KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/december
KRÓNIKA
• Dániel Ferenc: Láttam Tolnay Klárit sildes sityakban
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR FILM
• Enyedi Ildikó: A misztika vége Simon mágus
• Győrffy Iván: Csodák vására Misztikum a magyar filmben
• Győrffy Iván: Elvarázsolt kastély Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Ágfalvi Attila: Szentkuthy-mozi Elveszett irodalom
• Somogyi Marcell: Egy talált tárgy... Hajnóczy Péter
• Hajnóczy Péter: Akna a presszóban
• Reményi József Tamás: A tehetetlen kéz Császár István-filmek

• Dér András: Belső mozi, virtuális védelem Drogfilm
• N. N.: Drogfilmek
• Mihancsik Zsófia: Szertelen ország Magyar drogfront
• Kecskeméti József: Szertelen ország Magyar drogfront
• Kömlődi Ferenc: Tudattágítás, hedonizmus Timothy Leary és a pszichedelikus mozi
TITANIC
• Csejdy András: Semmi sem igaz, minden igazi Titanic fesztivál
• Forgách András: Boldog, boldogtalan Happy Together

• Galambos Attila: Kórház az egész világ Birodalom I-VIII.
• Bóna László: Gyógyítás, műholddal Dr. T.V.
VÁROSVÍZIÓK
• Antal István: Másodpercenként 24 kocka Az avantgarde New York
• Jakab Kriszta: Harapás a Nagy Almából Woody Allen
• N. N.: New York-filmek
KRITIKA
• Muhi Klára: De hát hol élünk? Sír a madár
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Démoni csapda
• Békés Pál: Nincs alku
• Mátyás Péter: Tökéletes gyilkosság
• Hungler Tímea: Furcsa pár 2.
• Harmat György: Nászok ásza
• Halász Tamás: Patriot
• Hatvani Tamás: Lost in Space
• Kömlődi Ferenc: Z, a hangya
• Tamás Amaryllis: Csenő manók
• Sulyok Máté: Mulan
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Az első mobil

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Dr. T.V.

Gyógyítás, műholddal

Bóna László

Brinckmann professzor, a Vészhelyzet kórházának életmentői megfáradt őrangyalok, harcolnak, de nem gyógyítanak. A gyógymódokból hiányzik az egész-ség.

 

1944-ben Carl Gustav Jung eltörte a lábát, amit rögtön szívinfarktus is követett. Miközben élet és halál között lebegve oxigént és kámfort kapott, különös és erőteljes látomásai támadtak. A földgolyót látta az égből, majd lentről egy kicsi szigetről, a görög Kósz szigetéről, Hippokratésznak, minden orvosok orvosának szülőföldjéről látta saját kezelőorvosát Kósz királyának képében, arany nyaklánccal, fején babérkoszorúval felszállni az űrbe őhozzá. Azért küldték el orvosát hozzá, hogy közölje vele a döntést, vissza kell térnie a földre, vagyis nem kell még meghalnia. Ezért volt orvosa eredeti, ősi alakjában jelen - írja Jung. Gyógyulni kezdett, és ahogy gyógyult, egyre jobban féltette orvosát, úgy vélte veszély fenyegetheti, hiszen azért jelenhetett meg ősi alakjában. Dühös volt rá, amiért az orvos nem akar tudomást venni arról, hogy találkoztak egymással az ő látomásában. Valóban Jung volt a doktor utolsó betege. Amikor Jung először ülhetett ki az ágy szélére, hozták a hírt, hogy orvosa ágynak esett. Nem is kelt föl többé. „Jó orvos volt, és volt benne valami zseniális. Különben nem is jelenhetett volna meg előttem Kósz fejedelmeként” - írja Jung.

