KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/február
• Németh G. Béla: Az egyetemesség igénye A történelem visszavétele
• Gergely András: A túlélés útjai A történelem visszavétele
• Szabad György: Levél az értékőrzésről A történelem visszavétele
• Szilágyi Ákos: Az Után hősei A történelem visszavétele
• Zsugán István: Egy azonosságzavar története Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Székely Gabriella: Baleset Auschwitzban Társasutazás
• Koltai Tamás: Rejtvényezők Valaki figyel
• Reményi József Tamás: A kis naivak Fiatal értelmiség a filmvásznon
• Szántó Péter: Scarlett néne kunyhója Elfújta a szél
• Marx József: A görög szegénylegény Megalexandrosz
• Takács Ferenc: A hír és a kép Dreyfus – filmen
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Fesztiválmakett Figueira da Foz
• Bikácsy Gergely: A szivarkirály meg a gyilkosok Nyon
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: A város hercege
• Koltai Ágnes: A tutaj utasai
• Dániel Ferenc: Aranyoskám
• Greskovits Béla: Remény és támasz
• Ardai Zoltán: Groteszk vadászat
• Vida János: Tienjün-hegyi történet
• Harmat György: UFO Arizonában
• Sneé Péter: Fele-barát-nőm
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Narcissus
• Vadas József: Díszletek között élünk Lakás a tévében
KÖNYV
• Almási Miklós: A mulandóság enciklopédiája
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmmúzeum programjából
• N. N.: Mozgó Képek; Filmkultúra
• N. N.: NDK-filmhét

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Aranyoskám

Dániel Ferenc

 

Nézői jajszóra semmi ok: ezúttal forgalmazásunk is csipkedte magát a 80-as évek agyba-főbe díjazott amerikai filmvígjátékának színrevitelével. Most nagyjából szinkronban vagyunk (mint a magyar hangcsapat, amely – élén Szakácsi Sándorral –, friss benyögésekből és szlengből keverhette a honi változatot) – a mai Dustin Hoffmant látjuk kettős vagy többszörös szerepében, férfiként és nőként, színészként és emberként, a könyörtelen szakma kullogójaként és sztárjaként, lent és fent; s ezzel egyúttal föl is mérhetjük, milyen formában van a mai Sydney Pollack avagy az élvonalbelinek tartott amerikai filmrendezés. Beleértve a vágást, az operatőri munkát.

Persze, a történet! Gyanítom, hogy a közönség amúgyis Dustin mutatványaira lesz kíváncsi, s hamar felocsúdik: történet dolgában ez az „élvonal” képtelen valami újat megemészteni. Nos, mi történhet egy színésszel, aki a maga álcájában nem boldogul? Másik álcát ölt. Jutott eszébe Molnár Ferencnek vagy háromnegyed évszázaddal ezelőtt (igaz, hogy ő is olvasta a klasszikus vígjáték-irodalmat), s lévén, hogy az eredeti Molnár-darabok szerzőijogilag meg vannak kötve, gazdálkodnak az ötleteiből. Sydney Pollack forgatókönyvírói nyilván dörzsöltebben, mint mondjuk Makk Károlyé. Ámde lényegük közös, némi smink-bűvészettel és nagyobb adag alakítókészséggel „palira lehet venni” az egész show-iparágazatot. Ahol ugyebár minden közszereplő minden testfelületrészletét ezer, szakmán edzett szempár kutatja, ellenőrzi. Ez a tripla-szaltó a mutatványban. És a flikk-flakk hozzá, hogy az iparág magamagán szórakozik. (Lásd: vagy a rendező, vagy a producer vak, süket és hülye, csak a zsebe érdekét figyeli.)

Dustin Hoffman, úgy tetszik, az Éjféli cowboy óta semmit sem kopott. Valóságos felüdülés őt – olykor – maszk nélkül, űzötten, hajszoltan viszontlátni. Hozzá hasonló emberek között, akiknek ugyancsak mintha lehetne saját sorsuk, gondjuk és életcéljuk. Mondjuk, kültelki színházat csinálni és együvé tartozni. Dustin átélésének tüzén perzselődve igazságot játszani. Egyikük darabot ír; ki tudja, talán telivérebb dialógusokkal, mint amilyeneket Dustin szájába adnak. Pollack a film első harmadában majdnem elhiteti, hogy hisz a maga-teremtette képsoroknak, amelyek többfelé is elvezethetnének, nem kizárólagosan a Columbia Pictures forgalmazói főirodájába. Csakhogy az a kemény, poénrahegyezett és sokszor érdemtelenül túldicsért amerikai vágóolló ezúttal is a kassza és a díj vonalán metél, tizedmilliméternyi pontossággal: „szövegvégszó fent – nyissz – dinamikus mozgásváltás – nyissz – érzelmeket mosollyal oldó jelenet – nyissz – röpke magánszám. Nyissz.”

Az egyik bárbeli jelenetben, ahonnét már a főszereplők kimentek a képből, húsz másodperecig rajtafeledkeznek egy táncoló statisztapáron, esküdni mernék rá, hogy húsz órán át vitatkoztak, benthagyható-e ennyi vagy sem. Jóllehet a képsorok belső minősége, mozgékonysága vagy telítettsége semmivel sem múlja felül a hetvenes évek olasz filmvígjátékaiét. S emlékezetem szerint Dino Risiék többet mertek bennehagyni, nekik – ott a másodvonalban is – általában több merszük és hitük volt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/02 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6199