KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/február
• Németh G. Béla: Az egyetemesség igénye A történelem visszavétele
• Gergely András: A túlélés útjai A történelem visszavétele
• Szabad György: Levél az értékőrzésről A történelem visszavétele
• Szilágyi Ákos: Az Után hősei A történelem visszavétele
• Zsugán István: Egy azonosságzavar története Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Székely Gabriella: Baleset Auschwitzban Társasutazás
• Koltai Tamás: Rejtvényezők Valaki figyel
• Reményi József Tamás: A kis naivak Fiatal értelmiség a filmvásznon
• Szántó Péter: Scarlett néne kunyhója Elfújta a szél
• Marx József: A görög szegénylegény Megalexandrosz
• Takács Ferenc: A hír és a kép Dreyfus – filmen
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Fesztiválmakett Figueira da Foz
• Bikácsy Gergely: A szivarkirály meg a gyilkosok Nyon
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: A város hercege
• Koltai Ágnes: A tutaj utasai
• Dániel Ferenc: Aranyoskám
• Greskovits Béla: Remény és támasz
• Ardai Zoltán: Groteszk vadászat
• Vida János: Tienjün-hegyi történet
• Harmat György: UFO Arizonában
• Sneé Péter: Fele-barát-nőm
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Narcissus
• Vadas József: Díszletek között élünk Lakás a tévében
KÖNYV
• Almási Miklós: A mulandóság enciklopédiája
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmmúzeum programjából
• N. N.: Mozgó Képek; Filmkultúra
• N. N.: NDK-filmhét

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Lakás a tévében

Díszletek között élünk

Vadas József

 

Képügynök mesélte egyszer büszkén és kijózanítóan: az orvosfeleségen áll vagy bukik minden. Nem ezekkel a szavakkal fejezte ki magát, de a lényege az volt: ő szolgáltatja a mintát faluhelyen. Ha képekkel aggatja tele a lakását, akkor hamarosan az állatorvosaknál és agronómuséknál is lesznek festmények a falon, majd következik az egész helyi értelmiség, utána meg az, akinek csak egy kis pénze is van rá, hogy azokat kövesse – akár egyetlen darab megvételével –, akiket magánál többre tart, akikre tehát felnéz.

A televízió szintén mintát szolgáltat. Emberek tíz- és százezreinek ez a készülék – a műsora – a feltétlen tekintély. Nemcsak az információközlésben és a kulturális szolgáltatásban élvez monopolhelyzetet mindazok életében, akiknek – topográfiai, anyagi okokból vagy elfogultságuk miatt – ez az egyetlen módjuk van arra, hogy szétnézzenek maguk körül a világban. Hiába közöl a Nők Lapja vagy a Lakáskultúra sok okos példát a lakásberendezés korszerű formáiról, az emberek elolvassák a józan érveket, de a tekintélyt követik. Más szóval: az előbbieket meghallgatják, az utóbbira hallgatnak.

Így van ez a televízió műsoraival is. Az ízlések és pofonok rétegműsor, az intézmény viszont – egészében – más ízléseszményt sugall. Olyant, amelyben a nézők igazolva látják önnön elképzeléseiket. A tévé ugyanis – ez létérdeke – igyekszik teljesíteni adófizető polgárainak kívánságait. Régi ismerősként vagy jóbarátként szól hozzánk, amiben nagyban segít az otthon légkörét idéző környezet. De adhatunk a jelenségre – a vizuális befolyásolás súlyára – pszichológiai magyarázatot is. Közismert, hogy még azok a képek is megrögződnek emlékezetünkben és hatnak választásunkra (másnap, amikor bútort vásárolunk), amelyek el sem jutnak a tudatunkig, amelyeket csupán a másodperc töredékéig mutatott a képernyő. Még inkább így van ez azokkal, amelyeket hosszan látunk, vagy amelyek újra meg újra felbukkannak ugyanazokban a műsorokban.

Az interjúalany szobáját nem a tévé munkatársai rendezik be. Akármilyen is, ragaszkodniuk kell hozzá. Nem változtathatnak rajta – már csak azért sem, mert ez is része – szavakkal esetleg ki sem mondható emblémája – személyiségének. A tévé jónéhány műsora viszont maga teremti meg környezetét. Díszlet- és látványtervezők, vagy berendezők közreműködésével. Azt gondolhatnánk: ezek a jobbak. Nem így van. A portréfilmek – aligha függetlenül alanyuktól – vonzó enteriőröket mutatnak, a tévé lakásai azonban kiábrándítóak.