 

 

Az egészség papjai

 

Brinckmann professzor a Fekete-erdei klinikáról, a Vészhelyzet kórházának orvosai, a hegyi doktor egy másik kórházi szappanoperából, vagy Magenheim doktor a magyar mentőállomásról - orvosok, akik saját ősképüket keresik. Földi alakjuk miatt nem találják. Nem vesznek tudomást arról, hogy képesek látomásként megjelenni. Csak játsszák az orvost. Csak igyekeznek minden orvos orvosának ősképébe kerülni, a gyógyítás „archetípusának” megfelelni, de a játék, az élet hétköznapi játszmája megakadályozza őket ebben. Aminek megfelelni akarnak, az nem a gyógyítás ősi tudása, nem a világban működő gyógyító erők birtoklása, nem az emberi lét teljességének hitéből fakadó bölcsesség, csupán egy eskü alatt álló morál. Az élet szentsége helyett az élet védelmének morálja.

Elfoglalt, agyonhajszolt emberek. Áldozatai kisstílű munkahelyi rivalizálásoknak, szakmai féltékenységnek, intrikáknak. Esendő emberek, akik szembesülnek a kihűlő hitvesi szeretettel. Az ő drámájuk a magánélet és a hivatás drámája, az emberi szeretet elhanyagolása a szakmai hivatástudat eszménye nevében. A tömegkultúra magányos hősei között lenne a helyük, akcióhősökké kéne válniuk, pedig hétköznapi emberek. Olyanok, akik nem képesek drámaivá válni, különben nem őrizhetnék hétköznapiságukat. Olyan istenek, akiket leküldtek a földre, de úgy megtetszett nekik itt a mindennapi egyszerű lét, hogy elfelejtették isteni voltukat, csak küldetéstudatuk emlékét őrzik.

Egy orvosi műtét olyan, mint a legénység összehangolt munkája egy viharba került hajón, vagy inkább olyan egy csapat orvos ilyenkor, mint egy különlegesen kiképzett elitalakulat. Akciócsoport. Az orvosok a tévében vagy akcióhősök vagy átlagpolgárba bújt magányos hősök. Mint néhány detektív. Maigret, Derrick vagy Colombo magányos szellemi mutatványuk után visszatérnek szürke, hétköznapi, átlagos családi viszonyaik közé. Ahogy a detektív magányos harcot folytat a bűn fertője ellen, úgy folytat harcot a sebészprofesszor a gonosz betegség ellen. Ezért válnak a kúrház-sorozatok orvosai fáradt istenekké. Ezért élik azt a meghasonlást, amit a világ, vagyis a magánélet és hivatás, munka és szórakozás kettősségét. Mert harcolnak. Mert a betegség, ha akcióként ábrázoltatik - márpedig a tömegkultúrában csak akként tud ábrázolódni - akkor mindenképpen egy harc történeteként látható. A tévésorozatok orvosai egy olyan világ papjai, akik a betegséget bűnnek fogják fel. Csakhogy kegyelem nélküli bűnnek. A betegség katasztrófa. Csakis ok nélkül támad, véletlenül szemeli ki áldozatait. Az ember csak annyiban tehető felelőssé, hogy nem hallgatott a hivatalos propagandára, felelőtlenül, nemtörődöm módon csak élt bele a világba, nem érezte át az emberre leselkedő külső veszélyt nap mint nap. Mert minden veszély külső. Ezt sugallják az orvos-sorozatok. Az AIDS, a rák - minden egyformán baleset. A világ világmagyarázat nélküli, semmiből sem következik az, hogy kinek mi a betegsége, hogy mit jelez a számára, mire készteti, hogy az egyén sorsában milyen szerepet játszik, hogyan változtatja meg. A betegség jön, és vagy győzedelmeskedik vagy az istenek helyébe került orvosok, szintén az egyén helyett, legyőzik a bajt. Mint a katonák. Ezért van az, hogy az orvos-sorozatok, a kórházban játszódó szappanoperák egyszerre utalnak kétféle archetípusra, egy katonaira és egy vallásira. A kórház kaszárnya, a vészhelyzet pontosan kidolgozott akciótervet igényel, a műtét közben elhangzott szavak katonai parancsok, és minden kórházi sorozatban ott a tipikus főnővér, a körletparancsnok, a tizedes, aki vaskalapos szigorral igyekszik betartatni a házirendet, miközben a betegek között is, mint a katonák között, ott a civil, az újonc vagy a hierarchiába már betört szolgalélek, az uniformizált, opportunista beteg. De a katonai szervezet ősképe mellett ott a másik, a vallási is. A kórháznak, mint a mennybe jutásra vagy pokolra süllyedésre váró lelkek tisztítóhelyének képe is. A nagyvizit valóban ítélőszék, a fehér köpenyben tovasuhanó orvosok csoportja olyan, mint egy csapat őrangyal vagy mint az olimposzi istenek, akik persze szintén nem voltak mentesek intrikáktól és egyéb csalárd ügyektől.

