KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Dirk Bogarde (1921–1999)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Madár a tükörben
• Janisch Attila: Szavak, képek, terek Film és irodalom
• Bori Erzsébet: Jadviga választása Beszélgetés Deák Krisztinával és Závada Pállal
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan nem Magyar nők filmen
• Schubert Gusztáv: Hűlt hely Magyarország, szerelem
FESZTIVÁL
• Galambos Attila: Női vonalak Nemek és szerepek Kelet-Európában

• Hirsch Tibor: Pőrén, buján, pajkosan Erotika és öncenzúra az ezredfordulón
• Nánay Bence: Hímnem, nőnem Feminista filmelmélet
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja Cyberdámák, robotlányok, virtuálkirálynők

• Gelencsér Gábor: Kortársunk, Eustache Jean Eustache retrospektív
MEDIAWAVE
• Bakács Tibor Settenkedő: Feléből többet Mediawave
• N. N.: Mediawave ’99 díjlista

• Halász Tamás: Test-Tér és Test-Tár Pillanat/Kép
KRITIKA
• Varga Balázs: Fekete mese Pattogatott kukorica
• Vasák Benedek Balázs: Csigidicsá! A Morel fiú

• Békés Pál: Még egy nap a Paradicsomban
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: 10 dolog, amit utálok benned
• Galambos Attila: Slam
• Tamás Amaryllis: Oscar Wilde szerelmei
• Ádám Péter: Kegyetlen játékok
• Köves Gábor: Pókerarcok
• Mátyás Péter: A légiós
• Korcsog Balázs: Briliáns csapda
• Kömlődi Ferenc: A múmia
• Varró Attila: Mimic – A júdás faj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Requiem a krimiért

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Nemek és szerepek Kelet-Európában

Női vonalak

Galambos Attila

A Közép-európai Egyetem és a Magyar Filmintézet fesztiválján az elmúlt tíz év közép- és kelet-európai filmjei közül azokból válogattak, amelyekben a társadalmi változások a nemi szerepek átalakulásában is felfedezhetők.

 

Igéző tekintet, vampos csábítás, férfias kiállás, rugalmas, viháncoló önállóság – női szerepek a film történetéből. A jelentős filmes iskolák mind megteremtették a maguk nőalakjait; Bergman, Antonioni vagy Godard női szereplői a rendezők személyes vonzódásain jóval túlmutattak, típusokat teremtettek, sőt, megkockáztatható, hogy mintákat is adtak. A kilencvenes évek közép- és kelet-európai filmjeiben felfedezhető-e bármilyen egységes nőkép, milyen női szerepek erősödnek fel, halványulnak el? Egyáltalán, lehet-e földrajzi keretekkel meghatározni bármiféle filmes látásmódot, a drasztikus társadalmi változások miatt szabad-e egyáltalán közös hangot feltételezni?

®elimir ®ilnik Márványseggének van egy jelentéktelennek látszó mellékszereplője. A dáma családjától elhagyottan csatangol Belgrádban, összefut egykori iskolatársával, a női ruhát öltött férfival, a transzvesztita kurvával, aki fedelet ajánl neki, valamint ingyenes beavatást a prostitúcióba. Pénzzel, csillogással kecsegtet a pályamódosítás, a kissé butuska Rózsának azonban nem megy a dolog, nem alkalmas rá. Van ilyen, nyugtázhatnánk; hála Istennek, mondhatnák a szebb lelkű, a hagyományos erkölcsi normákat szem előtt tartók – de nem ilyen egyszerű a helyzet. Rózsa ennek ellenére hasznossá akarja tenni magát: kérés nélkül gyúrja a tésztát, rendületlenül. Akár Makavejev vajdasági magyar hősnője a Szerelmi történet, avagy egy postáskisasszony tragédiájában. Az a film akkor, a hatvanas években valaminek a kezdete volt – amit nevezhetünk jugoszláv fekete filmnek, kelet-európai újhullámnak -, új, kritikus és szabad (a körülmények nyomása alatt), a Márványsegg viszont mindennek a vége. Felborult, torz értékvilág, ironikus provokáció. Rózsa gyúrja a tésztát, az meg csak dagad, folyik szét, nem áll össze semmivé. Metaforikus képsor, ám annyi bizonyos: a hagyományos, a visszafojtottan tűrő, önmagát feladó, házias, szolgai nőszerep éppannyira működésképtelen, mint az értékek teljes feladása, a kurválkodás. Ott áll Rózsa, sem ezt, sem azt nem tudja, mi legyen hát.

