal kapcsolatban két dolgot mondanék. A Debrecen című helyi városi lapban megjelent egy felháborodott cikk arról, hogy az országos mozgókép- és média tanulmányi versenyen olyan feladatot tettek közzé, ami arra bíztatja a gyereket, hogy nézzék a Big Brothert, sőt kezdeményezzenek beszélgetéseket a műsorról. Az újság szerint az egyetlen helyes válasz erre a felháborító dologra a református gimnázium tanáráé, aki egyszerűen nem hirdette ki a tanulmányi verseny feladatait. A másik dolog, hogy folyamatosan készülnek felmérések arról, hogy a szülők mennyire elégedettek a magyarországi intézmények egyes elemeivel, a katonasággal, a rendőrséggel, a hivatalokkal, a kormánnyal, az iskolával. Nos, a három legjobb helyezés egyike mindig az iskoláé.

Arató: Az iskola egyfelől nagyon rosszul működik – akár a társadalmi mobilitás, akár a társadalmi beilleszkedésre való felkészítés szempontjából nézzük –, ugyanakkor a szülők és a tanárok mégis ezt az iskolarendszert, ezt a konzervatív, sok szempontból idejét múlt tananyagot és tananyag-közvetítési módot támogatják. E jól bejáratott ördögi kört pedig senki nem meri megtörni. A modern pedagógiai kultúra hiánya és a szelektivitás természetesen összefügg egymással. Mert ha a jó képességű, jó társadalmi hátterű gyerekeket külön tanítjuk a rosszaktól, akkor a tanárnak nincs szüksége differenciáló pedagógiai kultúrára. Mindez azt is magyarázza, hogy például miért nem reagál az iskola a média kihívásaira. Azért, mert a közvélekedés szerint minden úgy jó, ahogy van.

– Ha az iskola közegében játszódó filmekre gondolunk – a Négyszáz csapástól Sverák Általános iskolájáig, vagy a Magatartásból elégtelentől a Megáll az időig, azok mind arról beszélnek, hogy az iskola megváltoztathatatlanul bornírt intézmény. Ám hogy egy adott kor iskolája miért és miben merev, az már nagyon is szól a társadalmi környezet működési zavarairól.

Pálos György: Ha a filmet kulturális terméknek, esetleg alkotói tevékenység részének tekintjük, az iskola mindig megjelenít valamit, ami több önmagánál. A Jutalomutazásban, a Torzókban, a Megáll az időben vagy a Kis utazásban – mondjuk így – az iskola modellezi a társadalom működését. De sok olyan film van, ahol az iskola csak ürügy, ahol az alkotót nem érdekli különösebben az iskola mint működő vagy nem működő mechanizmus. A tizenévesekről szóló amerikai sikerfilmekben – mint például az Amerikai pite – az iskola éppúgy látványelem, mint az uszoda, vagy a diszkó.

– Az utolsó évek jelenkorral foglalkozó magyar filmjeiből egyszerűen eltűnt az iskola. Lehetséges, hogy a ma iskolája nem tudja igazán markánsan modellezni azt, ami a társadalomban zajlik?

Pálos: Ez filmszakmai kérdés is. Egy filmhez ugyanis bizonyos típusok, karakterek kellenek. A Pál utcai fiúkban a szereplők nagyszerűen megfelelnek a filmszereplőkkel kapcsolatos szakmai és nézői elvárásoknak. A filmbeli iskola is tökéletesen dekódolható. Ma Magyarországon hiányoznak az említett filmes karakterek, továbbá azt sem tudjuk, mit gondoljunk az iskoláról mint intézményről, ezért nincs konszenzusos képünk az iskoláról. Én például minden héten végzek valamilyen oktatási tevékenységet mint tanár és mint filmkészítő is, de borzasztó zavarban lennék, ha filmen kellene modellezni a magyar iskolát…

– De vajon mért tudott a kádárizmusban az iskola olyan nagyszerűen működni mint társadalmi modell? Iskolafilmek egész szériája készült, játékfilmek, dokumentumfilmek, Dárdayék éveket töltöttek a Nevelésügyi sorozattal… most meg mintha senkit sem érdekelne, mi is történik a gyerekeinkkel.