A baj nem abból származik, hogy ezekben a filmekben a kórház és az orvos milyen archetipikus képet kap, hanem abból, hogy mindez a médiának olyan környezetében játszódik, ahol a betegség nem az egyéni életút sorskérdése, nem az egyénnél magasabbrendű törvényszerűségekből, a természet egészéből, valamilyen világmagyarázatból ered, hanem a vaksors csapásának tűnik. A média egészéből olyan világ tárul fel, melyben szüntelenül működik, hat egy betegítő erő, működik a gonosz, folyamatos veszély van, de gyógyító ellenerő nem látszik, nincs a világnak jó őrzője. Az embernek magának kell őrzővé lennie, neki kell vállalnia a harcot az isteni kegyelem, a természet öngyógyító ereje, a világban működő pozitív erők helyett. Csak magára hagyatkozhat. Mert el van hagyatva. Ez a kétségbeesett emberi elhagyatottság tárul fel a média egészének betegségekre vonatkozó képeiből, történeteiből. Ettől válnak az orvosok olyan papokká, akiknek nincs istenük. Maguk lesznek azzá. Hol bűnbe esett papok, hol istenek.

 

 

Harcban a vírusokkal

 

A hétköznapi élet szüntelen fenyegetettségét, a külső veszéllyel szemben folytatandó állandó harc szükségességét sugallják a reklámok is megállás nélkül. A mosópor, szappan és súroló reklámok, melyek hipnotikusan égetik bele a nézőkbe animált baktériumok, vírusok látványát, a baktériumokét, amik mindenen ott vannak, minden emberi érintésben, ölelésben. A hegyi doktor epizódjai is sokszor erre épülnek, elég egyetlen ártalmatlan megfázás, enyhe torokgyulladás, hogy rögtön - persze minden ok nélkük - halálos kór fejlődjön ki belőle. Nincs kegyelem. A baj csak külső lehet, annak megtestesült hipnotikus képét kell bemutatni rajzolt, modellált virgonc baktériumok képében, hogy legyen mi ellen védekezni. Nem kell változni, nem kell világmagyarázatot, életszemléletet váltani, csak a megfelelő morált alkalmazni, ami szerint a külső baj puszta lelkiismerettel, odafigyeléssel, vagyis több - tablettában vagy Hohes C-ben adagolt - vitaminnal és nyomelemmel elhárítható. A reklámok az embernek azon elvárására építenek, hogy a baj, a legkisebb kényelmetlenség is azonnal legyen elhárítható. A média világképében a reklámozott gyógymód nem azon az úton jár, hogy az ember a betegségével, mint egy - akár pozitívnak is tartható - információval, mint egy jelzéssel, üzenettel szembenézve, annak okára kérdezve, önmaga erőit mozgósítva, valahogy lelki egészségét helyreállítva gyógyuljon meg, hanem azonnali - külső - segítséget igénybe véve, tablettával tüntesse el a tüneteket, nyomtalanul, kiirtva még az emlékét is a bajnak. Az egyik gyógyszer-reklámban a csúnya, szemüveges, rideg, buta, kékharisnya titkárnőnek megfájdul a torka, mintha szöges almába harapna, majd egyetlen tablettától az almából kirepülnek a szögek, meggyógyul a torka. Marad buta, csúnya, rideg, élettől idegen, de a torka nem fáj többé. Egy másik reklámban a jégkorongmérkőzés közben a kövér, izzadós, agresszív bíró egyszerre csak nem tud többé a sípjába fújni, mert az orra be van dugulva, alig kap levegőt a náthától, de egyetlen mentolos cukorkától kitisztul az orra és rögtön a helyzet urává tud válni. Marad kövér, izzadós, agresszív, de a náthája elmúlt.