Ha fellapozzuk a (nyugati) áruházi katalógusokat, az lesz az első érzésünk: olyan berendezéseket – hatalmas bőrfotelokat, vitrines szekrény-falakat – kínálnak, amelyekben a leendő tulajdonos főnöknek érezheti magát. Legalább otthon, családi körben. Olyan képekkel csábítják tehát a vásárlót, amelyek a cégvezető vagy cégtulajdonos hivalkodó miliőjét reprezentálják – olcsóbban persze, árban és megjelenésben is. Ilyen prospektusok nálunk még csak elvétve akadnak, a vevőfogás e módja azonban idehaza is meghonosodott. A túldimenzionált méret és az előkelőség stílusa uralkodik az üzletekben. Miért mutatna más képet éppen a tévé?

A berendezők csak abból választhatnak, ami kapható. Minthogy azonban a Domus Áruházakban nálunk is akadnak kellemesen gusztusos darabok, szép arányokkal és tiszta formákkal, az is logikus volna, hogy a tévé munkatársai – a pallérozott ízlés képviselőiként és a jóízlés apostolaiként – esetleg ezekből vásárolnának. De nem. Egy-egy riporter olyan fotelbravúrban kellemkedik, mintha vezérigazgató volna. Amint éppen begyes titkárnőjének diktálja a fényes bankettra meghívandók listáját. Ritka az olyan műsor – Vitray Tamás egyszemélyes show-jára gondolok –, amikor egyetlen csupasz Thonet-szék szolgál ülőalkalmatosságul. (Itt meg az zavaró, hogy a tévékészüléket egy Thonetet imitáló modoros vázra tették.)

A szék általában karosszék. Neobarokk vagy koloniál. Gyakran trónusra emlékeztető támlás alkotmány. Az is előfordul, hogy ahány résztvevője van a vitának, annyi típusa ennek a kátéeszek által modernizált, vagy éppen rosszul visszaálmodott történelmi stílusnak, amelynek egyetlen feladata van csupán: hogy a meghívott vendégek emelkedett környezetben érezzék magukat. Változatlanul vagy most először életükben. Ha véletlenül modern darab kerül a stúdióba, akkor is valami fröccsentett műanyag, amely sci-fi film kelléke is lehetne.

A süppedő fotelokban pedig pöffeszkedünk. Ha ugyan el nem alélunk bennük. Mert ezek a bútorok, a jobb hatás kedvéért, olyan nagyok, hogy hátrahanyatlik bennük az ember. S hogy ne kelljen feküdnie, felpolcolja a lábait és magasra szegzi a tekintetét. Vagy, mert ez a másik módja az ülésnek, előregörnyed. Különösen akkor, ha dohányzóasztalt tesznek eléje. Azon van a cigarettája, ott fekszenek a jegyzetei, kénytelen tehát félig guggoló testtartásba helyezkedni. A kényelmetlen dohányzóasztal divatját a tévé nap mint nap szentesíti, pedig rajta a mikrofon is csak azt nyomatékosítja: sem írásra, sem olvasásra nem alkalmas, alacsony annak is, aki pusztán csak mellé ül.

De nem egyedül a bútorok gondoskodnak jóérzésről. A lakályosság talán legfőbb kelléke a virág. Pálmaként és vágott formában, vázában a polcon és kehelyben a dohányzóasztalon. Ezeket a szegfűket nem ikebana-művész komponálja; mintha egy jótanuló kisleány vizsgázna velük a szimmetria szabályából. Van úgy, hogy a pálma a műsorvezető orrát csiklandozza, máskor diszkréten a háttér áttetsző paravánja mögül sejlik fel, mintha télikertben állna. Még a tornához is kell virág. Minden jel szerint az izomemberek kulisszák között végzik gyakorlataikat, de középen, mintha forrás fakadt volna a pusztaságban, ott lengedez a zöld, amelyből soha nem elég. Nemcsak a bemondó asztalára jut, hanem mögötte is van egy szép példány. Státuszszimbólum immár a virág. A vendéglőkből sajnos eltűnt, jobb családok asztalán azonban – a főzőcskeműsorból látom – akkor is hatalmas csokor foglalja a helyet, amikor az asztal tele van tányérokkal és tálalóedényekkel. A virágnak megvan a maga illemkódexe. Gomblyukba csak egy szál való, a csokrot vázába tesszük, a pálma idegen a konyhában. A tévé berendezői mintha nem tudnának viselkedni. Egyszer túlzásba viszik a kedveskedést, máskor hiányzik belőlük az elegancia. Némely színtér lak(hat)atlanul üres; a tévétorna úgy hat, mintha Adidas-mezbe öltöztetett homunculusok ugrálnának egy átlátszó kísérleti dobozban. Olykor meg túlzsúfolt a tér. A műsorvezető mögött könyvespolc, a polcon könyvek és dísztárgyak. A sivár miliő mesterséges, az otthonimitáció pedig mesterkélt. Mindegyik azt sugallja, hogy díszletek között élünk.

