KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/március
• Zsugán István: Történetek idézőjelben Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Létay Vera: Hegedűs Zoltán (1912–1989)
• Koltai Ágnes: Gazdag szegények Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Gulyás Gyula: Balladák filmje Részletek egy dokumentumfilmből
• Gulyás János: Balladák filmje Részletek egy dokumentumfilmből
• Hegyi Gyula: Akinek ennyi jó kevés Túsztörténet
• Schubert Gusztáv: „...ki vagy a mennyekben” A dokumentátor
• Bársony Éva: Videóklip-mese Ismeretlen ismerős
• Csepeli György: Európa közepe Beszélgetés Elek Judittal
• Dobai Péter: Szorongó apagyilkos Szubjektív reflexiók Bernardo Bertolucci filmjeiről
• N. N.: Bernardo Bertolucci
• Csala Károly: Satyajit Ray, az író
• Gazdag Gyula: Pelemele filmek Cukorbébi
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Akik még szeretik a mozit Torino

• Ardai Zoltán: Mohammad-Reza él Nantes
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Az ördögűző
• Fáber András: Testek csábítása
• Nóvé Béla: A 29-es vágány
• Gáti Péter: Álmok a távoli útról
• Torma Tamás: Viharos hétfő
• Nóvé Béla: X-program
• Tamás Amaryllis: Amerikai gyilkosságok
• Gelencsér Gábor: Rumba
• Molnár Péter: Ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa
• Zsenits Györgyi: Leó és Fred
KÖNYV
• Báron György: Golanra várva
KRÓNIKA
• Pošová Kateřina: Gyászhír Prágából

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cukorbébi

Pelemele filmek

Gazdag Gyula

 

A nyugat-berlini Adlon Hotel a tulajdonos szállodás-dinasztiáról nyerte nevét. A patinás név egyik viselője 1934-ben szerelembe esett egy operaénekessel és 1935 júniusában fiúgyermeket hozott a világra. Az atya – családos ember lévén – csak akkor láthatta törvénytelen gyermekét, ha titokban áthajózott a tavon. Ilyenkor anya és fia izgatottan várták az ölelését. Romantikus történet. Olyan, mintha kitalálta volna valaki, pedig valószínűleg igaz. De ha nem, akkor is meghatározza Percy Adlonnak, ennek a színészből harmincötévesen átpártolt filmrendezőnek a gondolkodásmódját. 1984-ben készített filmje, a Cukorbébi most jutott el hozzánk, miközben a Bagdad Café című, 1987-ben forgatott komédiája a múlt nyár egyik sikere volt Amerikában és Nyugat-Európában.

„Elég arcátlan vagyok ahhoz, hogy művésznek tartsam magam, jóllehet, tudatában vagyok annak, hogy ezen állításommal nevetségessé válhatok. Az én szememben az a művész, aki láthatóvá teszi mindazt, ami nem az. Mindannyian erre vágyunk. De azt hiszem, csak a művészet képes ezt a hiányt betölteni. A művészet, úgy is, mint az ember egyetlen reménye” – mondja Percy Adlon, akinek bácsikája Pola Negri egykori szeretője, valamint William Randolph Hearst, az Aranypolgár bizalmasa volt. Ezen amúgy személyes adatok közrebocsátásban nem az Intim Pistával való versengés vágya vezérel, sokkal inkább az, hogy úgy gondolom, fontosabb adalékok, melyek okai és magyarázatai annak, hogy miért vált a német rendező munkáinak éppen a romantikus érzelmesség már-már az iróniát súroló végletessége egyfelől, a durva és kopár mindennapiság másfelől egyaránt jellemző, fanyar természetességgel egymás mellett létező, meghatározó elemévé.

Egy hullamosónő beleszeret egy metróvezetőbe, miután csaknem naponta hallja a hangját munkába menet, vagy jövet. Rendkívüli körültekintéssel és ravaszsággal „bekeríti” a férfit és néhány idilli napot tölt vele, míg a feleség – egy családi haláleset miatt – vidéken tartózkodik. Viszonyuknak az asszony vártnál korábbi hazatérte vet véget.

