KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Tennessee Williams
• N. N.: Aleksander ¦cibor-Rylski
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A múlttal várandós jövő Cannes
• N. N.: A cannes-i fesztivál díjai

• Benedek Miklós: Kisfilmek mérlegen Jegyzetek a 23. miskolci filmfesztiválról
• Koltai Ágnes: Költői filmek alkonya Beszélgetés Simó Sándorral a miskolci filmfesztiválról
• N. N.: A 23. miskolci fesztivál díjai
• Vargha János: Holtponton Új népszerű-tudományos filmek
• Ágh Attila: Történelmi tudatzavar – másodfokon Titkos birodalmi ügyek
• Báron György: Otthontalan világ Szállást kérek
• Gábor Pál: Féllábbal Európában, féllábbal Ázsiában A nyáj
• Molnár Gál Péter: Humor-partizánok és gerilla-szatirikusok Csehszlovák vígjáték a televízióban
• Bárkány Katalin: A „Ló-opera” filmrendezője Prágai beszélgetés Oldřich Lipskývel
LÁTTUK MÉG
• Szentistványi Rita: Fényjel a hídnál
• Csantavéri Júlia: Szerelem nélkül
• Ardai Zoltán: Öld meg a sogunt!
• Farkas András: Kvartett
• Gáti Péter: A repülő
• Vanicsek Péter: Egy kényelmetlen tanú
• Vanicsek Péter: Gyanútlan gyakornok
• Harmat György: Ha a Föld nem lenne gömbölyű
• Gáti Péter: Ez igen!
• Kovács András Bálint: Georgia barátai
• Ardai Zoltán: A feleség
• Peredi Ágnes: Várkastély a Kárpátokban
TELEVÍZÓ
• Bikácsy Gergely: A Tyl-színház árnyékában Arany Prága
• Lengyel Balázs: Alábecsült gyerekek Kőszegi Szemle
KÖNYV
• Lajta Gábor: Színtelen portrék

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Prágai beszélgetés Oldřich Lipskývel

A „Ló-opera” filmrendezője

Bárkány Katalin

 

Oldřich Lipský érdemes és kiváló művész, számos hazai és nemzetközi fesztiváldíjjal kitüntetett cseh filmrendező. Jövőre lesz hatvan éves, és első önálló játékfilmje – a Zűrzavar a cirkuszban (1954) – óta most készíti a huszadikat. Harminc év húsz filmje során egyszer sem vált hűtlenné a szórakoztató műfajhoz. Vígjáték, társadalmi-, történelmi-, cirkuszi bohózat, szatirikus sci-fi, ifjúsági kalandfilm, paródia, komédia sorjázik eddigi életművében. Mert következetesen vallja: „A világon rengeteg szomorú dolog van, s ezekkel töméntelen sok ember foglalkozik. Míg a humorral, mókával csak nagyon kevesen törődnek igazán, pedig az embereknek borzasztóan nagy szükségük van arra, hogy nevessenek...”

Lipský a prágai Károly Egyetem bölcsészkarára járt, de párhuzamosan már a fővárosi Szatirikus Színház művészeti vezetője és rendezője, majd 1949-ben a Barrandov Filmstúdió munkatársa lett. Öt évig volt rendezőasszisztens, forgatókönyvíró, társrendező – valamint a ma már kevesek által tudott Állami Filmgyártó Vállalat Színházának dramaturgja, rendezője. Már említett első filmje után következett Jaroslav Haąek mintaszerű mozija (1956), Egy csillag délre tart (1958), Utazik a cirkusz (1960), A Földről jött ember (1961), majd 1964-ben a hazai kritika által eleinte értetlenül fogadott, ám a San Sebastian-i Fesztivál ezüstkagylójával, FIPRESCI díjjal, a Spanyol Filmírók Szövetségének díszoklevelével kitüntetett s azóta világhírűvé vált filmje – a Limonádé Joe, ejtsd: Joe! – című „Ló-opera”. E remek western-paródia Jiří Brdečka (tavaly elhunyt kiváló cseh rajzfilmrendező, grafikus, dráma-, forgatókönyv- és prózaíró) azonos című kisregénye, majd színdarabja alapján készült; Lipský előbb a Szatirikus Színházban vitte színre, ezután írták meg Brdečkával a film forgatókönyvét.

