KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/március
• Zsugán István: Történetek idézőjelben Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Létay Vera: Hegedűs Zoltán (1912–1989)
• Koltai Ágnes: Gazdag szegények Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Gulyás Gyula: Balladák filmje Részletek egy dokumentumfilmből
• Gulyás János: Balladák filmje Részletek egy dokumentumfilmből
• Hegyi Gyula: Akinek ennyi jó kevés Túsztörténet
• Schubert Gusztáv: „...ki vagy a mennyekben” A dokumentátor
• Bársony Éva: Videóklip-mese Ismeretlen ismerős
• Csepeli György: Európa közepe Beszélgetés Elek Judittal
• Dobai Péter: Szorongó apagyilkos Szubjektív reflexiók Bernardo Bertolucci filmjeiről
• N. N.: Bernardo Bertolucci
• Csala Károly: Satyajit Ray, az író
• Gazdag Gyula: Pelemele filmek Cukorbébi
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Akik még szeretik a mozit Torino

• Ardai Zoltán: Mohammad-Reza él Nantes
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Az ördögűző
• Fáber András: Testek csábítása
• Nóvé Béla: A 29-es vágány
• Gáti Péter: Álmok a távoli útról
• Torma Tamás: Viharos hétfő
• Nóvé Béla: X-program
• Tamás Amaryllis: Amerikai gyilkosságok
• Gelencsér Gábor: Rumba
• Molnár Péter: Ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa
• Zsenits Györgyi: Leó és Fred
KÖNYV
• Báron György: Golanra várva
KRÓNIKA
• Pošová Kateřina: Gyászhír Prágából

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Túsztörténet

Akinek ennyi jó kevés

Hegyi Gyula

 

Túsztörténetekről hallva ritkán gondolunk arra, hogy a túszküldés hajdan a nemzetközi diplomácia bevett gyakorlata volt. Egymással háborúzó, majd békét kötő országok gyakran küldték egymás udvarába a király legfiatalabbik gyermekét, egészen nyíltan a „béke zálogaként”. A túszszállítás és a túszszedés az erőszak olyan sajátos formája, amelyben a túszt fogva tartó az ellenfél emberi érzéseire és morális nagylelkűségére épít. Arra, hogy a fogva tartott emberi életért minden áldozatra kész. Sztálint például hiába zsarolták a németek fogságukba esett fia életével – de az antifasiszta háború közegében gyermeke sorsa iránt mutatott közönye mégis inkább következetességnek, mint könyörtelenségnek számított. A modernkori túszszedők véletlenül kiválasztott átlagemberekkel „dolgoznak”, s ezzel az egész népességet fenyegetik, a közvéleménynek üzennek hadat. Legfőbb – bár akaratlan – szövetségesük mégis ugyanez a közvélemény, mely az akció minden pillanatát közvetítő tömegkommunikáció hatására odafigyel, izgul, tenni akar valamit a túszokért, általában véve hatalomként fogadja el a túszszedőket. Az elmúlt egy-két év nemzetközi politikája azt bizonyítja, hogy a szavakban még oly határozottan antiterrorista parlamentáris demokráciák is alkuba bocsátkoztak a terroristákkal: de az Irán-Kontra ügy és a Chirac-féle választási túszszabadítás jelzi, hogy a megnyerni kívánt közvélemény éppen ellenkezőleg reagált, botrányt látott az engedményekben.

Bő másfél évtizede Magyarországon is történt egy „klasszikus” túsztörténet. Természetesen Balassagyarmaton, mint nagyon sokan tudjuk. De az már egyáltalán nem természetes, hogy ez irányú információink nagy részét nem hivatalos csatornákon keresztül, a rémhírek szokott útján szereztük meg. A balassagyarmati leánykollégiumba fegyveresen behatoló két káderfiú (a helyi határőregység politikai tisztjének két gyermeke) túszszedő akciója az elmúlt évtizedek egyik legtitkosabban kezelt ügye maradt. Pedig ötnapi fogság után a rendőrség valamennyi túszt kiszabadította, a mesterlövész egyetlen lövéssel a veszélyesebbnek látszó idősebb fiút terítette le, a fiatalabbik fiú pedig bíróság elé került. Még arról is csak suttogó híradásokból értesülhettünk, hogy a nyugati rendőri szervek szakmai szempontból igen elismerően nyilatkoztak magyar kollégáik határozott és sikeres fellépéséről. Akkor, a hetvenes évek első felében még egyáltalán nem volt ritka, hogy a túszszabadítási kísérletek hatalmas véráldozatba kerültek: az antiterrorista kommandók csak később jöttek létre. Súlyos és komoly ok szükségeltetett ahhoz, hogy a rendszer egyik fontos elemének számító rendőrség sikeres akcióját még nagyobb titoktartás vegye körül, mint a kor megannyi más természetű, sikertelen vállalkozását. Ezt az okot magam nem ismerem, őszintén szólva nem is értem.