Az orvos-sorozatokban a gyógyítás a világnak ugyanerre az igényére épül: a betegséget gyorsan elfojtani, elnyomni kell. Ha nincs tünet, nincs betegség. Csak az van, ami látszik. Csak ami testileg, fizikailag megjelenik, csak azzal kell foglalkozni, csak az létezik. Mindent el kell nyomni - miként a reklámok szerint is - a testszagot dezodorral, a bőr apró szépséghibáit krémekkel - lenni annyi, mint látszani. A tévé orvos- és kórház-sorozatainak gyógyítói egy ilyen látszatvilág reklámfiguráivá válnak. Egy mélységesen materializált világ szorongásai közepette fulladoznak saját hivatástudatuk és magánéletük ellentmondásaiban. A világ teremtett kegyelmétől megfosztott figurák. Vagy lázadói, vagy rabszolgái ennek a hitetlenségnek.

 

 

Képtelen egészség

 

A média egésze az emberiségnek a teremtés kegyelmétől való elhagyatottság jegyében áll. A televízióban az emiatt érzett szorongás kivetülésének folyamatos éjjel-nappali műsora zajlik. A híradókban közreadott egészségügyi hírek olyanok, akár egy frontvonalról küldött haditudósítással. Akár a helyi zavargások, vallásháborúk, fegyveres konfliktusok, úgy támadnak az új betegségek, új vírusok. Egy baleset, egy katasztrófa kiszámíthatatlan véletlen, az ember kiszolgáltatott a természet kénye kedvének. Egy vasúti átjáróban történt autóbusz katasztrófa áldozatai mi is lehettünk volna. Bárki bármikor prédája a leselkedő katasztrófának. Ez a hírműsorok világképe. Ebbe illeszkednek a járványok, új kórokozók. A híradások világában sem a politikai, sem a háborús, sem a gazdasági válságok nem oldódhatnak meg olyan - talán létező - erőktől, melyek egyfajta magasabb tudásból, az emberben rejlő isteni lény erejéből, egyfajta jobb világ lehetőségének reményéből, pozitív folyamatok felé ható energiákból erednek. Ha léteznek is ilyenek, sohasem láthatók. Le sem filmezhetők. Nem mutathatók be akcióként, a híradók tudósító-akcióinak látványaként. Csak a tárgyalások, harckészültség és támadás. Csak a háború és a diplomácia, csak a bűn és a morál.

A természetes halál képe a tömegkultúrában nem a látomás, hanem az üres képernyő. A médiában minden csatornán minden percben halál-esetet látni. Az erőszakos halálnak, a baleseteknek képeit, a gyilkosság módozatait. A természetes halál sztereotíp képi metaforája nem a haldokló arca vagy az életet elhagyó holttest, nem az eltávozó lélek képe, hanem egy képernyő és az arra meredő tekintetek össztüze, amint a szívritmust kijelző görbe lassan egyenes vonallá simul. A közönséges ember átlagos halála nem a lélek eseménye, hanem elektronikus jelek ténye. Mint a tévésugárzás egésze. A halál adáshiba, műsorszünet, az adásidő vége. Az élet önmagába fordul, a kígyó saját farkába harap, a halál ősi spirituális jelképeinek modern látványa a képernyőre irányított kamera.