Ezzel a háború utáni cseh filmművészetben csaknem egyedülálló eredeti művel kapcsolatban mondta egyszer Oldřich Lipský: „Egész nemzeti kultúránk és művészetünk – így persze filmművészetünk és azon belül filmvígjátékunk is – sokrétű, változatos örökségből meríthet. A cseh humor hatalmas irodalmi, zenei, képzőművészeti és szájhagyománnyal rendelkezik, óriási a történelmi forráskészlete, és mindenkor nagyszámú és nagyszerű színészgárdában, vérbeli komédiások kimeríthetetlenül sokarcú, értő seregében válogathat. S nem utolsósorban számíthat a hálás és érzékenyen, pontosan reagáló közönségre...”

Talán különösen hangzik ez a kijelentés egy olyan műfaj paródiáját – a westernét – illetően, amely nem mondható „cseh nemzeti hagyomány”-nak. Igen ám, de a westernek – vagy ahogy a húszas–harmincas évek cseh fiataljai nevezték: a „kovbojkák” – néhány nemzedék legkedveltebb olvasmányává, moziélményévé váltak. Olyannyira, hogy végül valóban nemzeti megmozdulás lett az úgynevezett „tramping”, a munkás és haladó értelmiségi fiatalok olcsó hétvégi vagy vakációs időtöltése – egyfajta „ami-cserkészmozgalom”, amikor százával, ezrével járták az országot, hátukon batyu, pokróc, csajka. Esténként sátorponyvákba bugyolálva ülték körül a tábortüzet, és mindig akadtak néhányan, akik gitárkísérettel szolgáltak a lassan már teljesen meghonosodott, szövegeikben „elcsehesedett” western-melódiákhoz. Ezért fogadták 1964-ben elsősorban az akkor már inkább középkorúak, de fiaik, lányaik is, oly spontán és persze kissé nosztalgikus lelkesedéssel ezt a szellemes, minden fordulatában, gegjében, dialógusában, tónusában annyira eredetien szívhez szóló filmet.

Lipský sohasem forgat úgynevezett szerzői filmet, majd’ minden művének forrása irodalmi alapanyag – regény, novella, színdarab, mese –, és igen nagy körültekintéssel válogatja meg első számú munkatársát, a forgatókönyvírót. Lipský másik nagysikerű filmjének (Uraim, megöltem Einsteint!) egyik társszerzője Miloą Macourek közkedvelt cseh humorista író volt. Ő írta Lipský következő – a Négy gyilkosság elég lesz, kedvesem? (1970) – filmjének könyvét is. Ez a krimi-szatíra a comics-sorozatokat gúnyolja ki vérbeli filmes ötletekkel, gegekkel, s ezúttal szerepet kapott a rendező bátyja, Lubomír Lipský is. Macourek írta továbbá a közismert Labiche-bohózat, a Szalmakalap (1971) filmváltozatát is, melyet régebben Lipský már színpadon is megrendezett, és a múltban többen megfilmesítettek (leginkább René Clair némafilmje maradt az utókorra). Anélkül, hogy Lipský minden filmjére kitérnénk, mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet műveinek irodalmi-színházi fogantatására.

Joachim, dobd a gépbe! (1974) című filmjét Lipský egy, a filmszakmában eddig alig ismert „duó”, Ladislav Smoljak és Zdeněk Svěrák forgatókönyve alapján készítette. Ez a két szerző (rendező, színész – bár eredetileg mindketten pedagógusok) Prága egyik sajátos pinceszínházában, a „Jára Cimrman Színház”-ban hódította meg különös, fanyar, civil humorával nagyszámú, lelkes közönsége szívét, és Lipský volt az első, akinek sikerült megnyernie őket a filmgyártásnak. (Azóta sokat írtak, játszottak, rendeztek is, többnyire együtt és mindvégig nagy sikerrel.) Az a fajta humor, amit ők ketten képviselnek, Chaplin, Frigo, a Marx-testvérek, Jacques Tati művészetével rokon, hazai elődei Hugo Haas színészete, E. F. Burian egyetemes életműve vagy Voskovec és Werich Felszabadult Színháza...