Azzal persze tökéletesen egyet lehet érteni, hogy a túszok kiszabadításáig a túszszedők nem kaphatták meg akaratlan szövetségesül a fogvatartottakert aggódó közvéleményt. A tavaly nyári NSZK-beli túszszedéssel párosult bankrablás véres drámája után felelős német újságírók is elismerték, hogy a rablókat és a túszokat közvetlen közelről követő, a szó szoros értelmében vérszomjas sajtóhiénák a bulvársajtó etikai mélypontját képviselték, és személyes felelősségük volt a vérengzés kiprovokálásában. De az ötnapos balassagyarmati dráma után nem öt napot és nem öt évet, hanem egyenesen tizenöt esztendőt kellett ahhoz várni, hogy előbb Végh Antal Könyörtelenül című könyvéből, majd a Végh Antal írói közreműködésével készült, Gazdag Gyula rendezte Túsztörténet című filmből nyilvános információkat kaphassunk a történetről. Amely így sikeres rendőri történetből a nyilvánosságtól való rettegés, a mindenáron való titkolódzás kórtörténetévé torzult – feltehetően nem a benne részt vevő rendőrtisztek, hanem sokkal inkább felsőbb politikai hatalmasságok nyilvá-nosságellenes koncepciójából. A „megvédjük az embereket, de nekik semmi közük sincs hozzá, hogyan” elve épp annyira elképesztő, mint amennyire mélységesen jellemző találmánya a paternalista rendszernek. Egy igazi diktatúrában alkalomadtán a túszokkal éppúgy leszámolnak, mint a túszszedőkkel, egy igazi demokráciában pedig – legalább utólag – mindenről el kell számolni a közvélemény előtt. Ahol a rendszer jót tesz, majd azt gondosan eltitkolja, ott az önmaga mindenhatóságába vetett hitről vall ritka őszinteséggel.

Balassagyarmat így válhatott rendőri ügyből a nyilvánosság negatív jelképévé. Jelezvén azt is, ami minden magyar bűnügyi regény és film alkotója számára jól ismert realitás, hogy tudniillik a magyar rendőrség szakmai munkájáról szólni lehetetlenség a rendőrség jelképezte politikum tudomásulvétele nélkül. Persze, e kettős szereptől a polgári demokráciák rendőrségei sem mentesek teljesen. Friss példával élve az is egész Amerikát megrázó politikummá válhat, amikor egy rendőr Miamiban agyonlő egy állítólag fegyvertelen, állítólagos betörőt – ha a két állítólagos adattal szemben tény, hogy a rendőr fehér, és tény, hogy az áldozata fekete volt. De a magyar rendőri munka még ennél is átpolitizáltabb – vagy legalábbis az volt, egészen a jelenbe érő közelmúltig. A köztörvényes bűnözés és főleg az egész társadalmat sokkoló erőszak ijesztő növekedésével minden eddiginél nagyobb társadalmi igény van hatékony és jól működő rendőrségre – de remélhetőleg arra is, hogy a rendőrség szakmai munkáját a nyilvánosság is ellenőrizhesse.

Gazdag Gyula filmje több értelemben is bátor és következetes vállalkozásként értékelendő. Vállalkozás, hogy néhány filmtörténeti jelentőségű dokumentumfilm (mint A határozat), egy iskolateremtő dokumentarista játékfilm (A sípoló macskakő) és néhány, talán kevésbé sikeres „művészfilm” után „közönségfilmet” készített. Kalandfilm, társadalmi krimi, vagy éppen a címben jelölt „túsztörténet” – eljátszhatunk a műfaji besorolással. De bármi is a Túsztörténet, mindenáron kitűnő mozi, nagyon tehetségesen, kiváló érzékkel és igen hatásosan filmre komponált történet túszok, túszszedők, túszszabadítók és a túszok hozzátartozóinak drámájáról. Gazdag Gyula e filmje tanúsága szerint lényegében mindent tud a közönségfilm fogásairól, a feszültségkeltés, a mindvégig lebilincselő-en izgalmas atmoszféra megteremtésének, egy érdekes történet elmesélésének műhelytitkairól. Feltehetően mindezt már akkor is tudta, amikor egészen másfajta filmeket készített: épp csak a gazdaságilag „nehéz idők” hozták ki belőle a bizonyítási vágyat (vagy kényszert). Ne moralizáljunk ezen, elégedjünk meg annak rögzítésével, hogy kalandfilmes vállalkozásként a Túsztörténet pontos és igényes munka.

De vállalkozás az is, hogy annyi betiltott, eltérített vagy mellőzött munkája után egy olyan rendőri akciót filmesített meg, mely a legszenvtelenebb és legtávolságtartóbb feldolgozásmód mellett is óhatatlanul a politikumhoz kapcsolódik. (Ezért is voltam bátor a történet számomra legtanulságosabb részénél, a nyilvánosság kérdésénél elég hosszan elidőzni.) Nem tudom, hogy a főcímben íróként megjelölt Végh Antal és Gazdag Gyula között milyen munkakapcsolat alakult ki, arról is csak hallomásból (bár az alkotók részéről) értesültem, hogy a hajdani akciót vezető, ma igen magas beosztású rendőrtiszt is közreműködött a film létrejöttében. De maga a főcím is köszönetet mond a film elkészítésében való segítségért a BM Forradalmi Ezredének, amit azért – valljuk be – ritkán olvashatunk a nyolcvanas évek magyar mozijaiban. Gazdag Gyulának ezt a vállalkozását én úgy értelmezem, hogy a rendőri munkát megpróbálja annak látni, aminek egy jogállamban lennie kellene: szakmának, felkészültséget, hozzáértést és sok-sok tapasztalatot követelő hivatásnak. Bizonyos értelemben persze mindig is ez volt, és Gazdag Gyula – mintegy a jövőbe vetítve is – ezt az értelmezést tartja fontosnak és figyelmünkre méltónak.

