KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 32., Millenniumi Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Gengszterek és angyalok Játékfilmek
• Bikácsy Gergely: Kamasz Budától kamasz-Debrecenig Elsőfilmesek
• Stőhr Lóránt: Még csak húsz százalékon égünk Beszélgetés Hajdu Szabolccsal, Mundruczó Kornéllal és Török Ferenccel
• Muhi Klára: Kézigránát, levélbomba, szelíd Apokalipszis Kisjátékfilmek
• Ormos Mária: Hű filmemlékezet Dokumentumfilmek
• Gelencsér Gábor: Költött valóság A dokumentarista módszer

• Forgách András: Túl közel a távolsághoz Szerelemre hangolva
• Turcsányi Sándor: Mozi a téren Cseh hullámok
• Dániel Ferenc: ©vejkelés Rudolf Hruąínský-sorozat
• Bori Erzsébet: Hátranézet Új orosz filmek
• Trosin Alekszandr: Galivúd Orosz filmtörvény
• Schubert Gusztáv: A detektívek bűne Rekviem a film noirért
MÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Digitális felforgatás Média-stratégiák és a harmadik út

• Takács Ferenc: Angol dada Monty Python Repülő Cirkusza
KRITIKA
• Varga Balázs: Rend nélkül Anarchisták
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Harry csak jót akar
• Varró Attila: Ó, testvér, merre visz utad?
• Ádám Péter: Csokoládé
• Korcsog Balázs: Taxi 2
• Csont András: Fedezd fel Forrestert!
• Elek Kálmán: Sátánka
• Köves Gábor: Túszharc
• Harmat György: Férfibecsület
• Kézai Krisztina: Majdnem híres
• de Châtel Andrea: Mi kell a nőnek?
• Hungler Tímea: Bagger Vance legendája
• Tamás Amaryllis: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Riki-tiki tévé

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Játékfilmek

Gengszterek és angyalok

Schubert Gusztáv

Van fiatal film, az eltékozolt fiúk visszatérnek, ha hagyják.

 

Korunk egyedüli hősét, a gengsztert, akár Amerikában, nálunk is az nyomja föl hősi szerepbe, hogy társadalmon, törvényen kívül él. Amibe Raszkolnyikov, Josef K. vagy Kleist és Hajnóczy Kolhaas Mihálya belefullad, abban ő otthonosan lubickol. Akkor most hogy lesz: Al Capone azt üzente, elfogyott a regimentje? Mindnyájuknak el kell menni? Nem kis részben azon múlik, lesznek-e újra történeteink, hőseink. Nem államiak, nem alvilágiak, hanem mindennapi bátorsággal megvert, megáldott emberek. – A tavalyi filmszemle előtt írtam le ezeket a kérdéseket, mit sem sejtve, hogy az idei szemlére már forgatókönyv lesz belőle: a legbotrányosabb produkció, a szemle storyline-ja.

Kezdetben vala a logó. A sötét lepke-ember hatalmas celluloidszárnyakkal. Életünk képe ez, repül a por, az isten se nézné ki belőlünk.

Nem elég dinamikus, nem elég trendi – szólt be az Úr. És teremte néki gyönyörűséget, escort nőt, testápolt, szolizott macát, és felszárította orcája verítékét, visszaemelte a tudás almáját az ágra, és beűzette a filmest a Paradicsomba, és látá, hogy jó. Hogy nem filmez többé már senki. S rendben lesz a mennybolt-imázs, celluloid-szárnyacskákon senki sem röpdös az égbe.

A legnagyobb tervbe is csúszhat hiba. Akinek a teremtő szárnyakat adott, az a gravitációnak fogja feszíteni: a logó testté lőn. A filmszemle filmjeivé.

 

*

 