Lipský legnagyobb szerelme talán a cirkusz. „Mindig úgy érzem – mondja –, hogy ha mindannyian olyan odaadóan, becsületesen dolgoznánk, mint a kötéltáncosok, állatszelídítők vagy az artisták a trapézon, ahol egyetlen hibás mozdulat saját maguk vagy partnereik testi épségét, életét veszélyeztetheti, akkor paradicsomi állapotban élnénk. Minden filmemmel, amely a cirkusz közegében játszódik, az emberi helytállásnak, a becsületes, megbízható csapatmunkának kívántam tisztelegni”. Ennek lett példája 1975-ös Cirkusz a cirkuszban című filmje.

A Limonádé Joe „párja”, egy – ismét Jiří Brdečka könyve alapján megvalósított – „krimi-paródia”: Nick Carter, a szuperdetektív (1977) szintén ismert Magyarországon is. Ez a századeleji prágai humorral ízesített film sokak szerint egyenértékű megfelelője lett tizenhárom évvel azelőtti elődjének. Talán a bonyodalmak túlburjánzása miatt valamivel kevésbé sikerült Lipský további filmparódiája: az ugyancsak Brdečka által filmre írt Verne-regény, a Várkastély a Kárpátokban (1980).

Oldřich Lipský utolsó elkészült filmje, melyet már nagy sikerrel játszanak a hazai mozik, és nemsokára a magyar nézők is megnézhetik, egy a jelenben játszódó szatirikus sci-fi, a Szívélyes üdvözlet a Földről. Egyik társszerzője a közkedvelt karikaturista (számos rajzfilm tervezője, aki ebbe a filmbe maga készített szellemes animációs betéteket), Vladimír Jiránek. Főszereplői Jiří Menzel és egy igen népszerű pozsonyi komikus-kettős, Milan Lasica és Július Satinský. A mai vagy talán holnaputáni prágai realitás közegében játszódó fantasztikus történet két – egy másik bolygóról érkezett és tudományos felderítő feladattal megbízott – küldött bonyodalmas kalandjait és azt a szomorú, de igaz megállapítást tárja elénk, hogy Földünket csaknem menthetetlenül az önpusztítás veszélye fenyegeti akár békében is...

Oldřich Lipský három filmje – a Limonádé Joe, a Cirkusz a cirkuszban és a Nick Carter, a szuperdetektív hajszál híján elérte az Oscar-díj nominációját. Hatodik, illetve hetedik helyezett lett mind a három, egyik sem jutott be a bűvös öt közé...

 

*

 

Rendezőkkel készített interjúkat nem szokás ilyen hosszadalmasan bevezetni – jól tudom. Két döntő körülmény késztetett erre mégis. Az első az, hogy bár Oldřich Lipský csaknem valamennyi filmjét a magyar mozik (s időnként a tévé is) bemutatták, neve magyar szakmai körökben vagy a nézők tudatában mégsem túlságosan ismert. Ő ugyanis harminc éve valóban „csak” következetesen és hűségesen szolgálja a sokak által jogtalanul lekicsinyelt szórakoztató műfajt, és habár nemegyszer úttörőként próbálkozott egy-egy tematikai, dramaturgiai, formai megoldással, mégsem tartják számon sem az úgynevezett avantgárd vagy „újhullámos” vagy bármi egyéb okból közismert cseh alkotók sorában. Illendő volt tehát eddigi munkásságát kissé alaposabban bemutatni.

Oldřich Lipský huszadik filmjét forgatja most a prágai Barrandov Filmstúdió műtermében. Jan Werich meséjét, a Három veteránt dolgozta fel Zdeněk Svěrák színes, kosztümös filmmé – alcíme: „Mese kis és nagy gyermekeknek”. Már az irodalmi alapanyag szerzőjének neve biztosíték arra, hogy iróniában, ötletekben, ízes bölcs cseh humorban itt nem lesz hiány. (A három éve hetvenöt éves korában elhunyt Jan Werich a huszadik századi cseh színház- és filmkultúrának egyik legjelentősebb, legegyénibb alakja volt. [Lásd Molnár Gál Péter írását. – A szerk.] Halálának évében mutatta be átütő sikerrel a kaposvári Csiky Gergely Színház Gazdag Gyula rendezésében Magyarországon először V+W egyik darabját, a Nehéz Barbarát...)