A Túsztörténet kormegjelölés és a hétköznapi tárgyak szintjén való kényszeredett hűség nélkül is (lásd a szinte főszereplővé előlépett, akkor még ismeretlen literes ásványvizes üvegeket) a hetvenes évek első felének atmoszféráját teremti újjá. Nagyszerűek a rettegő kisváros közelképei, a sorban álló és „eseményre” várakozó mentőautók, a blokád szívszorító jelenetei, az államhatár jelzésszerű közelsége, a paternalizmus csendjébe berobbant dráma sokkoló hatásának pillanatai.

Noha a film igen látványosan mutatja be a rendőrség munkáját, néhány utalással is jelzi a túszszedő fiúk káderszüleinek eltorzult egyéniségét, s a megfélemlített kisváros közegét is pontosan érzékelteti, a film gerincét mégis a két fegyveres fiú és az általuk fogva tartott lányok kapcsolatrendszere alkotja. A krimi itt és így lélektani tanulmányba vált át, annál is inkább, hiszen nincs olyan tanú, aki utólag tökéletes hűséggel tudná visszaidézni nemcsak önmaga, hanem egy rendkívüli körülmények közé zárt csoport pszichológiai állapotát. A túszszedő fiúk, áldozatai lányok: a szexualitás akkor is jelen van, ha a filmben (és feltehetően a valóságban is) ez a motívum a cselekedetek szintjén háttérbe szorult. A csoportos összezártság és kiszolgáltatottság lefojtja, de természetesen nem szünteti meg a szexualitást. Gazdag Gyula olyan kiváló ízléssel érzékelteti ezt, ami külön elismerést érdemel. Jelen van természetesen a politikum is, de nem kevésbé lefojtva. A rendszert folyamatosan szidó fiúk e vidéki, elég szerény kollégiumi körülmények között élő lányokkal szemben a rendszer haszonélvezői voltak születésük óta; s mikor az egyik lány erre utal, a rettenthetetlen terroristát játszó fiúk megbántott kádergyerekként „ejtik” a témát. És jelen van a rettegő összezártság fizikai kényelmetlensége, vastagon és áthatóan. E lányok nem gazdagok, mégis itt tanulják meg, hogy a csapvíz is lehet kincs, s hogy fegyveres fiúk előtt kielégíteni fizikai szükségletüket szinte elviselhetetlen szégyen. Eleinte. Mert aztán természetes a pokrócba pisilés, minden, ami a halál fenyegetésében is az élethez tartozik.

És mindezen túl természetesen érzelmek is vannak a csoport minden egyes tagja között. A fiúk és a lányok között éppúgy, mint a két fiútestvér, illetve a lányok egymás közti kapcsolatában. Pilinszky Jánostól hallottam (nyilván mások is), hogy Ottlik Géza Iskola a határonja többek között azért nagyszerű regény, mert az olvasó azt is pontosan tudja és látja, mit csinálnak például a hálóteremben azok a fiúk, akiket az író abban a jelenetben meg sem említ. A Túsztörténet iránti lelkes elismerésemben sem akarok túlzásba esni, nem mérem a magyar irodalom eme korszakos remekművéhez. Aztán meg filmben könnyebb is látni, mint regényben – noha a jó regényben persze mégis többet látunk. Annyi azonban bizonyos, hogy a kamaszokból álló csoport tagjainak egymás közti kapcsolatait Gazdag Gyula nagyon érzékletesen építi fel és ábrázolja. Túszok és túszszedők természetesen ellenségei egymásnak, de ugyanakkor sorsukban ideig-óráig mégis van valami közös: erről is szól, nagyon hatásosan, a Túsztörténet. Én a rendező helyében az amatőr kamaszlányok közé nem válogattam volna egyébként mégoly vonzó és mégoly fiatal hivatásos színésznőt sem – de ez sem kritika, inkább csak tűnődés.

Elnézést kell kérnem a közreműködő hivatásos és amatőr színészektől, rendőri egyenruhában és orvosi köpenyben szereplő filmrendezőktől és igazi rendőröktől, amiért együküket sem említem név szerint. De méltó csakis a teljes névsor lenne. S ez egyéni tehetségükön túl szintén a rendezőt dicséri. Akinek ennyi jó kevés, akit Gazdag Gyula tehetsége, Balassagyarmat híre és megannyi nagyszerű alakítás sem győz meg a Túsztörténet értékeiről, az feltehetően immúnis marad a magyar kalandfilm minden, mégoly igényes változatára is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/03 17-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5325