KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/február
• Németh G. Béla: Az egyetemesség igénye A történelem visszavétele
• Gergely András: A túlélés útjai A történelem visszavétele
• Szabad György: Levél az értékőrzésről A történelem visszavétele
• Szilágyi Ákos: Az Után hősei A történelem visszavétele
• Zsugán István: Egy azonosságzavar története Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Székely Gabriella: Baleset Auschwitzban Társasutazás
• Koltai Tamás: Rejtvényezők Valaki figyel
• Reményi József Tamás: A kis naivak Fiatal értelmiség a filmvásznon
• Szántó Péter: Scarlett néne kunyhója Elfújta a szél
• Marx József: A görög szegénylegény Megalexandrosz
• Takács Ferenc: A hír és a kép Dreyfus – filmen
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Fesztiválmakett Figueira da Foz
• Bikácsy Gergely: A szivarkirály meg a gyilkosok Nyon
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: A város hercege
• Koltai Ágnes: A tutaj utasai
• Dániel Ferenc: Aranyoskám
• Greskovits Béla: Remény és támasz
• Ardai Zoltán: Groteszk vadászat
• Vida János: Tienjün-hegyi történet
• Harmat György: UFO Arizonában
• Sneé Péter: Fele-barát-nőm
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Narcissus
• Vadas József: Díszletek között élünk Lakás a tévében
KÖNYV
• Almási Miklós: A mulandóság enciklopédiája
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmmúzeum programjából
• N. N.: Mozgó Képek; Filmkultúra
• N. N.: NDK-filmhét

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Figueira da Foz

Fesztiválmakett

Létay Vera

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Kicsi fesztivál nagy igénnyel. Ez lehetne a mottója a Lisszabontól kétszázvalahány kilométerre fekvő, óceánparti városka nemzetközi filmszemléjének. A szerény lehetőségek és az elképzelés nagyvonalúsága közötti ellentmondás az építészmérnökök fantázia-makettjeit idézte. Változatos, sokszínű program, párhuzamos szekciók, információs műsorok, akár az elsőosztályú, monstre-fesztiválokon, csak éppen minden miniatürizált formában. Verseny a nagyjátékfilmek, a dokumentum-, a gyermek-és a rövidfilmek kategóriájában, ízelítő a legújabb portugál filmekből, az 1974. április 25-i vörös szegfűs forradalommal foglalkozó dokumentumfilmek mustrája, áttekintés a kubai filmművészetről, és így tovább.

A filmek java része a fesztiválóriások mellékműsorainak reflektorcsóváktól kevéssé megvilágított helyeiről került elő, s ez itt korántsem a válogatás képzeletszegénységéről, inkább csak a körülmények hatalmáról vallott. A bemutatott, sőt díjnyertes művek némelyikéről a Filmvilág olvasói már tájékozódhattak, például Franz Kafka Amerika című regényéből készített Osztály viszonyokról, Jean-Maria Straub és Danièle Huillet ezüstdíjas alkotásáról a 84-es nyugat-berlini, a svájci Thomas Koerfer ezüstdíjas Parázs című filmjéről a 83-as velencei fesztivál-beszámolóból. Mindez mégsem jelenti azt, hogy Figueira da Foz afféle másodjátszó fesztivál volna a filmművészet peremkerületeinek egyikében. A válogatás határozott szellemiséget tükrözött, a filmek megtalálták helyüket egy új, sajátos értékrendben, s emellett arról a kihívásról sem szabad megfeledkezni, amit a szemle műsorpolitikája a nem túlságosan dicsért portugál filmforgalmazás számára jelentett.

A fesztivál jellegét talán az észak-amerikai filmprogram tükrözte legérzékletesebben. Független, fiatal rendezők munkáit állították egymás mellé, s az összkép távolról sem emlékeztet a lenyomatra, amit „az amerikai film” gyűjtőfogalma hagyott emlékezetünkben. A fekete bőrű Billy Woodberry Áldassék kis szívük és Andrew Horn Végzetes szerelem című alkotása a filmkészítés ugyancsak távoleső pólusain helyezkedik el: az egyik az érzelmekkel telített kisrealizmus, a másik a formanyelvi stilizáció szélső értéke.