Amikor a Barrandovon felkerestem Oldřich Lipskýt, a kamera előtt színes-díszes jelmezeikben éppen dúsan megrakott kerek asztal körül ültek, falatoztak, élcelődtek a főszereplők: Rudolf Hruąinsky, Josef Somr, Zdeněk Svěrák, Milan Lasica, Július Satinský, Petr Čepek és a szépséges királykisasszonyt alakító, eddig ismeretlen Vida Skalská. A szomszédos kis szobányi műteremben pedig Jan ©vankmajer, a kiváló szürrealista képzőművész, számos világszerte díjazott animációs film alkotója és Lipský más néhány filmjének látványtervezője egy ötletes trükkön dolgozott nagy műgonddal...

 

Ha egész eddigi filmográfiáját végignézzük, feltűnik, hogy általában két-három vagy több filmnél is azonos szerzőkkel, forgatókönyvírókkal dolgozik...

Igen, mert alapvető fontosságúnak tartom a kölcsönös tökéletes megértést, az egyfajta „egymásra hangoltságot”. Hiszen nem teremthetek olyasvalakivel humort, akinek nincs humorérzéke, vagy más a véleménye róla, mint nekem. És hogy a humor hányféleképpen megközelíthető, azt mindennél jobban bizonyítják például a régebbi cseh filmvígjátékok, amelyek merőben ellentétesek voltak (például V+W, Vlasta Burian, Martin Frič Jára Kohout filmjei), mégis mindmáig mindegyik hangvételnek megvan nálunk, s talán külföldön is, a hálás közönsége.

Ami a szerzőkre, ugyanaz vonatkozik az ön filmjeiben a színészekre is. Szeret kipróbált, bevált művészekkel dolgozni, ugye?

Természetesen. Bár a kritika ezt nemegyszer szememre veti. Nem akarom magam a „nagyok” közül senkihez sem hasonlítani, de csaknem mindegyiknek vannak „saját” színészei. Nyilvánvaló, hogy ha egy rendező tudja, kitől mit várhat, és emberileg is alaposan ismeri színészeit, ha fennáll a kölcsönös bizalom és tisztelet, akkor jobban megy a munka. Humort pedig szerintem egyáltalán nem lehet szívélyes baráti kapcsolatok, kellemes, felszabadult légkör nélkül teremteni. Nagyon fontosnak tartom, hogy szerző, rendező, színész ne akarjon fölényeskedni, hanem maximális alázattal a szerzői szándékkal valóban mindenki együttműködjön. Ilyen szellemben dolgoztunk Jiří Brdečkával, így dolgozom Zdeněk Svěrákkal és a többiekkel is, mindig. Azt hiszem, a nyílt, egyenes kapcsolatok útja az egyetlen lehetséges út a sikerhez. Csak így lehet egy filmnek egyéni stílusa. A stílus nagyon fontos. Mindig. A vígjátéknál pedig egyenesen elengedhetetlen.

Visszatérve tehát kérdésére: szerintem a legjobb komédiák akkor születnek, ha a színészek már eleve „testre szabott” szerepeket játszanak, ha a szerző és rendező már konkrét színészekben gondolkodhat. Ez volt a helyzet 1974-ben forgatott filmem, a Joachim, dobd a gépbe! esetében, amely lényegesen különbözik minden addigi filmemtől. Első ízben dolgoztam a Svěrák–Smoljak szerzőpárral. Ők akkor a fiatal, új nemzedéket képviselték, amely másfajta humort kezdett művelni, mint amit addig filmjeinkben megszoktunk. Igyekeztem megérteni őket, alkalmazkodni hozzájuk és sajátos felfogásukból kiindulni. Így, közösen sikerült létrehozni egy újfajta, stílusában egységes filmvígjátékot, amelyre ők ketten alapvetően rányomták személyiségük bélyegét. Azóta több filmet készítettünk együtt, és egyszer majd, remélem, megcsináljuk az utolsót, aminek ez lesz a címe „Ulrik (Oldřich), hagyd abba a forgatást!”

Ön egész életét a humor nehéz és komoly mesterségének szentelte. De ezen belül többféle műfajban is jelentős sikereket ért el. Ilyenek például a szatíra, a paródia, a sci-fi, a groteszk, a bohózat és persze a „tiszta” komédia; melyik műfajt kedveli legjobban?