Ha meggondoljuk, hogy a magányos nő közelebb áll a negyvenhez, mint a harminchoz, kövér és – amíg bele nem szeret a férfiba – lompos és elhanyagolt, a fiatalember pedig huszonöt éves – mint elmondják róla, a legfiatalabb vonatvezető a müncheni metrón –, szőke, jólfésült és kiegyensúlyozott – beláthatjuk, nem az első látásra összeillő pár. A történet váza banálisnak tűnhet: egyedülálló nő, beleszeret egy férfiba, akinek csak a hangját hallja. A férfi házassága feltehetőleg nem tökéletes, feleségével csak zaklatott, ideges együttlétek alkalmával látjuk. A megszülető idill olyan, mint egy jól bejáratott kispolgári házasság: a nő terített asztallal várja a munkából hozzá érkező férfit, evés, tánc, szeretkezés, a nő mesél egy kicsit az életéről – és már meg is jelenik a feleség. Másfelől a nő foglalkozása: hullamosó egy temetkezési vállalatnál. Különös fizikai adottságai: a Willendorfi Vénuszra emlékeztető külseje, a gátlástalan, szinte szépséggé váló báj, amely a szerelem hatására felváltja a közönyös lomposságot, a Miss Marple becsületére váló detektívtechnika, amellyel a férfi nyomába szegődik és megszerzi halk, szelíd, ám rendíthetetlen kitartással, akit kinézett magának, a magától értetődő természetesség, amellyel a férfi elfogadja a nő felajánlkozását, a tény, hogy Eugen egy hullamosónővel csalja meg feleségét, aki temetésre utazott, – mind olyan elemei a történetnek, amelyek nem nevezhetők banálisnak. Mi hát ez a különös keverék? Bármily furcsa is, bennünket, magyar mozinézőket egy olyan zavaró elem választ el attól, hogy valóban Percy Adlon Cukorbébi című filmjét láthassuk, amely első látásra talán nem feltűnő, és ez a film magyar szinkronja. Nem azt a hangot halljuk a müncheni metróban játszódó jelenetek alatt, amelyre a nő felfigyel, amelyikbe beleszeret. Nem tudom, hogy Rátóti Zoltán hangja emlékezetet-e Eisi Gulpera, vagy különbözik attól. Nem tudom, hogyan hangozhat németül, vagy pontos fordításban (magyar szöveg: dr. Hársing Lajos) az, ami a magyar szövegben akkor, mikor általában azt szoktuk hallani, hogy „Vigyázzanak, záródnak az ajtók!” – a filmben röviden így hangzik: „Kérem, maradjon!” Marianne Sägebrecht monológja, melyben szeretőjének elmeséli élete történetét, a magyar szöveg szerint sótlanul irodalmiaskodó, Courts-Mahler-i monológ. Sose fogjuk megtudni, az eredetiben is az-e. A film főcímén mindenesetre az szerepel, hogy a film eredeti hanggal, azaz a helyszínen felvett hanggal, és nem utószinkronnal készült. Tapasztalataim szerint egy stúdióban szinkronizált változatnak ehhez az eredetihez vajmi kevés köze lehet. Még akkor is, ha a szinkron a legmívesebb munkával készült volna. Arról nem beszélve, hogy egy olyan drámai funkcióval bíró hang, mint amelybe a főszereplőnő beleszeret, nem változtatható meg, nem helyettesíthető a mű megsértése, meghamisítása nélkül. Olyan ez, mint ha egy operafilmet szinkronizálnának. Elképzelhető, hogy van, akit zavar, hogy – tegyük fel – Pavarotti nem magyarul énekel. Nosza, énekelje el hát a filmen helyette egy magyar énekes a szerepet, magyarul. Legfeljebb a finnyásabb operaszakértők zúgolódnak egy kicsit. Az efféle gondolkodás számára elhanyagolható részletkérdés, hogy végülis nem Pavarotti énekel.

Úgy érzem – nem állíthatom biztosan, mert az eredeti változatot nem láttam –, hogy olyan apró finomságok, stílusbeli sajátságok vesztek el a filmből a magyarítás során, amelyek egyenként talán lényegtelennek tűnhetnek, ám együttesen mégis átalakították a filmet valami mássá, mint ami, éppen a lényegét szüntetve meg, nevezetesen, hogy azt akarja láthatóvá, érzékelhetővé tenni, ami nem az. Talán túlságosan törékeny, érzékeny film lehet ez ahhoz, hogy olyan durva beavatkozást kibírjon, mint egy magyar szinkron.