Nem szerencsés egyetlen film egyetlen jelenetét jelképszerűen kiemelni, mégis: ®ilnik mellékszereplőnőjének tépelődése, a kétségbeesett útkeresés jellemzi a kilencvenes évekbeli „volt” országok filmjeinek női szereplőit. Az évtized második felében készült filmekben bizonytalanul elindultak valamerre, félve, határozatlanul, de még nem jutottak el a biztos értékek világáig; úton vannak és egyáltalán nem biztos, hogy meglelték a helyes ösvényt.

Minden megváltozott, miért a nők lennének a kivételek? Jogos volna a felvetés, míg azonban napjainkra a politikai-társadalmi viszonyok nagyjából stabilizálódtak (®ilnikre és Jugoszláviára ez persze egyáltalán nem igaz), s kötelező haladási irányként kijelölték a gondolkodás nélkül elfogadandó európa-sztrádát, addig a filmek és bennük a nők mintha alternatív lehetőségeket kutatnának, vagy éppen nincs hajlandóságuk parancsszóra, érzelmeik ellenében cselekedni. Mert ez a legjobb a nőkben, illetve a nőábrázolásban: jól vagy rosszul, mindegy, de senkinek nem jut eszébe, hogy a nőt ne az érzelmek, érzékek koordinátarendszerében mutassa be és meg. Úgy tűnik, a nőket Ogyesszától Ljubljanáig csak annyiban érdeklik a társadalmi mozgások, hogy azok mennyiben zavarják magánlétüket. Ám a változások teszik őket azzá, amikké válnak; zsigerien érzik a megváltozott körülményeket, csak éppen nem tudják, mi a helyes reakció. Természetesen a férfiak sem, de amíg azok elfojtják az érzéseiket, addig a nők keresnek. Olcsó közhellyel mondhatnánk: ha mást nem, akkor a férfit keresik, de úgy tűnik nem erről van szó: önmagukat kutatják, helyzetüket elemzik, esetlegesen férfiakon keresztül, férfiak segítségével.

Muratova Három története középső epizódjának hősnője, a hideg, karcsú, magas Ophélia vértelen sterilitása ősi érzelemből táplálkozik: az anya nélkül felnövekedés fájdalmából, keserűségéből. Ophélia eleganciája, hűvös viselkedése, királynői alakja a földkerekség minden pontján kiemelné őt a tömegből, de a filmbeli szétpusztult világban, a szakadt kéregetők, a nyomorult nincstelenek között mindez csak fokozódik. Ophélia az egyedüli szépség, saját maga szerint az egyedüli érték is. Minden ezt támasztja alá: környezete kicsinyes, nevetséges és gyenge, Ophélia pedig erős, nagyon erős. Megbizonyosodni saját ereje felől, ez a legfontosabb számára; a férfi, a nevetséges férfi kínálta gyönyörök elhalaszthatók, amíg sebtében végez a gyermekét elhagyó együgyű lányanyával. Végül a gyilkosság itt is, mint annyi más esetben, a szexualitás perverz formája. Ophélia elcsábítja a lányt egy elhagyott lépcsőházba, vetkőzni kezd, majd végül harisnyával öl. Utána jöhet a férfi, miért is ne. A nemi jellegzetességekkel túlzottan ellátott lányból hiányzik a nemiség, igazi jégcsap. Kórházi akták, dokumentumok között él, célja mégis anyja felkutatása és elpusztítása. Az elhagyott gyermek bosszúján kívül más is munkál benne: saját nőiségét, az anyaság lehetőségét pusztítja el. Megkeresi és elvágja az egyetlen köldökzsinórt az infernális és értéktelen világgal. Muratova könyörtelenül hatásos zárójelenetében a víz partján ül egymás mellett, egyformán rikító vörös ruhában anya és lánya. Ugyanaz a kettő, csak életkoruk más. És a kor, amiben élnek: az anya csak elzárta magát a világtól, a lány elvágja magától az élő világot, megfojtja azt. Az élet láthatóan pusztul, rohad körötte – így hát az élettelent választja. Az ő esetében már egyáltalán nem is beszélhetünk morálról, erkölcsről, hiszen ami élettelen, nem ítélhető meg az élők törvényeivel.