Számomra legkedvesebb a derűs-kedélyes komédia. Azt hiszem, ezt szeretik a legjobban a nézők is. Persze a szatíra is fontos területe a komédiázásnak, de annak feltétlenül harcolnia kell valami ellen, le kell lepleznie valamit – azt pedig többnyire nagyon nehéz. Nem szeretem a sekély, felszínes, minden mélyebb mondanivaló nélküli „an sich” komédiákat, bár tudom, sokan vallják, hogy a humor legyen nevettető és semmi más. Én azonban hiszem: a filmművészetben alapvető fontosságú követelmény, hogy egy vígjáték lényeges dolgokat közöljön a nézőkkel. Annál is inkább, mert a humorral „tálalt” fontos mondanivaló sokkal könnyebben emészthető...

Pályája kezdetén sokat dolgozott színházban, még filmrendezőként is. Mikor rendezett utoljára színpadon?

Sajnos, nagyon régen, több mint tíz éve; mielőtt filmet csináltunk belőle Jiří Brdečkával, a Limonádé Joe-t. Csak a színpadi tapasztalatok után ültünk neki a forgatókönyvnek. Azóta nem értem rá, pedig nagyon szeretem a színházi munkát, azt, hogy minden előadásnak megvan a maga íze, hangulata, jellege. Hogy estéről estére még csiszolgatni, okulni, javítani lehet. Hogy nem olyan végleges és visszavonhatatlan, mint a kész film.

Az Állami Filmgyártó Vállalat Színházában is dolgozott...

Igen, és azt hiszem, színháztörténészeink méltatlanul megfeledkeznek erről az ugyan csak 2–3 évig működött, de igen jelentős vállalkozásról. Az akkori filmszínész-társulat (azok, akik a filmgyárban voltak státusban, s volt köztük néhány elsőrendű művész) színháza volt ez, ahol lehetőségük volt a filmezés mellett a színpadi munkára is. Nekünk, rendezőknek pedig remek alkalom volt egy-egy film forgatása előtt különféle dolgok kikísérletezésére. Rendeztem ott például egy előadást – Josef Mach filmjét, A sirály késiket, amelynek rendezőasszisztense voltam – megelőzően, ami egyfajta előtanulmány volt: az anyag, a dialógusok, a gegek teherbírását próbálgattuk. Az élő színpadi játékot vetített betétek egészítették ki, úgy is mondhatnám, hogy megrendeztem színpadon a forgatókönyvet. Kár, hogy ez a színház nem élte túl az ötvenes évek elején bekövetkezett viharos átszervezéseket, átcsoportosításokat. Moszkvában van a filmszínészeknek ilyen színházuk, sok meghívott rendező dolgozik ott külső munkatársként, és nagyon erős, sokrétű a színészgárda. Irigylésre méltó dolog...

– Ön több cirkusz-filmet forgatott már, de régi tervét, Eduard Bass népszerű regényének, a Cirkusz Humbertónak megfilmesítését eddig nem valósította meg...

Ez a valóban rég dédelgetett tervem évről évre halasztódik, elsősorban gazdasági okokból. Sajnos mind kevesebben hajlandók költséges, munkaigényes témákat vállalni. Többnyire az egyszerű, igénytelen anyagok kapnak „zöld utat”, s azt hiszem, részben ennek következménye, hogy filmgyártásunk az utóbbi években valahogy elszürkült. Mert szeretjük elfelejteni, hogy a filmművészet elsősorban az, amit a vásznon látni. Persze, hogy fontos a mondanivaló, de megfelelően hatásos és hatékony látvány nélkül gyakran inkább csak rádiójátékok születnek... Én pedig ezt a gyönyörű anyagot nem szeretném elrontani és ahelyett, hogy megteremtenénk a vásznon teljes szépségében, csak felolvastatni és kiegészíteni néhány szegényes illusztrációval... De bízom benne, hogy ha nekem már nem sikerül is, majd megcsinálja valaki más. Mert a huszadik századi cseh prózának ezt a remekművét egyszer feltétlenül cseh filmben kell viszontlátnia a közönségnek!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/08 35-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6862