KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/március
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: Esernyők és óceánok Jacques Demy halálára
• (X) : Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény És Alapítvány
• N. N.: A XXII. Budapesti Független Film- És Videószemle eredményei
• N. N.: A Magyar Filmkritikusok B. Nagy László Díja, 1990

• Reményi József Tamás: Hol kezdődik a bűn? Filmcenzúra
• Bayer Zsolt: Hol a cenzúra mostanában Filmcenzúra
• Lányi András: Javaslat Filmcenzúra
• Molnár Péter: Javaslat Filmcenzúra
• Kulin Ferenc: Fertőzést kapott a kultúra, amit ki kell hevernie Filmcenzúra
• Rajk László: A dohányzás is káros az egészségre Filmcenzúra
• Zalán Vince: A szenvedélyek melodrámája Pedro Almodovarról
• Márton László: Óriáspókok R. W. F. palackpostái
• Bikácsy Gergely: Gyémánt, rejtekhelyen Fény, víz, Ommerganck
• N. N.: André Antoine filmjei
• Pataki Éva: A tekintet szabad Beszélgetés Zsigmond Vilmossal, Szabó Gáborral, Edelenyi Jánossal és Illés Györggyel
LÁTTUK MÉG
• Báron György: A távollét hercege
• Koltai Ágnes: Itt a szabadság!
• Székely Gabriella: Balladák filmje II.
• Bikácsy Gergely: A Paradicsom... ...és a Pokol
• Ardai Zoltán: Oltalmazó ég
• Szemadám György: Kedves ellenségem
• Koltai Ágnes: Éjszakáim szebbek, mint a nappalaitok
• Tamás Amaryllis: Szállnak a varjak
• Sneé Péter: Revans
• Sneé Péter: Áldott kitaszítottak
KÖNYV
• Csala Károly: A lehetetlen megkísértése Huszárik-breviárium
ELLENFÉNY
• Forgách András: Éld túl, amit nem tudsz megcsinálni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Jacques Demy halálára

Esernyők és óceánok

Bikácsy Gergely

 

Jacques Demy halálával most már végleg klasszikus filmmé vált a Cherbourgi esernyők. Sós-könnyes arcú mosolygós sírás, felejtés, boldog-boldogtalan szerelmi nosztalgia, a szívszorító bánatok mozi-közhelyei találtak otthonra az ő mozivásznán.

Nantes, a legóceánibb francia kikötőváros mellett született 1931-ben. Szülei, nagyszülei mind kézművesek és kiskereskedők, akár filmjeinek legtöbb hőse. A tájhoz is ragaszkodott: Nantes, Cherbourg, Rochefort..., itt játszódnak legismertebb filmjei. Demy is az „új hullám”-nemzedékkel érkezett a francia filmművészetbe, de kicsit mindig a nouvelle vague peremvidékén maradt, akár ünnepelték, akár kifütyülték. Egész pályáján óriás-ambíció fűtötte: meg akarta teremteni az amerikai musical európai, francia-ízlésű változatát.

Több filmje is fenn fog maradni, műfaj-teremtővé azonban nem vált. Ezt azonban talán csak a filmtörténészek sajnálják, nem a nézők. Halála után most az ő életműve is, gyengébb műveivel együtt megnemesül, s talán kerekké válik, egésszé. Merész, kísérletező társutasa volt az új hullám vasutának, vagy egy mellékvágányon veszteglő egykor vidám cirkuszkocsi reménytvesztetten fütyörésző gazdája? Utolsó éveinek kínos kudarcai inkább az utóbbi képzetet keltik: szerencsére ezek elhalványodnak majd a jövőben. Demy valóban külön utakon járt, de a nouvelle vague újító szemléletéhez sohasem lett hűtlen. Nemzedék-társai közül talán Deville és Louis Malle hangja rokon az övével. Felesége, Agnès Varda hetvenes évekbeli filmjének volt a címe: Az egyik énekel, a másik nem. Demynek a művei voltak ilyenek: a legismertebbekben végig énekeltek a szereplők, még azt sem prózában mondták, hogy „ki szeretném fújni az orrom”, vagy „add ide a franciakulcsot”. Michel Legrand zenéje is kellett ahhoz, hogy mindez sikerüljön. Azóta sincs olyan hét, hogy valamelyik rádióállomáson föl ne hangzana a Cherbourgi esernyők valamelyik dallama.