Muratova hősnője megtalálta önmagát, végigment egy úton, igaz, mindez a nőiség teljes elvesztésével járt. Szélsőséges eset, de láthatóan elégedett és boldog. Azok a nők, akik nőkként kívánnak élni, jóval keservesebb sorsban részesülnek: kutathatják, mi is a szerepük a világban, mely egyre kevésbé törődik velük mint nővel. A testük, igen, arra mindenkinek szüksége van, de tovább nemigen merészkednek a férfiak. Erre is van megoldás: bölcs belátással ráébredni, beletörődni, hogy az élet nem több, mint kvalitatív nemi szolgáltatás nyújtása. Ennek elfogadása esetlegesen a boldogság ígéretét is hordozza. Akad erre is példa, csak éppen...

Újra ®ilnik filmje, a már felvillantott transzvesztita prostituált. Ő a Márványsegg egyetlen alakja, aki a saját maga által felállított szabályokon, kereteken belül erkölcsös, következetes. Egyfajta ősanya, ősnő szerepében tetszeleg – egy férfi. Örömmel ajánlja fel testét mindenkinek, boldogan, könyörtelen nyíltsággal beszél a szexualitásról – ugyanakkor nemcsak mellettük, hanem együtt is él másokkal, sajátosan ugyan, mégis törődik embertársaival. Körötte mind valóságosan, mind a lelkekben háború zajlik, bizonytalan emberek vagy eltökélt embertelenek hordják a normalitás álarcát. ®ilnik filmje a szatíra ellenére is leginkább társadalmi horror, mert nemcsak ahhoz nehéz hozzászokni, hogy az értéket egy kétnemű prosti hordozza: a valódi férfiak és nők közti kapcsolat sosem több, mint a naturális együttlét és a háborúból hazatérő piti maffiózó szeretője, a félkatonai szervezet parancsnoknője pedig a brutalitás, a könyörtelenség legfőbb megtestesítője.

Muratova és ®ilnik nőnek született vagy nővé lett főhősei az extrém, beteg világ hatására eljutottak az elhatározásig, döntöttek valami mellett, bármennyire is borzalmas legyen belegondolni abba, mennyi keserűség és düh, fájdalom halmozódott fel abban a világban, ahol mindez megeshet. Ám a többség bizonytalan, akár a tésztát dagasztó Rózsa. Nők akarnak maradni, és ennek a feltétele nem más, mint hogy legyenek férfiak is. Jöjjenek a hercegek fehér lovon. Nem jönnek. Ettől válnak a nők bizonytalanná, ezért keresnek új utakat.