Sebaj. Lámpát állítunk a stúdióba, ahol vakító reflektorok égnek. Ha már világítania nem kell, legalább a különleges formájával tündököljön. Így esik a választás egy polgári szalondarabra. Jól jön a hangulat, hiszen kis kuckót rendezünk be. Asztal, szék, függöny, a polcon csecsebecse. Minthogy azonban ezek a kellékek – a többségük – háttérként szolgálnak, esetlen kulissza lesz belőlük. Sem az élet, sem valamiféle rendezői koncepció nem hitelesíti az együttesüket. Csak mint foltok érdekesek. Sokkal inkább lakberendezési áruházra, mintsem valóságos környezetre – lakásra, hivatalra – emlékeztetnek. Proccos eszményt árasztanak. Eszerint a lakás nem annyira otthon, amelyet magunkból és magunknak alkotunk, mint inkább társadalmi presztízsünk kifejeződése.

Ruha teszi az embert – tartja a szólásmondás. Ez azt jelenti, nemcsak a tárgyak fejezik ki személyiségünket (rokonszenves szorgalmunkat vagy éppen kivagyi magatartásunkat), hanem az öltözködésünk is. Akár akarjuk, akár nem. Mert olyan egyenruha is létezik, amelyet a mindenáron való alkalmazkodás alakít. Mögötte éppúgy meghúzódhat fantáziátlanság, mint szolgalelkűség. Férfiaknál ez az egyenruha az öltöny és a nyakkendő. Az ing nyakig begombolva. Garbó, dzseki, mellény, a nadrágtól különböző zakó legfeljebb az ifjúsági műsorokban elképzelhető, a lezserség ott azonban – bennfenteskedő tegeződésig menően – szintén kötelező. Tévé-híradó vagy politikai műsor kamerái elé ülni csakis színházi viseletben lehet. (Mester Ákos – kigombolt, sportos ingével – szerencsére vitatkozik velem.)

A háziaknak nem illik „túlöltözni” a vendégeket. Ez is illemszabály. A tévé azonban folytonosan megfeledkezik róla. Még a torna is olyan szerelésben folyik, amelyet bármelyik élsportoló megirigyelhetne. A nők pedig tökélyre viszik a magamutatást. Fodrok, csipkék, gallérok, emelt frizurák (a nagyestélyi kellékei sorra felvonulnak). Kortól és alkalomtól szinte teljesen függetlenül. Minthogy a bemondók igazolványképként jelennek meg a képernyőn, ez az elegancia – bálterem híján, a csupasz mikrofonok előtt – stílustalan piperkőcségnek hat. Nemcsak az idősebbek öltöznek méltóságos asszonynak, mintha egyenesen a Fehér Ház fogadására igyekeznének, ahol – nem árt hangsúlyozni – a konzervatív előkelőség hódít. Hasonló stílustalanság jellemzi a fiatalabbakat is, akik szintén nem tudják: sokféle elegancia létezik. A tinédzserek papagájszínűre festett tornacipője, a huszonévesek keki ancugja, az érett asszonyok vörös-fekete lebernyegje, hogy csak az elmúlt időszak néhány divatjelenségét említsem, nem egyformán, de egyaránt csinos viselet.

Mindhiába. Aki ad magára, az – úgymond – kiöltözik, ha nyilatkozatot ad vagy meghívják a stúdióba egy kerekasztal-beszélgetésre. Nem egyszerűen alkalmi ruhát vesz magára. Ez éppen olyan természetes, mint amilyen jó dolog, hiszen igényesség rejlik mögötte. Az viszont elszomorító, hogy az illető hasonul ahhoz a tablóhoz, amit a tévé stábja alkot. Érthetően. Ő ott meghívott idegen, nem élhet vissza a bizalommal. A néző pedig tanúja ennek az alkalmazkodásnak, ízlésterror áldozatává válik. Talán pongyolában csoszog a képernyő előtt, vagy ágyból bámulja a foszforeszkáló alakokat, úgy képzeli, tehát: létezik egy másik – jobb – világ, ahol az emberek, fodrásztól jövet és szabóhoz menet, feltűnnek néhány percre a tévé valamelyik stúdiójában. De jó dolguk van! Hiszen ráadásul még szépek, és okos dolgokat mondanak...

A berendezés valóságot imitál, a ruha távolságot sugall. Nem ellentmondás ez? Valóban az, de jellemző. Legalább olyan fontos, hogy a néző azt érezze: köze van a látottakhoz, mint amilyen döntő az a felismerés a manipulálásához: óh, én csak egy kis szürke ember vagyok. A berendezésnek, mint képnek, azt kell elhitetnie: te is megteremtheted magad körül a társadalmi jólét bázisát. A szereplőkre viszont az a feladat vár, hogy kedvesen tudtunkra adják: legföljebb a lakásodban emelkedhetsz fel hozzánk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/02 59-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6206