Talán még nem tudják a keresztapák sem: a gengsztervilágnak vége Magyarországon. A vásznon legalábbis. A fiatal filmesek nem álltak be a Családba, függetlenek, merészek, máskéntfilmezők. Ha nem is forradalmárok. A forradalom az öregeknek marad. Ők ismerik a trükköket, színét és fonákját, az ideológia rémuralmát, a pénz rafináltabb diktatúráját. „Észak-Afrikában a berber törzsek újszülöttei hófehérek, és csak néhány hónap után sötétedik be a bőrük. Itt, Közép-Kelet-Európában meg az emberek lelke sötétedik be néhány évtized után” - kiabálja Kapa Az utolsó vacsorában. Ilyen mondatot fiatal filmben nem találunk, hitele sem igen volna, ilyet csak Miki bácsi mondhat, nyolcvanévesen. Az elsőfilmekben félszeg fiatalembereket, ártatlan bakfisokat látunk, nem sors, csak véletlen üldözte szerelmeseket. Könnyű nekik, hihetnénk, pedig a forradalmárnak könnyebb. Neki elég a radír is, vérmesebb korokban a bomba, a guillotine. Hozott anyagból dolgozik. Csakhát épp ez az eszmeszabászat csődölt be mára, ez a történelmi világpolitikai, osztály- vagy nemzeti időszámítás. A történelem, melynek apokaliptikus ritmusát percnyi precizitással jósolhatni meg, amíg csak leng a szörnyű inga, hol jobbra, hol balra. Az Anarchisták alól ezért csúszik ki a talaj bő félóra múltán. Miről beszél ez a film, hogy jó volna Gavrilo Principet játszani, mindent felrobbantani? Ötezer éve időzített történelemben élünk, minden korszak cafatokká robbanva végzi. Kvaternik Robbantómesterét tanulmányozni hiányos históriai ismeretekre vall, az igazi anarchista nem a dinamitban bízik, a történelem gyújtószerkezetét szereli szét. Ahhoz persze egy egész élet kell, lassú, szívós babramunka, ami persze nem olyan látványos, nincs tetőpont, explózió, ahhoz már egy ember nem elég (két anarchista nem egy pár – ez a film másik dramaturgiai tévedése). De a tömeg ereje sem. Az is csak a magány, a monománia egy neme. Itt egy egész civilizációt kell újraépíteni. Nem nagy szavakból, frázisokból, hanem mindennapi gyakorlat próbáját kiálló mondatokból, pillantásokból, csendekből, gesztusokból, és ezt csak párbeszédben, közösségben lehet kigyakorolni.

Nem a tiszta nemzedék hiányzik, hanem egy másként cselekvő, nem politikában, hanem civilizációban gondolkodó generáció. A nem evilági tisztaság csődjének filmje lehetett volna az I love Budapest, a kezdetben még fel-felszikrázó iróniát azonban hamar felváltja a kritikátlan együttérzés. A karikaturisztikus túlzásig vitt naivitás éppoly kevéssé vonzó, mint a valóságban elsöprő fölényben lévő antipódusa, a túlpörgő agresszió. Én legalábbis mély depresszióba zuhannék, ha csupa Anikó rajzana körülöttem. A tisztaság legyőzi a sötétséget, az angyalka a baromállatot: a történelmi ingamozgás logikájára leng ez vágyálom is. Bukott angyalok vagyunk. Dramaturgiai kiindulópontnak maradjunk ennyiben. S hogy félreértés ne essék, a fordítottját éppoly kevéssé hiszem: a Bizarr románc evilági pokla – csupa emberizink, ázalék-egzisztencia – éppúgy csak a szerző képzeletében létezik, mint a falusi idill. Tudom, hogy szörnyű sorsokat kever ki az élet, Magyarország jókora része az enyészeté, mutagén zóna, kulturális-lelki Csernobil. Csak ahhoz halálpontos történet, és mondjuk a Föld kenyér nélkül Buñueljének könyörtelen tehetsége kellene, s nem guminős románc. A méltóság szikrája nélkül nincs megrendülés. Zsigmond Dezső filmjéhez olvassuk hozzá ennek a megbuggyant, mocsári Magyarországnak a fekete himnuszát – Tar Sándor Hazám és mindenem –, és látni való lesz, mi hiányzik innen. Például az igazi nő, az igazi szerelem. Az a gyávaság, hogy a filmbeli félkegyelmű guminőt választ a hús-vér szerelem helyett, érthető, a rendezőére nincs mentség. Gothárnál stilizáltabb, visszafogottabb a tanyasi környezet rajza, három kiváló színészével (Börcsök Enikő, Kocsis Gergely, Nagy Mari) a Paszport, tévéjáték mégis drámaian pontos gesztusokban érzékelteti egy világtól elzárt, belterjes életforma lappangó tébolyát.