Woodberry a Shirley Clarke, Robert Young és John Cassavetes nevével fémjelzett „New York-i iskola” hagyományait folytatja, de filmjében nem nehéz felfedezni a neorealizmus utó- vagy újrarezgését sem. A társadalmi igazságtalanság elleni csendes indulat itt nem annyira a külső körülmények megrajzolásában fejeződik ki, mint inkább a psziché megnyomorodásának rendkívül finom ábrázolásában. A háromgyerekes néger munkáscsalád életében az addigi harmónia széttörik; hiába vállal magára többet az anya, hogy a munkanélkülivé lett családfő helyett a jövedelmet pótolja, a roncsoló méreg az anyagi lét külső burkánál mélyebbre hatol. Mert mit jelent a szükség a megaláztatás fájdalmához képest, amikor egy erős, tekintélyhez, sőt parancsoláshoz szokott férfi elveszti önbecsülését, s nem képes többé gyermekei szemébe nézni. A jóléti társadalomban a munkanélküliség nem az éhséggel egyenlő többé, de egyenlő a személyiség demoralizálódásával, a kedélybetegséggel, a szégyennel, a korábbi értékek, ideálok összeomlásával.

Andrew Horn a Végzetes szerelemben a filmforma naturalista látvány-és hangközegét párolta le végső kivonattá, feltehetően a lehetőségek szűkösségét alakítva stílusjellegzetességgé. Mondhatnánk: a történet középpontjában egy szerelemben csalódott, bús irodalomtanár áll. Mondhatnánk, ha volna valódi történet, volna valódi irodalomtanár, ha a búbánatot vagy bármit a filmben valódinak tekinthetnénk. Talán csak a kötél az, amibe végül a fejét bedugja. Andrew Horn mindent idézőjelbe tesz: az ismétlődő közhelyekből összefabrikált dialógus-töredékeket, a filozófia komolyságát, a falra festett bútorokat, holdkiflit és csillagokat. Filmje talán a Ionesco-féle abszurd színházhoz áll legközelebb, de mégsem színházszerű; inkább az az érzésünk, a filmnyelv fantasztikus tökéllyel felépített kártyavárát próbálja kajánul szétpöckölni és a semmiből újraépíteni.

Az amerikai dokumentumfilm legjobb hagyományait folytatja Kentucky állam kis filmalkotó közössége, az Appalshop Films égisze alatt készített A nagy húzás, Frances Morton munkája, amely Nixon 1978-as újraválasztást kampányának egy vidéki állomását mutatja be. Mímelt tárgyilagossággal, valójában a felháborodás indulatával szemlélteti, milyen mélyre hatolt a választási mechanizmusba, a politikai élet működésébe a korrupció. A valóság torz humora tükröződik a legális és a jog szerint megengedhetetlen mesterkedésekben, mintha a képek nyelvén ismétlődne Juvenális mondása: Nehéz nem írni szatírát. Nem fényképezni sem könnyű.

