KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/február
• Németh G. Béla: Az egyetemesség igénye A történelem visszavétele
• Gergely András: A túlélés útjai A történelem visszavétele
• Szabad György: Levél az értékőrzésről A történelem visszavétele
• Szilágyi Ákos: Az Után hősei A történelem visszavétele
• Zsugán István: Egy azonosságzavar története Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Székely Gabriella: Baleset Auschwitzban Társasutazás
• Koltai Tamás: Rejtvényezők Valaki figyel
• Reményi József Tamás: A kis naivak Fiatal értelmiség a filmvásznon
• Szántó Péter: Scarlett néne kunyhója Elfújta a szél
• Marx József: A görög szegénylegény Megalexandrosz
• Takács Ferenc: A hír és a kép Dreyfus – filmen
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Fesztiválmakett Figueira da Foz
• Bikácsy Gergely: A szivarkirály meg a gyilkosok Nyon
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: A város hercege
• Koltai Ágnes: A tutaj utasai
• Dániel Ferenc: Aranyoskám
• Greskovits Béla: Remény és támasz
• Ardai Zoltán: Groteszk vadászat
• Vida János: Tienjün-hegyi történet
• Harmat György: UFO Arizonában
• Sneé Péter: Fele-barát-nőm
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Narcissus
• Vadas József: Díszletek között élünk Lakás a tévében
KÖNYV
• Almási Miklós: A mulandóság enciklopédiája
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmmúzeum programjából
• N. N.: Mozgó Képek; Filmkultúra
• N. N.: NDK-filmhét

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Valaki figyel

Rejtvényezők

Koltai Tamás

 

Lányi András szerzői filmje tele van olyan ironikus allúziókkal, amelyek alátámasztják az alanyi megközelítés létjogosultságát: úgy tetszik, a rendezőt a fiatal humánértelmiség helyzettudatának analízise izgatja. Kardos Sándor kamerájába, ha staffázsszerűen is, pár másodpercre bevillan a Bölcsészkar épülete és a Fiatal Művészek Klubja (néhány fiatal művésszel). Egy válságban levő, szakállas író körül a Nemzeti Múzeum lépcsőin izgatottan gyülekező ifjak csoportjában váratlanul fölröppen egy 48-as mondat parafrázisa: „Előbb az orvosokhoz megyünk, aztán a nyomda elé.” (Tudniillik ahol a nevezett fiatal író szerkesztésében megjelenő rejtvényújságot nyomják.) A film egyik epizódfigurájának csupán az a dramaturgiai funkciója, hogy vulgarizált változatban elmesélje hamleti visszatérésének okát „Wittenbergából”, ami mindössze mai szóhasználatában különbözik a shakespeare-i eredetitől. Később egy szó szerinti Hamlet-idézet is elhangzik: „Szerelem! nem arra tart e szenvedély!” – mondja egy snitt elején a film vége felé nem-tudni-kicsoda nem-tudni-kiről.

Lányi szemlátomást ugrat minket, „rétegnézőket”. Mi másnak nevezzük, mint gunyoros, kaján összekacsintásnak a Sándor György-i intellektuális humorral késleltetett poénokat, például amikor valaki így kezd el egy mondatot: „A mi sorsunk Jaltában örökre eldőlt...”, és így fejezi be: „... jutalomüdülésen, ahol egymásba szerettünk.”

A Valaki figyel tipikusan filosz gondolkodású „rétegfilm”. Az intellektuálisan kispekulált irodalmi utalások – az Ady-féle „kis női csukák”-tól Berzsenyiig –, bár helyenként nem szellemtelenek, elsődlegesen mint verbális ötletek jelennek meg, s nem a dramaturgiailag kitüntetett helyeken. Ez a benyomásunk már a vetítés alatt kialakul, és a film végén is megmarad: a rögtönzöttnek ható allúziórendszer utólag sem nyeri el belső koherenciáját.

Vegyük mindjárt a „dramaturgiai gyújtáskapcsolót”, ami beindítja a történet motorját. Halász Péter egyetemi oktató, a politikai gazdaságtan előadója eladja a lelkét az ördögnek, aki Gondi névre hallgat, s ha jól emlékszem, „Gond- és Bajfigyelő Szolgálat” néven egy magánnyomozó-vállalkozás tulajdonosaként mutatkozik be. Hogy az „ördögről” és szabályos „szerződésről” van szó, az abból is kiderül, hogy Halász a nyomozói igazolvány átvételekor véletlenül megszúrja a kezét, és az ujjából néhány csepp vér szivárog. Ez pokolian ötletes indítás lehetne, annál inkább, mert Halász „fausti kíváncsisága” nem más, mint fonák egykedvűség, céltalanul ődöngő tekintet, amely véletlenül beleakad egy elfüggönyözetlen ablak mögött szerelmi aktushoz vetkőző pár látványába. Az eddig kapott információk bőven elegendők ahhoz – különösen, ha hozzászámítjuk Vállai Péter játékának szuggesztív metakommunikációját –, hogy érdeklődést keltsenek egy „elidegenedett” értelmiségi életforma belső motívumai iránt.