Személyiség nélkül nincs csoda és nincs kárhozat: egy tiszta, romlatlan világ hírnöke a bűnös nagyvárosban, ez vagy szatíra (és akkor valóban nem kell a „jó vadember” személyiségével bíbelődni, akkor elég, ha naivul rákérdez mindarra, amit mi örökkévalónak, természetesnek hittünk), vagy tragédia, de akkor a szemünk láttára kell a naiv hitnek összeroppannia. A törékeny termet, a törékeny álmok és az embertelen robot drámai kontrasztja – a húsz-huszonöt évvel ezelőtti magyar filmek (Madárkák, Adj király katonát!) jellegzetes sorshelyzete volt, az I love Budapest vitathatatlan érdeme, hogy felveszi ezt az azóta cinikusan vagy nemtörődöm mód elejtett szálat – kit érdekel ma a vesztesek sorsa –, hibája, hogy nem veszi a teljes bátorságot, nem építi föl hozzá a hiteles személyiséget és sorsot. Incze Ágnes hősnője embernek látszik, pedig csak angyal.

Az angyal persze bárhol és bármikor leszállhat, Babilonban éppúgy, mint Dunaújvárosban. Csakhogy akkor ajánlatos néven nevezni. Az acélváros eddig vad és esetlen házihorrorokat forgató független filmesei a Sohasevolt Glóriával a godard-i gondolatot adaptálják (ha nem is godard-i szinten, korábbi dolgozataiknál jóval perfektebben): a tisztaság nem e világra való, de tízévente egyszer megjelenik és beragyogja. Kissé didaktikus a befejezés: az angyal láttán szóra nyitja száját a néma, a drogos leszáll az anyagról (a szesz azért marad), de pontos: az angyali üdvözletnek éppolyan ereje lehet, mint a sokkal látványosabb ördögi csábításnak.

Hosszan időzünk az angyaloknál, mert láthatóan kulcskérdés a magyar filmben. Szinte minden mozgóképen kozmikus harc folyik a lelkekért: Jancsónál éppúgy, mint a Werckmeister harmóniákban, a Macerás ügyekben éppúgy, mint az I love Budapestben.

Emlékezzünk vissza a Jancsó-trilógia kezdetére, csak az angyaloknak van szárnyuk, Kapa és Pepe két földre esett szeráf, akik egyre dühödtebben próbálgatják az ezredfordulós ember-jelmezeket. Most éppen a pincér-szerepet: hajbókolás, kiszolgálás, körbefutás – szolgatempó, cézártudat. „Király vagyok, isten vagyok, mindenható vagyok” – oktatja a mai kor hiszekegyére a dörzsölt Kapa a naiv Pepe bohócot. Mindenkit le kell nyomni, nem lehet megállni, különben eltaposnak. Nem diktatúrában, hanem pániktársadalomban élünk, nincs hős, nincs angyal, nincs ördög, csak tülekvő atomok. A társadalom – egyéniségek, csoportok bonyolult kölcsönhatása; a pániktársadalom egyetlen páni félelemtől vezérelt, beszűkült és szűkölő óriástudat. Három vérben megfürödtünk, de ezt még nem próbáltuk. Százezer zsarnok, csupa kis cézár, („az én vezérem bensőmből vezérel” kap duplafalsot), mindenki egyfelé tülekszik, mind azt akarja, túlélni mindenáron. És persze – így vagy úgy, mind beledöglünk. Ebben a nyomakodásban nincsenek, nem lehetnek hősök, aki legjobban megtanulta a játékszabályokat, nem hérosz, csak éltolakvó. Egyéniségnek hiszi magát, pedig csak massza, viszi a hullám, sodorja a tömeg. Szegény gengszterek. Mind az élet hercegének képzeli magát, mint Ferike, Szénási Ákos kisfilmjének címszereplője. Pedig csak kispályás dúvad, villamosok, férfivécék réme. (Különben miért van elviccelve ennek a súlyosan induló filmnek a vége? Gengsztertempó ez is.)

A legfélelmetesebb, hogy a hisztéria már az iskolákban tombol. Félelmetes, de nem hihetetlen. Nem a Legyek urából, végigverekedett gyerekkoromból tudom, odalenn, az alsótagozatban kíméletlen banda- és létharc folyik. A mostani felnőttvilág hisztériájában a gyerektempóra ismerek, a gyerekek nem elromlanak, hanem úgy maradnak, nem nőnek fel, nincs példa, minta, ami civilizálná őket. Rettenetes szülők, földbuta ősök, tengődő felnőttvilág, nincs az a kiskamasz, aki a családi szuterén sötétjéből felszínre tudna vergődni. Almási Tamás dokumentumfilmjéből (Alagsor) az üresség halálos hidege árad, baljós, de nem drámai, ahhoz játékfilm kellene. Hol van a lakótelepi Olvidados, a magyar Elhagyatottak? Talán Mundruczó Kornél fogja megcsinálni, az expresszíven fényképezett Afta mintha már ennek a realista borzalomszimfóniának lenne az első epizódja.