Nem a dokumentumfilm műfajában, de a szatírához közelít a japán Morita Josimicu ezüstíjjal kitüntetett Családi játékok című alkotása is, amely ”a társadalom legkisebb sejtjének” mikrovilágában kérdőjelezi meg a japán makrocsodát, s ennek alapját, a mind embertelenebbé váló eredmény-centrikus életvitelt. Nem rendkívüli, mégis nagyot csattanó film, hiszen éppen azt gúnyolja ki, amit ma egész Európa és Amerika áhítattal vegyes irigységgel figyel. Szinte mindennap olvashatunk kísérletekről, hogyan próbálják lemásolni amerikai üzemekben a japán termelésszerkezetet, átültetni a japán munkamorált, a reggeli közös gyári tornától a munkahely emblémájával ellátott csinos öltözékig, meghonosítani egy más kultúrában, hagyományokban, gondolkodásmódban gyökerező kamikáze-magatartást, az egyén önfeláldozását a termelési mutatók háborújában. De Morita filmje mifelénk is vág. A minta-családfő, akit Franciaországban Monsieur Dupont-nak, nálunk Kovács úrnak neveznének, minden áldozatot meghoz, hogy fiát a legnagyobb pontszámmal fölvegyék a karrierjét megalapozó mintaiskolába. Fiacskája mellé minta-korrepetítort állít, aki hipnotizőr módjára bűvöli tanítványát és az egész családot. A figurában mindvégig lappang valami kiszámíthatatlan, s noha az erőpróba végül sikerül, a mintaszerű komolyság fenyegető burleszkbe fordul. A fesztivál nagydíjas filmje, az ausztrál Paul Cox Virágember című alkotása körül kevésbé gyűrűznek tovább a gondolatok; fülledten önmagába zárult világot teremt. Egy öregedő, enyhén pszichopata férfi harcol démonaival, a gyerekkori sérülések emlékeivel, amelyek zötyögő amatőrfelvételeken idéződnek elénk, harcol a halott anya nyomasztó szeretetével, akinek ma is mindennap levelet dob be a postaládába, harcol a valósággal, amely durván és stílustalanul próbál betörni virágokkal, műkincsekkel telezsúfolt, kifinomult szépérzékkel berendezett otthonába. A hangulatokkal érzékenyen bánó, tehetséges alkotás maga is épp oly extrém, mint különc hőse.

A Portugáliában először járó utazót természetesen a portugál filmművészet érdekelte volna leginkább, hiszen a még oly felületes, de személyes benyomások sokszorosan kiélesítik a kíváncsiságot a filmtükörben megjelenő kép iránt. A Salazar-diktatúrát megdöntő vörös szegfűs forradalom óta tíz esztendő telt el már, s a korabeli eseményeket megörökítő kitűnő dokumentumfilmek, mint A derék portugál nép (rendező: Rui Simôes), a Jelenetek a portugál osztályharcból (rendező: Robert Kramer) vagy a Torre Bela (Rendező: Thomas Harlan) kamerával írt történelmi forrásmunkák immár. A mai, ellentmondásoktól terhes Portugália csak fakó, szétfutó színekben, homályosan tükröződik a fesztiválon bemutatott erőtlen középműfajú filmekben. António da Cunha Telles Életek, José de Sá Caetano Azul, Azul, Carlos Vasconcelos Armando című művét a hazai kritika sem éppen ünnepelte. A legjobb portugál vagy spanyol nyelvű filmnek ítélendő Glauber Rocha-díjat Cristina Hauser színésznő első munkája, az Arthur Schnitzler elbeszélését feldolgozó Junqueira nyerte. Cristina Hauser, a portugál filmművészet élő klasszikusa, Manoel de Oliveira filmjében is játszott, s ez az együttműködés láthatóan mély – talán túlságosan is mély – nyomot hagyott alkotásán.

Végül magyar sikerekről is beszámolhatunk. Xantus János Eszkimó asszony fázik című filmje a CIDALC (Nemzetközi Szövetség Művészeti és Irodalmi Értékek Népszerűsítéséért) oklevelét és a Nemzetközi Filmklub Szövetség díját kapta, ezt Woodberry filmjével megosztva. A legjobb gyermekfilm díját Sólyom András Szegény Dzsoni és Árnika című mesefilmje nyerte. A magas zsűri ez utóbbi alkalommal nem szakállas esztétákból, szemüveges pedagógusokból állott: négy gyerek hozta egyhangú döntését. A legfiatalabb zsűritag, Catarina Sofia Ribeiro Braga már betöltötte negyedik életévét. Ahogyan a Bábszínházban mondják: olyan siker volt, hogy szék nem maradt szárazon.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/02 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6195