Demy évekig próbálkozott a Karenina Anna szovjet-francia filmmusicaljének megrendezésével, de a terv terv maradt. Megvalósult késői filmjei sem sikerültek, túlságosan látszott rajtuk a becsvágy, sőt némi erőlködés is. Megint Nantes-ot választotta Albérlet a városban című zenés filmjéhez. Egy sztrájkoló hajógyári munkás, egy gazdag és impotens férje mellett unatkozó úrinő... – hiába dicsérte a Demyt szerető kritika, az ellentétek most nem erősítették, kioltották a feszültséget és a szépséget. Még kevesebb jót lehet elmondani az 1985-ös Parkingről, az Orpheusz-legenda modernizált változatáról. A film olyan, mintha Cocteau Orpheuszát parodizálná valaki roppant ügyetlenül (itt Jean Marais játssza a Halált).

Most majd egy ideig „purgatóriumba kerül” Demy egész életműve. Korai filmjei bizonyára maradandóak, a későbbiekről majd döntenek a kései nézők. Catherine Deneuve arca merül fel bennem. Ez az arc, ez a színésznő valamiképp rendezőjének tehetségét is kifejezte a hatvanas években. Ó volt Jacques Demy tükre. Üres tekintetű játékbaba? Hideg, érzelmekre képtelen, ravasz szépség? Eszes és racionális intellektuel? Talán mind egyszerre. S ugyanakkor maga a vágyott, finom nőiesség, melyet csak egy nagyon kifinomult és mély kultúra „nevelhet föl” – egy játékos és bizarr szavazáson a Nouvel Observateur olvasói hatalmas többséggel a színésznő képmását szerették volna látni az ötszáz frankos pénzjegyen... A zenés musicalhez, Hollywood a példa, kell azért valami elsöprően erős naivság, valami tehetséges gátlástalanság, s nemcsak a zenében. Demy tehetsége híján volt ilyesminek, mint ahogy nemcsak az értelmiségi-nagypolgár Deneuve, de a vadóc-vamp szerepre kitalált Brigitte Bardot sem tudta, amit a fél-analfabéta Marilyn Monroe. A kulturális hagyományoknak nemcsak ereje, korlátai is vannak.

Szerencsére azok a nézők, akik közé magam is tartoztam itt Pesten a hatvanas évek elején-közepén, e hagyományból csak a szépséget éreztük. Bár Szerb Antal híve vagyok és voltam, s bár ő is ezt vallja, a szép giccsek értékét én azért „tapasztalatból”, a „két szememmel”, a Cherbourgi esernyőkön álmélkodva fedeztem fel. Szép nőt bizonyára többet lehetett látni a magyar mozivásznon – vagy akár az utcán – mint francia filmben, de a polgári létnek, a kultúrának azt a női arcon természetesen tündöklő szépségét sehol, csak az effajta filmekben. Több is volt ez, s persze kevesebb is, mint amit a Nő mifelénk jelent. Ezért volt érdekes.

Sors és végzet, szerelem és bánat. Kicsit a Carné-i filmhagyomány (amit az új hullám tagadott, de Demy alig titkoltan folytatott). Sors-kuszálta kereszteződő szerelmi románcok és fél-tragédiák. Végére kell hagynom, hogy a rendező egyetlen igazi remekművét – természetesen élete első filmjét – a magyar néző nem láthatta, se akkor, se azóta. A Loláról van szó, melynek történetét a Cherbourgi esernyők egyik szereplője majd el is mondja, s mely ezért kicsit a későbbi film előzménye is.

A Lola Nantes filme. Drámai helyszíne a Passage de Pommeray, ez a páratlan lépcső- és üvegfolyosós átjáró-rendszer, egyszerre reneszánsz- és romantikus, egyszerre középkori- és kora-kapitalista képzeteket keltő üzlet-központ. Azóta lebontott párizsi hasonmásáról a húszas években még tehetséges Aragon írt szürrealista prózát. S itt szaladnak, átkozódnak, nevetnek és zokognak a film hősei, saját sorsukat reménytelenül üldözve. Lolát Anouk Aimée játszotta. Ha láthattuk volna, kicsit másképpen növünk ki a kamaszkorból... De hisz – Mándy-tól is tudjuk – a film éppen erre való. Jacques Demyt is ezért nem szabad elfelednünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/03 02-03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4057