Nincs a magyar társadalomnak egyetlen ép zónája sem, még a gazdagok is lelki szegények. Mitől is lennének kiműveltek és erkölcsileg épek, ha egyszer döntő többségüket a gátlástalanság vagy a vakszerencse röpítette a legfelső posztra (ugyanez a kontraszelekció dúl – sokszorosan súlyosabb következményekkel – a politikában). A Feri és az édes élet főhőse, a mesés lottónyeremény révén a milliomos dolce vitába csöppenő ex-melós nem extrém eset, a magyar felső tízezer mindennapos tragikomédiája: mindenkin lötyög a gazdagsága. (A Pintér-művek alapítója jut eszembe, amint óaranyban, bazári barokkban tobzódó szalonjában mereng, „azt tudtuk, hogyan kell megteremteni mindezt, de azt még nem tudjuk, hogyan kellene benne élni”.) Az erős történetből súlyos szatírát lehetett volna forgatni, valamiféle extrakeserű Hippolytot, ha Czabán és Pálos az érdesebb KVB-s énjében jobban bízik, mint Családi körös kisrealizmusban.

Van-e élet a halál után? Milyen apokalipszis vár egy céljaitól, mintáitól, tágasságától megfosztott, beomlott mennyboltozatú, sárba, sáraranyba ragadtan kicsinyes társadalomra? „Ez volna hát az utolsó ítélet? – olvashatjuk Krasznahorkai László a Werckmeister harmóniákat ihlető regényében, Az ellenállás melankóliájában. – Hogy se harsonaszó, se lovasok, minden efféle handabandázás nélkül, szép csendben elnyel bennünket a szemét”. Már nyakig ülünk az apokalipszisben. Jancsónál legalább ott hömpölyög a Niagara. Lezubogunk a semmibe, helyet teremtve egy jobb, életerősebb rajnak. Tarrnál – a Kárhozatban, a Sátántangóban – legfeljebb örökös esők zuhognak, nem tisztulást hoznak, hanem ítéletidőt, szétmállasztják azt is, ami még megmaradt. Ha helyreáll a „rend” – az a Tarr-univerzumban csakis a fagyhalál dermedt rendje lehet, s nem a természeté. A Werckmeisterben már az angyali üdvözlet sem bíztat kegyelemmel. Valuska, a hírhozó angyal (földi szemszögből nézve: félkegyelmű postás) ebben a lerogyott világban már képtelen kikézbesíteni a jó hírt (miszerint van isten, van harmónia); nincs kinek, az egyetlen, aki elhiszi, hogy a világot még mindig a szférák zenéje táncoltatja, mert tudja honnan jött a „küldött”, egy kottái közé kvietált szobatudós. Nincs az az isten, aki ezen a világon segíteni tudna, „az állás – akarás”, a teremtmény nélkül a teremtő is tehetetlen. (Jancsó/Kapa profán verziójában: „Gondolod, hogy a názáreti idetolja a biciklit miattad?”) Ha nincs ember, az isten halott. A Werckmeister bálnája nem szimbólum: a cirkusz a halott istent, a bebalzsamozott tetemet, a legyőzött Mindenhatót hurcolássza körbe, ettől bátorodik föl és gyűlik köré a csőcselék „Tagadjuk Istent, tagadjuk Isten felelősségét, így szabadítjuk fel a világot” – Nietzsche ujjongó szavait skandálhatná a tömeget rombolásra heccelő filmbeli gnóm-herceg is. („Építsetek a romokból egészet.”) A végeredmény ismeretes. Nietzsche még sehol, amikor Dosztojevszkij már megírta az „emberfeletti ember” tündöklésének és bukásának, bűnének és bűnhődésének véres paródiáját: „Magadat ölted meg, nem azt az anyókát” – magyarázza Szonya Raszkolnyikovnak. Magadat ölted meg, nem az istent. A „felszabadított ember” gyászbeszéde ez, s máig érvényes.

Más kérdés, ki mit hall ki belőle. Mondják a Werckmeisterről, hogy lila, hogy giccses. Nem képedek el: istent nem Nietzsche ölte meg, hanem a rossz píár. A barokk zsarnok-kultusz, a kövérre hízlalt puttók, a vérzőszívű romantika giccs-biznisze. A rossz logó – máig elvadít.