Gondi ugyanis, amikor „információtechnikusként” alkalmazza – azaz ráállítja az ablakban megfigyelt nőre, Kincses Mártára – az eleddig a korai Antonioni-hősök modorát viselő Halászt, valójában az emberek megismerésével kecsegteti a „szellemi favágás” helyett. A harmincöt éves pol-gazd. oktató, egy gyermek atyja, válófélben levő férj, aki elhanyagolja egyetemi szemináriumait, s inkább Reluxa-redőnyöket árul, a fölajánlott lehetőség szerint ezzel a munkával új életet kezdhet.

Ettől kezdve Halász outsiderként belekerül egy történetbe, amely lassanként az ő történetévé kezd válni.

A séma ismerős Woody Allennek a magyar televízióban is földolgozott darabjából, egy régebben játszott Stoppard-színműből, Robbe–Grillet- és Polanski-filmekből. Mindannyiukra nézve közös dramaturgiai szabály, hogy az eseményekbe a hős révén kerülünk, ennélfogva az összefüggések a mi számunkra is mozaikosan, homályosan, rejtvényszerűen bontakoznak ki. Halász is előbb néhány hamisnak bizonyuló nyomot követ, míg rátalál a valódi Ariadne-fonalra, amelynek mentén haladva egyre újabb és újabb szálak, s ezzel együtt újabb és újabb homályok bukkannak elő.

Kincses Mártáról egyrészt megtudjuk, hogy szociális gondozónő, aki maximális odaadással gondozza „öregjeit”, annak ellenére, hogy a gyámügynél valamilyen oknál fogva csak takarítónői státuszban alkalmazzák; másrészt, hogy elvált feleség, de „lakóközösségben” – megosztott lakásban – él volt férjével, és annak új kapcsolatával. A volt férj az a bizonyos szakállas fiatal író és rejtvényújság-szerkesztő, akinek lelki és alkotói válságával szintén megismerkedik Halász (s általa persze mi is), mégpedig egy rosszul sikerült íróolvasó találkozó révén. Ezen a találkozón többek között jelen van Márta egyik gondozottja, egy öreg, „félreállított” rejtvényfejtő, akinek ártalmatlan passziója részint valami rejtélyes jelszóvá vagy fedőnévvé válik az irodalom körül lézengő fiatalok csoportocskája számára, részint ürügye lesz egy konfliktusnak, amely közte, mint a háború alatt állítólag gyanúsan viselkedő, régivágású úr és a ház egy másik lakója, a mártírözvegy körül zajlik... Halász az egészbe úgy kerül, mint Pilátus a krédóba, lassanként mindent megért és mindent félreért, természetesen őt is félreértik, valakinek vagy valaminek gondolják, bizalmukba fogadják vagy ellenségesen méregetik, közlékenynek bizonyulnak vele vagy jelentőségteljesen elhallgatnak előtte, érzelmeket föltételeznek róla vagy érzelmeket táplálnak iránta... mígnem azon veszi észre magát, hogy Mártával együtt kapkodva vetkőzni kezd egy elfüggönyözetlen ablakban, lentről pedig valaki figyeli...

Lányi (talán nem véletlenek a Hamlet-utalások) minden bizonnyal arról a valódi megbízások nélküli, kocsonyás „életminőségről” akart filmet csinálni, amelyben látszat és valóság összekeveredik, a dolgok másnak mutatkoznak, mint amilyenek valójában, misztikus burkok nőnek köréjük, belemagyarázások, önkényes értelmezések torzítják el őket – s ez a biztos fundamentum nélküli ingoványvalóság végül magához húzza, beszippantja az embert. Egy kínos szituációban elég annyit mondani, hogy „decentralizálták a döntésszinteket” – a megszólaló személye s ezáltal maga a helyzet azonnal értelmezhető. A szegedi olajmező mint szülőföld, a hazai táj bebarangolása szervezett turistaként azonnal más dimenziót kap, ha ezt egy fekete fiatalember mondja, tökéletes magyarsággal. A nyugdíjas rejtvényfejtő szenvedélyéből, mire a Nemzeti Múzeum lépcsőjére kerül, „rejtvényezés” lesz: nemlétező underground irodalmi mozgalom, aminek ráadásul ellenzéki stichje van.