Mindezt arra alapítom, hogy a Cukorbébi előtt alkalmam volt látni a Bagdad Cafét, (a filmről a Filmvilág 88/4. számában Távol Rosenheimtől címmel számolt be), eredeti változatban. Ennek a filmnek a története is hasonlóan szélsőséges elemekből épül fel, mint a Cukorbébié.

A kaliforniai sivatagban egy tiroliruhás és -kalapos bajor háziasszony – megelégelve férje ügyetlenségét – kiszáll az autóból, kiveszi a csomagtartóból a bőröndjét (később megtudjuk, hogy nem a sajátját, hanem a férjéét, tele férfiruhával), és gyalog nekivág a sivatagnak. Elérkezik egy országút menti motel-kávézóhoz, szobát vesz ki, maga sem tudja, mennyi időre. A feketebőrű moteltulajdonosnő, aki állóháborúra rendezkedett be a külvilággal és a környezetével szemben, hogy a családot együtt tartsa és a motelt üzemeltetni tudja, gyanakvással fogadja, sőt, amikor Jasmin (ez a tirolikalapos rosenheimi háziasszony neve, akit szintén Marianne Sägebrecht játszik), kicsomagolja a bőröndöt, hogy megszokott bajor pedantériával kiaggassa szellőzni férje ruháit, gyanakvása odáig fokozódik, hogy a seriffet is kihívja. Jasmin, a maga konyhainak is alig nevezhető angoltudásával és azzal a természetes egyszerűséggel, amely megvédi, nehogy tudomást kelljen vennie az őt körülvevő ellenszenvről, gyanakvásról, lassan-lassan barátsággá fordítja Brenda (a moteltulajdonosnő, CCH Pounder játssza) idegenkedését, és meghódítja a motel örökre ottragadt vendégét, egy „naiv” festőt, aki valaha Hollywoodban festett díszleteket, és vidámmá varázsolja a motel addig egyhangú életét. Ám ekkor visszatér a seriff, aki nem felejtette el, mikor jár le a gyanús európai nő vízuma, és Jasminnak mennie kell. A két asszony között azonban megmarad a barátság, Jasmin visszatér Rosenheimből, hogy a festő feleségeként örökre Bagdad (California) lakója legyen, és a két nő esténként bűvészmutatványokkal és ének-, táncszámokkal kápráztassa el az egyre tömegesebben ott éjszakázó teherautósofőröket.

Ez a történet is banális lehet első hallásra. Csakhogy a kevés szereplő, az aprólékos, kidolgozott lélektani megfigyelések, amelyek a film kapcsolatrendszerét kitűnően eljátszott jelenetekben építik fel és működtetik a különböző tárgyak útja a történetben, mint például egy rosenheimi kávéstermosz, vagy Jasmin készülő aktja, a mellékszereplők, mint a Bach zenéjébe szerelmes néger kamasz, olyan megrendítő komédiává avatják a történetet, a mindennapok kezelésének olyan furcsa szemszöge jön létre – nemcsak a szó szoros értelmében; Percy Aldon szereti a kamerát a hősök lelkiállapotának megfelelően eltéríteni a vízszintestől –, amely egyértelműen sikeres kísérletté változtatja a Bagdad Cafét az európai vagy amerikai néző szemében egyaránt.

Két kultúra találkozásáról és összebarátkozásáról van itt szó; az európai és az amerikai kultúráéról, de nem a politika, a művészet, a tudomány, vagy az értelmiség, hanem két egyszerű asszony szintjén. Mindez éppoly csendben, hókuszpókusz és csinnadratta nélkül történik, mint a Cukorbébi különös párjának egymásra találása. Ezért gondolom, hogy talán a Cukorbébi is lehet olyan megrázó élmény, mint a Bagdad Café. Szeretném egyszer megtudni.

Mindkét filmet a „Pelemele Film Gmbh” készítette. Tulajdonosai: Percy és Eleonore Adlon, akik a filmek forgatókönyveit is együtt írták. Gyermekeik, Saskia és Felix „Pelének” és „Melének” nevezik őket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/03 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5332