A spirituális gyógyítás is sugárzásként jelenik meg a tévében. A mágikus gyógyító belenéz a kamerába, a betelefonáló nézi a sámán arcát a képernyőn és közben gyógyul. A film feltalálásával a filmszalag is megtalálta az életre vonatkoztatott metaforáit, saját mitológiáját. Az élet filmszalaggá vált, ahogy addig a sors könyvébe volt feljegyezve az emberiség sorsa, az ember életútja. A filmszalagból az élet filmje lett, a halálban az ember szeme előtt - visszafelé - lepereg életének filmje. A filmszalag azon sajátossága miatt lehet élet-metafora, aminél fogva a könyv is az, oda-vissza olvasható, időben zajló, de azért anyagi testet öltött médiumok. A tévésugárzásban az elektronikus jel válik metaforává, a világot mozgató, nem látható erők metaforájává, melyek se nem lineárisak, se nem anyagszerűek. Az elektronikus jel, mint médium a telepatikus gyógyítás fikciójában az anyag sugárzó, energia mivoltának szemléletét ábrázolja.

Amikor a tévékamerába mered egy úgymond kozmikus energiákkal gyógyító modern sámán, akkor lényegében ugyanazt teszi, mint a tömegfilmben a képernyőre irányított kamera. Belenéz a kamerába, hogy ugyanúgy nézzen ki a képernyőből nálunk otthon. Az arc mozdulatlan képe az, ami a sugárzás tényét láthatóvá kívánja tenni. A tévésugárzás a gyógyító energiák sugárzásának metaforájává válik. Látható jelévé a láthatatlannak. (Maga az üzenet a médium - nem a médium az üzenet.)

Csakhogy a technika nem azonos az általa közvetített információval, a képernyő a programmal, a kamerába meredő arc a szeretet gyógyító erejével. A belső hang, a sugallat nem azonos az emberi beszéddel, a látható kép a látomással és a képzelettel. Mert a láthatóvá tevés egyszerre feltár, képes arra, hogy képpé válva, tárgyiasítva, ezáltal valóban közvetítsen anyagtalan, belső erőket, de a láthatóvá tétel egyben leleplez is, illúzióvá teszi azt, ami eredetileg belső lényeg. Az ihlet, a szeretet érzése, a harag, a düh, a hirtelen megvilágosító erejű felismerés, az életet megváltoztató gondolat nem érkezik sem műholdon, sem kábeltévén.

Miközben a tévében az elektronikus képalkotás folyamata egyre metaforikusabb, az a világ, ami a műholdas, kábeles csatorna-rendszerből, mint kép előáll, egy olyan magára maradt, kiüresedett világot mutat, amiben nincs más, csak ami látható. Egy fára vagy vászonra festett kép üzen a vászonról és a fáról is. A tévéműsor fikcióvilága úgy tesz, mintha nem üzenne arról az anyagtalan hordozóról, amely a képet felénk sugározza.

Aki állandóan a képernyőre mered, nem szokott hozzá, hogy az visszameredjen rá. Az nem irányítja a kamerát magára. Elnyomja belső képeit, mint náthája tüneteit. A tévé tabletta; a látomások és sugallatok, kreatív gondolatok és ihlet ellenszere. A tévésorozatok kórházaiban gyógyulók és gyógyítók kétségbeesett küzdelmet folytatnak, hogy megszabaduljanak attól a rögeszméjüktől, hogy csak ilyen módon lehet meggyógyulni krónikus hitetlenségükből és elhagyatottságukból. Hogy rájöjjenek: a gyógyító sorozatok sem gyógyítanak. Aki képernyőre meredve, kábelen, műholdon várja testéről leválasztott lelkének gyógyulását, vagyis a szórakozást, kikapcsolódást, az kockázatok és mellékhatások tekintetében forduljon bizalommal kezelőorvosához, gyógyszerészéhez és filmkritikusához.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/12 40-42. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3893