Rumjana Petkova Takaréklángon című monumentális, mindent elmesélni akaró bolgár filmjében a '68-ban Szófiából a török nemzetiségűek lakta faluba kerülő, modern eszméket valló, szobáját Jean-Paul Belmondo képével díszítő, Beatlest hallgató lány még megtalálja álmai férfiját, a csehszlovákiai bevetésről hazatért, a társadalomból önként kivonuló fiút. A boldogság azonban nem lehet teljes a beteg korban, amikor erőszakkal tiltják a helyi népviseletet és szlávosítják a muzulmán neveket. A határokon keresztül szabadon kószáló – növényeket gyűjtő! – fiút agyonlövik, a diktatúra hatásai alól nem lehet holmi szerelemmel kibújni. Úgy tűnik azonban, hogy a diktatúra múltával megszűntek a férfiak is. A valódi hús-vér férfiak, akik mellett érdemes nőként viselkedni.

Szabó Ildikó filmje, a Csajok lehet erre a példa. A három hősnő nem akar mást, mint nőként élni, leküzdeni mindazt, ami ebben akadályozza őket. A rendezőnőt is magával ragadja az ábrázolni kívánt világ ereje. A film kezdetekor még tisztán észlelhető szigorú epizodikus szerkezet szép lassan összefolyik, de azért felsejlik a keserves és egyben vádló kiáltás: mindent, tényleg mindent megtennénk értetek, férfiakért, akár indiánként csúszunk-mászunk, és azt is túléljük, hogy ősi törzsi rítusként a törzsfőnök saját lányunkkal szeretkezik. Szabó három nőt ábrázol, más és más az élethelyzet, a szituáció, a három női alak mégis összefolyik, mert nincs más céljuk, mint a boldogság, viszont vannak olyan erősek a film tanúsága szerint, hogy – bár gyakorlatilag mindent vállalnak – egyetlen dologról nem képesek lemondani, ez pedig a nőiség, ami viszont feltételezi az eltűnni látszó másik pólust, a férfiasságot. A Csajok hősnői nem keresnek pótszereket – annál fontosabb az élet, a boldogság -, saját fejük után mennek a csak torz életmintákat kínáló világban, vállalva az ezzel járó szenvedést is.

A horvát Snjezana Tribuson Melite Zganjer és három férfijének hősnője kövér és ostoba. Két barátnőjével közösen bérelt lakásában éjt-nappallá téve fogyaszt: eszik és bámulja a spanyol szappanoperákat. Ő is álmai lovagjára vágyik, aki persze nem más, mint a buta sorozat buta sztárja. A forgatókönyv szeszélyéből Zágrábban forog a következő epizód: hősnőnk odaférkőzik a bálványhoz, akiről természetesen kiderül, hogy a dobozból kilépve átlagos és érdektelen, viszont csak a bálvány ledőlése teszi lehetővé, hogy hősnőnk valóban felfigyeljen a zavart és dadogó cukrászfiúra. Tribuson filmje nem több, mint sablonosan elkészített, kissé szatirikus rutinmunka, amely létrejöhetett volna bármerre másfelé a világon is. Ez benne a legszomorúbb: olcsón szórakoztatni mélység nélkül, bevált panelekkel.

Ehhez képest Muratova sötét víziója, a Takaréklángon mindent bekebelezni vágyó története és képi világa, a Csajok zaklatott, bizonytalan kapkodása, ®ilnik szürreális provokációja maga a megváltás. Ezen filmek hősnőinek még van esélyük arra, hogy valamikor kikerüljenek az infernóból, az értékhiányos világból. A horvát film sajnos azt mutatja meg, amikor már nem akar semmit sem a film rendezője, sem a hősnő. Egy kis felszíni boldogság elég. Sokféle hát évtizedünk filmes nőképe, bizonytalan állapotot tükröznek az alakok, reménytelenséget vagy éppenséggel fogódzók keresését egy kapaszkodók nélküli világban. A film nem válik el a közegtől, melyből vétetett: egyelőre minden nő másképp mosolyog, másképp emeli fel a lábát, másképp szeret – keres: igazságot, értéket, férfiakat, gyerekeket. Még gyámoltalan, nincs nyílt akciózgatás a női jogokért, mert élni kell, valamiképp túlélni a bizonytalan jelent.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/07 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4509