Kérdésessé leginkább az teszi a film valószínű alapeszméjét, hogy megmarad a jópofáskodás szintjén. Kósza üveggolyóként gurulnak szét a vásott ötletek, hiányzik a gondolati fegyelem, a dramaturgiai meder, ami összetartaná őket és kijelölné az útvonalukat. Markánsabb és főleg átfogóbb írói koncepcióra lett volna szükség. Az „ördögi” nyomozó, Gondi kulcsfigurája túlságosan motiválatlan, s játéklehetőség híján a fehér hajú, fehér ballonos, sötét szemüveges és fekete aktatáskás Sinkó László sem tudja érdekessé tenni. Legalább munkahipotézisként konkrétabban kellene értelmezni, mit akar, miféle közegben létezik – létezik-e egyáltalán vagy csak fikció –, kísértő funkciójának pedig a film végén sokkal egyértelműbb visszaigazolódására volna szükség annál, hogy megjelenik egy (föltételezhetően) új delikvens, és „minden kezdődik elölről”. (Dramaturgiai elvarrásnak nem elégséges, hogy Halász nyomozni kezd megbízója után is, de „a címzett ismeretlen”.)

Az egész kicsit olyan, mint a filmbeli rejtvényújság, amelynek Képes Beszéd a címe. Elértjük és értékeljük Lányi öniróniáját, de nem adhatunk fölmentést a nevében. Egy film, amely arról szól, hogy „minden másképp van”, s emberi viszonyaink áttekinthetetlenek, nem beszélhet maga is rébuszokban, mondanivalóját nem közölheti henye módon, áttekinthetetlen szerkezetben. Nem mindegy, hogy a „metanyelvet”, a rendezői „képes beszédet” értik-e a nézők, vagy valamiféle keveseknek szóló, bennfentes terminológia értetlen tanúi maradnak. Szerintem ugyanis a félreállított idős rejtvényfejtő (akinek a neve „nem jelenhet meg” az újságban) és a margóra szorult fiatal író közötti szarkasztikus összefüggés „nem jön le” a vászonról. Éppígy a felszabadulási nyomolvasó mozgalom úttörőinek kapcsolata sem a filmbeli egyéb nyomozásokkal. Vagy pendlizésük a mártírözvegy férjének emléktáblája, illetve a visszadatált németbarátság gyanújába keveredő elégedetlen rejtvényfejtő között. Lehet, hogy ezek a gunyoros áthallások megképződtek Lányi András fantáziájában; mindenesetre a tudatunktól függetlenül létező (film)valóságban már bizonyos begyakorolt nézői apparátussal kell utánuk nyomozni.

Fragmentumokból nehezen lehet színészileg építkezni, kivált ha a szerepértelmezések lényegi funkciója, hogy az arcok elmosódjanak, s az ábrázolás homályban hagyja a karaktert. Valódi mozgástere három szereplőnek lenne – a többiek kulisszafigurák –, ha nem kötné gúzsba őket, hogy csak „ki vannak találva”, de nincsenek megírva. A Kincses Mártát játszó Takács Katalin még így is sokat érzékeltet az elveszettségüket eminens túlbuzgósággal, tevékenységi lázzal, „élethasznosítással” kompenzáló emberek természetéből. Fenyő Ervin a szakállas író szerepében átéli a groteszk helyzetet, amelyben valaki akaratán kívül, anélkül, hogy észrevenné, jelképpé, sőt „mozgalommá” válik, míg valódi belső válságával a kutya sem törődik; kár, hogy mindehhez nem kapott eljátszható szituációt. S végül hiteles lenne Vallai Péter téveteg téblábolása az események útvesztőiben – minthogy színészetének amúgy is alapvonása a bizonytalanságot sugalló, átszellemült, életidegen naivitás –, ha ez a bizonytalanság csakugyan Halász Péter fiktív filmhős karaktere, s nem a néző befogadói közérzete volna. Így azonban a befejezés keserű idillje, amikor is nem tudjuk, hogy sajnálni vagy irigyelni kell-e a kijelölt sorsát – a családi révet – beletörődéssel fogadó főhőst, bár önmagában lebegően többértelmű, nélkülözi a szálak végső szétcsomózását. Ezért érvénytelen a Valaki figyel. A „zűrösség” mint tudatdráma csak nagyon tiszta, nagyon világos, nagyon végiggondolt logikával ábrázolható. Mert nem biztos, hogy a közönség hajlandó „rejtvényezni”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/02 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6190