Van isten, de nem a szentképecskékben és a búcsúcédulákban, van erkölcs, de nem az etikettben és a kőtáblákban, van történelem, de nem a politikában. Nemcsak az ördög rejtőzik a részletekben. Ha a mindennapok mögött nincs örökkévalóság, vagy mondjuk profánabbul és érthetőbben, valamiféle egyetemes erotikus összefüggés, miszerint a dolgok, tárgyak, szavak, emberek, sorsok többet jelentenek önmagunknál, akkor csak a gengszterfilozófia marad, az anyag apoteózisa. A fiatal filmben azt látom, kihátrál az intézményesített hitekből, ki a trendi anyagelvűségből, ki a nem kevésbé divatos lelki malasztból, ki a politikából, és szép csendben kezdi újra összerakni az elnyűtt mondatokat, a mindennapok szétvert kultúráját. Mi a szerelem? Mi a barátság? Mi a szabadság? Mi a személyiség?

A Moszkva tér vagy a Macerás ügyek első látásra nem akkora változás (Nincsen nekem vágyam semmi, Balra a nap nyugszik: soroljuk hozzájuk a tavalyi szemle legjobb elsőfilmjeit is), pedig snittről-snittre, szóról-szóra haladva építi újjá a filmes beszédet. Ez más nyelv, mint amit Tarr, Jancsó, a Paszportban az egykor nagy hagyományokkal rendelkező paraszttematikát leporoló, átértelmező Gothár vagy a szemle legklasszikusabb filmjét megalkotó Sopsits használ. A Torzók időtlen remekmű, készülhetett volna történetének idején 1960-ban – ha ugyan a cenzúra engedte volna –, készülhetne 2011-ben is, a zsarnokság és félelem rácsai közé nyomorított kisvilág – egy árvaház – mikroszkopikus nagyközelije minden időkben robbanni fog. A Moszkva tér vagy a Macerás ügyek 2001 hangján szól. Lehet, hogy tíz év múlva már nem is értjük, miért tetszett, de ezt hiányoltuk évek óta, hogy a fiatalok vigyék, vihessék végre filmre a közelmúltat és a legsűrűbb jelent. Azt, ami 1989 és 2001 között történt velünk, csak azok tudják hitelesen elmesélni, akik ebben eszmélkedtek. Az én nemzedékemnek a hetvenes évek émelyítő vattacukor-édessége jutott, bátyáinknak a bizarr kerülőút a halálzárkától a legkellemesebb celláig, apáinknak a vas és acél országának építése és ’56, a nagyapáknak, dédapáknak egy-egy világégés. Töröknek, Hajdu Szabolcsnak, Mundruczónak 1989 és 2001. Akár akarják, akár nem, ők – a nemzedék, a rendszerváltás és a vadkapitalizmus gyermekei. Más nyelvet beszélnek, máshová teszik le a kamerát, mint a középgeneráció vagy az öregek. És ez – a Macerás ügyekben mesterként, szóval és stílusban gyakran idézett – Godard óta köztudott, nem pusztán stiláris, hanem morális kérdés. Az elődök között nincs, aki úgy filmezné le a szocializmus összeomlásának évét, hogy közben a sorsfordító, rendszerváltó nagypolitikát mindvégig a periférián tartaná, meghagyná ködképnek a kamaszkedély láthatárán. Akinek hősei akkor is szimpatikusak maradnak, ha megkérdik, „Ki a csöcs az a Nagy Imre?” és ugyan miféle francia forradalom kétszázadik évfordulóját ünneplik a párizsiak. Ki másnak hinnénk el, mint a kiszámíthatatlanul (vagyis költőien) tehetséges Hajdú Szabolcsnak, hogy kétezeregyben egy férfiizmait próbálgató, meglehetősen tanácstalan, és emiatt időről-időre vad indulatkitörésekben robbanó debreceni fiatalember időről-időre egy nyárfával osztja meg szerelmi gyötrelmeit, „aki” történetesen a nagyapja, hogy a fa válaszolgat, sőt még laza flörtbe is kezd unokája barátnőjével. Ilyen a világon nincs. De mostantól van. Ezért érdemes mozizni. És ezért nem lehet, nem szabad (sőt tilos és életveszélyes!) rendet vágni a filmművészet dzsungelében: a szépség kiszámíthatatlan, a természet ajándéka, nem a minisztériumé.

Amiből az előző nemzedékek politikát, morált, csupa súlyos épületet emeltek, a maiak tíz centivel a valóság fölött lebegtetik. Mindent tudnak a gravitációról, és mégis. Száll a por. Angyal repül át a mozisötétben.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/04 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3262