Arató: A Megáll az időben vagy a Jutalomutazásban, de akár a Kis utazásban látott iskolákhoz és tanárokhoz hasonlók tényleg léteztek. A modell itt jó szó. A Megáll az idő többek között azért remek film, mert azok a tanárfigurák, akiket ott láttunk, egyúttal vezetőtípusok is voltak: a Rajnák-típusú diktatórikus hajlamú vonalas kommunistával szemben például Malacpofa az „emberarcú” szocializmust, Szombathy tanár úr pedig valamifajta keresztény értékrendszert képviselt. Ezek az alakok ráadásul a nagy társadalom szempontjából is releváns politikai, szocializációs mintákat jelentettek. Az államszocializmust ismertük, és ismerték a filmesek is. Leírható volt a rendszer. Szerintem arról van szó, hogy ami most van, akár politikailag akár szociológiailag, azt még nem igazán értjük.

Hartai: Pedig az iskola most is leképezi a rendszert, mert nem tudja nem ezt tenni. A múltban készülő filmeknek fontos helyszíne volt az iskola, és sok mai film is oda megy vissza – lásd Torzók, Kis utazás, Előre –, mert az iskola társadalmi presztízse a szocializmusban erősebb volt mint ma. A gyerek ma bemegy az iskolába, de mindannak, ami őt ott várja – az elátkozott felvételi rendszer által diktált, s egyre puhább kényszereken túl – szinte semmilyen ösztönző ereje nincs. Az iskola rendszerint egy unalmas, szeretetlen hely, ahol a gyereket olyasféle robotolásra kényszerítik, amelynek nem nagyon látja értelmét. Olyan hely, ami a tradicionális kultúrától kevéssé megérintett szülő számára nem veendő komolyan. Régebben, ha a gyerek alulteljesített, a szülők többségében azért ott munkált a szégyenérzet, a rossz bizonyítvány kínos volt. Ma a gyerek, ha például kislattyog az óráról, ne adj isten, lehülyézi a tanárt, legföljebb átviszik egy másik iskolába. Az iskola valós presztizse elillant. Annak a filmesnek pedig, aki modellezni szeretné ezt a kis magyar világot, az iskola nehezen megfogalmazható hellyé vált. Pedig az a reménytelen pozícióban lévő felnőtt, aki ma a katedrákon ácsorog, szerintem filmhősként is nagyon érdekes.

Szabó István Édes Emma, drága Böbe című filmjében már 1992-ben filmre írta ezt a reménytelen hőst.

Arató: Hogy hányadik rendszerváltást éljük már meg, és hogyan kellene igazodunk, azt különböző tanársorsokkal Szabó István valóban már akkor nagyon érvényesen elmesélte. Láttunk például egy igazgatót, aki rögtön elkezd helyezkedni, különböző pártok gyűléseire jár, mert bizonyítani akarja a rugalmasságát, meg akarja őrizni a helyét. Emma és Böbe pedig afféle pária tanárok, pedagógusszálláson laknak, a film végén pedig egyikük öngyilkos lesz – épp az, aki megpróbált a rendszerváltáshoz úgy-ahogy alkalmazkodni –, másikuk pedig feladja elveit, és elmegy újságárusnak. Fura módon ez az évtizeddel ezelőtt készült film tudott leginkább eljutni odáig, ahol körülbelül most tartunk.

Pálos: Kosztolányi Aranysárkányában is öngyilkos lett Novák tanár úr, pedig akkor még nem volt médiakihívás. Az, hogy az iskola tekintélye meglazul, hogy egy hagyományos kultúra és értékrendszer megrendül, nem újkeletű állapot. De visszatérve az iskola megjelenítésére, a filmkészítő számára egy diktatórikusabb, konzervatívabb, poroszosabb iskolarendszer kétségkívül optimálisabb hely. Filmes értelemben használhatóbb. Ami ma nálunk van, az talán túlságosan sokszínű. Én magam rengeteg iskolában forgatok, az ultraliberálistól a kőkemény konzervatívig, s ha össze kellene ebből raknom az átlagos iskolát, nem tudom, mit is mondanék. Nem olyan egyszerű ma iskolafilmet kitalálni.

Arató: Nyilván akkor lehet jó iskolafilmet csinálni, ha egy diktatórikus társadalom képe tükröződik az iskolában is. S ez nem csak az államszocializmus iskolája lehet. A Törless, a Ha…, a Fal annak idején mind-mind a diktatórikus légkörű világról szóltak. Különösen érdekes, hogy a nyugati baloldal, illetve az angolok a maguk demokráciáját rendre fasisztoidnak láttatták. Egy olyan balos világképben, mint amilyen a Falé, az iskola egydimenziós emberré farag, és a nyugati társadalom – marcusei értelemben – totalitárius társadalom, amelyben nincs valódi szabadság. Kell tehát bizonyos ideológiai előfeltétel ahhoz, hogy az iskola jól működjön társadalmi modellként. Nálunk ez az ideológiai típusú sematizálása a társadalomnak ma valószínűleg nem működik, mert e pillanatban a kapitalizmus-kritika nem kelendő.

