KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/április
KRÓNIKA
• (X) : Francia Filmnapok 2003
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Shoot in Hungary
• N. N.: Hibaigazítás
• Molnár Gál Péter: Alberto Sordi (1919–2003)
FILMSZEMLE
• Bikácsy Gergely: Temetetlen hülyeségeink Játékfilmek
• N. N.: A 34. Magyar Filmszemle díjai
• Radnóti Sándor: Unalmon innen és túl Játékfilmek
• Bori Erzsébet: Ember a vízben Dokumentumfilmek

• Bakács Tibor Settenkedő: Kicsi, de erős Kisjátékfilmek
• Vaskó Péter: Szép halál G.I. Joe moziba megy
• N. N.: Amerika háborúi
• Takács Ferenc: Odüsszeusz háborúja Kultuszmozi: Nagy Vörös Egyes
• Varró Attila: Bond kontra Oszama Hollywoodi számháború
• Herpai Gergely: Pixel-ármádia Kalandjáték Irakban
• Beregi Tamás: Skizofrén angyalok Polanski női
• Pályi András: Polanski vagy anti-Polanski? A zongorista
• Muhi Klára: A jó állapotú gyerek kibírja Beszélgetés Vekerdy Tamással
• Muhi Klára: Iskola – példa? Beszélgetés filmről, médiáról és nevelésről
• Gelencsér Gábor: A látás logikája Filmes könyv
• Kozma György: Pindur pandúrok egész este A gyógyító animáció
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A meglelt haza Tesó
• Békés Pál: Könyvsors Az órák
• Hungler Tímea: Színház az egész alvilág Chicago
• Ardai Zoltán: Párizsi neolit Visszafordíthatatlan
• Ágfalvi Attila: Golyó a kézbe Isten városa
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Fausto 5.0
• Nevelős Zoltán: Schmidt története
• Vincze Teréz: Baran
• Nedbál Miklós: félelem.com
• Kis Anna: Madame Satã
• Pápai Zsolt: Még egy kis pánik
• Hungler Tímea: Két hét múlva örökké
• Herpai Gergely: A szellemhajó
• Köves Gábor: Beavatás
• Turcsányi Sándor: Kiskakukk

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Visszafordíthatatlan

Párizsi neolit

Ardai Zoltán

Gaspar Noé botrányfilmjében a visszafordíthatatlan idő a legnagyobb skandalum: mindent lerombol.

 

Maga a történet – Gaspar Noé filmes gyakorlatában nem először – elemien egyszerű. Nem mintha alig hordozna mozzanatokat, hanem mert egyvonalú, egyetlen lélegzettel felvázolható: valakinek egy eleinte szép menetű napon minden összeállni látszik, de még a holnap előtt élete és a hozzá legközelebb állóké véres káoszba vész. A kezdet (a puszta történeté, nem a filmé): magának a Párizsi Szerelmespárnak idilli eszmélése a helyi lírakincs szellemében, amelyben a test veszélyes módon két fejjel ébred és négy lábbal nyúlik el. Kívül a lakáson már a szerelem bomlékonysága is felrémlik. A középszakaszt jelentő esemény: a Katasztrófa. Két, egymástól idegen vonal metszéspontja ez, de a másik vonalat csupán e pontban és tájékán, szakasznyira látni meg. Az történik, hogy a Lányt hosszú idő óta az első olyan negyedórában, amikor nincs a közelében ismerős, ronccsá teszi az Aluljáró-beli Idegen. Ha azt mondjuk, „megerőszakolja”, vagy hogy „megöli”, vagy mindkettőt, keveset mondtunk. A történtek nyomán a Lányt szerető két férfinak a város a Kétségbeesés színterévé lényegül, majd egészen a Bosszú Őrületéé lesz (már az Idegent is efféle vágy hajtotta, ha nem is személyre szólóan). Újabb borzalmak következnek a Rectum nevű éjjeli bulihelyen, vagyis immár a Segglyuk lokálban. A végső állomás a Csend: lebbenetlen, tompán izzó cella-láng, sötétség és por.

Alig néhány tagból álló, kortalan história, magában véve kissé kong. Mindent áthárít az egyes jelenetekhez rendelhető egyéni víziókra és/vagy elgondolásokra, illetve az átfogó komponálásra. Ha egy történet darabjait összekeverik, a részekből rejtett energiák szabadulván fel, különös tartalmakra láttató mese-képlet születhet, de Noé nem így járt el. A tucatnyi huzamra metélt történésfolyam szakaszait visszafelől – különben az eredeti sorrend pontos betartásával – adagolja. Mindegyik huzam cselekménye előrehalad az időben, ám a rákövetkező mindig korábbi történéseket mutat a megelőzőnél. Eszmei mivoltában ez a formaelv is régóta adott, csak éppen sohasem számított egyenértékűnek az idősíkokkal való kártyázás lehetőségével; eddig nem találkozott kellő súlyú indítékkal. A kész látványosság nem árulja el, hogy Noé a sztorit, annak egyik-másik jelenetét vagy az átfogó szerkezet ideáját dédelgette-e előbb; hogy melyikük hívta elő a másikat. Az igazi kérdés azonban nem is ez, hanem hogy miből adódik a Visszafordíthatatlan löketszerűen erős, de durvaságában is elegáns-emelkedett összhatása, mintha egy barbár dísztárgyat, netán fegyverművet szemlélnénk. Magába szédít a kiáltó ellentmondás a film menete és címe között. Szemünk láttára sorjázik visszafelé mindaz, ami különben visszafordíthatatlan (bár színészekkel játszatott fikció az egész). Noé előző művének főhőse (Egy mindenki ellen) csak élénk képzeletében mészárol. A most elővezetett rémtetteket viszont utólag sem élhetjük át másnak, mint zajlásuk közben. Ennek éppen az átfogó forma művisége adja a garanciáját: a visszafordíthatatlanság élményét maga a konceptuális visszaforgatás nyomtatja belénk. Nem következik már semmi a katasztrófa után, csak olyasmi, ami korábban volt. Ha a szakaszok norma szerint sorjáznának, a mű egyfajta komor életlátás együgyűen nagyzoló manifesztumaként hatna. A képeket követő zárófelirat – „Az idő mindent lerombol” – nevetséges kommentárként jelenne meg olyan gyilkosságokhoz, amelyeknek csak szende velejárója időbeliségük. A tényleges elbeszélés azonban a Segglyuk bár örvénye felől a felső fényig jut. A szent család ábrándjáig, ahol más a forgás, zöldfüves mennybolton gyereknépség ugrál vízsugarakon át, és a pöfögő locsológép vizének minden színt egybeolvasztó szürke villódzása megmutatja egymásban az alfát és az ómegát. Mindez ugyan mit sem érne a fekete-piros és narancsvörös jelenetek forró belseje nélkül. Ott benn dokumentarista formaelv érvényesül (még ha a Lány mintha a hatvanas évek Godard-jától keveredett volna is ide), a látószögek dinamikai expresszionizmusával ötvözve. Nincs vágás; a kép olykor negyedórán át kerül-fordul. Az „egy jelenet – egy felvétel” forgatási sokkja ijesztően tanulságos reál-koreográfiákat gerjeszt.

Noé két primitív holmit csiszolt ki klasszikus gonddal, egy borús mesét meg egy bizonyos felülszerkesztési módot (ehhez betűeffektus-tartozékokat is faragva, zenei elemeket is illesztve hozzá). Tárgyához azzal jutott, hogy egybeütötte őket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2155