Ma is zajlik egy szemléleti, ideológiai forradalom, csak azt inkább a technikai médiumok generálják. Létezik-e nálunk az új típusú gyerek, felbukkant-e már az Internet-generáció az iskolában?

Hartai: A nagy paradigmaváltást annak idején a tévé megjelenése hozta, amely arra kényszerített, hogy otthon maradjak, hogy redukáljam a társas kapcsolataimat. De a kilencvenes évek második felében az internet elindulásával ez megváltozik, mert ugyan változatlanul otthon ülök, de közben ezer felé kommunikálok a világgal. És itt csap össze a szülő generációja a gyerekével. A nyugati szakirodalom nagyon is tud a net-gen-ről, ám ott hetvenszázalékos internet-használatot mérnek. Magyarországon ez a generáció a nyolc százalékos internet-használat mellett még nem is létezhet.

– Egy elit iskolában sem?

Arató: Ott sem. Egyrészt tényleg nincs annyi felhasználó, másrészt a használat szerintem nem jelent annyira gyökeresen más kultúrát, más késztetéseket, mint ahogyan ezt a vonatkozó szakirodalom leírja. Az a különös egyébként, hogy például a fiatal tanárok végtelenül régimódiak, talán mert vékony jégen az ember nem nagyon mer ugrálni. A tanárjelöltjeim egy számomra özönvíz előtti tanár- és tudásközvetítő felfogást képviselnek, s a média felé nyitást felháborító dolognak tartják. Többek között, mert ragaszkodni szeretnének ahhoz az áthagyományozott tekintélyszerephez, aminek azért még vannak nyomai. Ez összefügg azzal, amit mondasz, hogy talán elkezdődik a tudásfajták harca, mert a gyerekeknek másfajta tájékozottságuk van, de én ezt nem nagyon kapcsolnám össze az internettel, mert az ma még tényleg csak egy szűk elit számára hozzáférhető.

Hartai: Nem olyan régen eltöltöttem egy délutánt az AKG számítástechnika termében, és döbbenten figyeltem azt a laikus, unalmasan szellemtelen internethasználatot, amit az ország egyik éliskolájában a gyerekek produkáltak. Bejöttek, rákattantak valamilyen ócska számítógépes játékra vagy megtudakolták néhány technikai eszköz és fogyasztási cikk árát és tulajdonságait.

– Vajon fel fogja-e kavarni az iskola állóvizét a 2003-ban induló mozgókép- és médiaoktatás?

Hartai: Bármilyen furcsa, de sok múlik azon, hogy a döntéshozók megértik-e ennek a dolognak a jelentőségét. Mert 8 éve, amióta a médiaoktatás napirenden van, tulajdonképpen mindig engedélyezték, de soha nem akarták. Én minden ciklusban minden döntéshozóval beszéltem, de soha nem éreztem, hogy valóban felfogták volna, mi is itt a tét valójában.

Pálos: Sok múlik azon, hogy ki fogja tanítani a médiát. Mert ennek a tárgynak rendkívül erős kötődése lesz a napi életünk problémáihoz. A média-tanárnak stabil személyiségű, kreatív, nyitott, öntudatos, szuverén, gondolkodó embernek kellene lennie, aki folyamatosan értelmezni tudja a napi ügyeket, beleértve a Big Brothert és az internetet, s akinek ehhez ráadásul nem lesz intézményi védettsége, nem lesz tudásmonopóliuma.

Arató: Én azt gondolom, hogy egy tantárgy nem csinál nyarat. A nagy presztízsű tradicionális tantárgyakban kell forradalmat csinálni ahhoz, hogy valami történjen. Újra kell definiálni a humán órákat, és ugyanígy a természettudományos oktatást is. És ezen belül van vagy nincs helye a médiaoktatásnak. A PISA-sokk következtében a magyar közoktatás talán elkezd szövegértő-szövegalkotó embereket nevelni, ahol a magyar nyelv- és irodalom nevezetű tantárgynak a kommunikációs képességfejlesztés, és az önmegértésre, önmeghatározásra való felkészítés lesz a célja. S ha így történik, törvényszerűen bekerülnek a horizontjába a kanonikus szépirodalmi művek mellett nem szépirodalmi művek, és vizuális szövegek is. Ha ez nem történik meg, a médiaoktatás sem lesz igazán erős hatással a magyar közoktatásra.

Hartai: Nem igazán értek egyet veled. Szerintem a kisgömböcöt engedték be az iskolába a médiatárggyal, amely azt remélem, sok szörnyűséget fel is fal majd.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 40-42. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2149