KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Tennessee Williams
• N. N.: Aleksander ¦cibor-Rylski
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A múlttal várandós jövő Cannes
• N. N.: A cannes-i fesztivál díjai

• Benedek Miklós: Kisfilmek mérlegen Jegyzetek a 23. miskolci filmfesztiválról
• Koltai Ágnes: Költői filmek alkonya Beszélgetés Simó Sándorral a miskolci filmfesztiválról
• N. N.: A 23. miskolci fesztivál díjai
• Vargha János: Holtponton Új népszerű-tudományos filmek
• Ágh Attila: Történelmi tudatzavar – másodfokon Titkos birodalmi ügyek
• Báron György: Otthontalan világ Szállást kérek
• Gábor Pál: Féllábbal Európában, féllábbal Ázsiában A nyáj
• Molnár Gál Péter: Humor-partizánok és gerilla-szatirikusok Csehszlovák vígjáték a televízióban
• Bárkány Katalin: A „Ló-opera” filmrendezője Prágai beszélgetés Oldřich Lipskývel
LÁTTUK MÉG
• Szentistványi Rita: Fényjel a hídnál
• Csantavéri Júlia: Szerelem nélkül
• Ardai Zoltán: Öld meg a sogunt!
• Farkas András: Kvartett
• Gáti Péter: A repülő
• Vanicsek Péter: Egy kényelmetlen tanú
• Vanicsek Péter: Gyanútlan gyakornok
• Harmat György: Ha a Föld nem lenne gömbölyű
• Gáti Péter: Ez igen!
• Kovács András Bálint: Georgia barátai
• Ardai Zoltán: A feleség
• Peredi Ágnes: Várkastély a Kárpátokban
TELEVÍZÓ
• Bikácsy Gergely: A Tyl-színház árnyékában Arany Prága
• Lengyel Balázs: Alábecsült gyerekek Kőszegi Szemle
KÖNYV
• Lajta Gábor: Színtelen portrék

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Arany Prága

A Tyl-színház árnyékában

Bikácsy Gergely

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Ha egy városban valaha Mozart-ősbemutató volt – s épp a Don Giovannié a Tyl-színházban, néhány méterre az Arany Prága tévé-fesztivál színhelyétől –, akkor mintha még ez a történeti tény is magyarázatot kínálna, hogy vajon miért volt klasszisokkal jobb a fesztivál zenei filmjeinek színvonala a drámaiakénál. Két kategóriában, a drámai és a zenei filmek kategóriájában versenyeznek ugyanis Prágában a tévéprogramok: idén a huszadik alkalommal.

A jubileumi Arany Prága fesztivál nyolc versenynapján hatvan különböző program vetélkedett a két fő- s a számtalan mellék-díjért, köztük a pakisztáni, a bangladesi, a szíriai televízió termékei. A sajtócentrumban naponta tartott sajtóértekezletek egyikén az új-zélandi televízió kereskedelmi képviselője, Michal Havas ismertette az Aucklandban készülő új tévé-darabokat. Magyarország Mihályfi Imre – Koródy Ildikó Társkeresés N 1463 című vígjátékával szerepelt, s bár a film nem vallott kudarcot, érezni lehetett, hogy Páger Antal vagy Dayka Margit egyénisége és humora idegen nyelvi és kulturális közegben kevésbé hatásos. (A zenei kategóriában a Békés András rendezte Rossini-mű, az Alkalom szüli a tolvajt került a nézők és a zsűri elé.)

A két kategórián belül a műfajok, műnemek csüggesztően változatos sokasága: van itt szabályos tévéjáték és van epikus regényadaptáció nagyjátékfilmes modorban. Van több részes sorozatból másfél órába összevont tengerikígyó-csökevény és van tízperces hangulat-etűd. Csüggesztőnek pedig azért nevezem a másnak talán üdítő változatosságot, mert itt a zsűrinek-nézőnek-újságírónak valamiképp össze kellett mérnie az összemérhetetlen minőségeket. Váncsa István szaftos sóhaja jut eszembe, aki máig sem meghaladott hasonlatában gigantikus politikai-kulturális napilapnak nevezte a televíziót, írjon aztán e napilap mégoly válogatott mustrájáról a film- vagy bármely más művészet esztétikáján edződött (vagy satnyult) kritikus: nem fog menni, hogy okosat mondjon. Igazi értelme mintha a forgalmazók, vásárlók, a tévé belső szakemberei számára volna egy ilyen fesztiválnak: végezhetik munkájukat, s ez nyilván nem is kevés. Okos értékelés helyett szorítkozzunk tehát az információközlésre, a tárgyilagos (legalábbis annak szánt) ismertetésekre. Sokak szerint ennek is lehet szépsége vagy haszna.

 

*

 

A drámai művek kategóriájában a két angol tévé, a BBC és a Channel Four hozta a legszívonalasabb munkákat. Hagyományos, jó értelemben vett konzervatív, ám rendkívüli szakmai gonddal kivitelezett programok voltak ezek. A szakszerű tisztesség (korrektség?) jellemezte a filmrendezőként is ismert Michael Apted Ptang, yang, kipperbank! alkotását. (Az ÉS tudósítójának fürge fordítása: Apa cuka fundalukaután én már nem is kísérletezem semmivel.) A film egy Első szerelem gyűjtőcímű sorozat egyik darabja: itt egy iskolai színielőadás nyújt alkalmat a tizennégy éves hősnek, hogy bevallja szerelmét. Még inkább elbűvölt hallatlan műgondjával Ronald Wilson Májusi fagy című munkája. Ez az 1933-as regényadaptáció egy katolikus leánynevelő intézetben játszódik. Alkotói a kor és a kellékek hűségére egyaránt nagyon ügyeltek; végül is nemes veretű, kicsit unalmas mestermunkát végeztek. A film hősei előbb kilenc-tíz, később tizenöt-tizenhat éves lányok: a főszereplőket következésképp két színésznő játssza. Színésznőt kell mondanom, mert ezek a gyerekek az angol gyermek-színiiskolák rendkívül nagy hagyományú és kulturált játékstílusát művelik hivatásos szinten.

Vegyesebb érzelmeket keltett a másik európai tévé-nagyhatalom, Franciaország szereplése – bár, ellentétben az angolokkal, a franciák díjakat is szereztek. Az Antenne 2 például, mely sorozataival, s általában egész hazai tevékenységével, a kísérletezést, a kisjátékfilmesek indulását is támogató tevékenységével hazájában egyértelműen a vezető tévéállomás (persze nem utolsósorban friss és gyors politikai műsorainak is köszönhetően) – itt most filozófiai sugallatú példázat-kalandjátékkal szerepelt. Az Egy csónakban (Azonos csónakban? Ugyanabban a csónakban?) olyan filozofikus tanmese, melyet nem Voltaire, hanem bizonyos Maurice Failevic írt és rendezett. Ez némi szintkülönbséget eredményezett, bár kétségtelen, hogy kihallható művéből a felvilágosodás korabeli józan ész és naivság egyaránt. A trópusi szigetre hajótöröttként vetődő fehér úr elmekórtanilag gonosz és vérszomjas, szolgája afféle plebejus, aki szövetségi politikát kínál az egyetlen életben maradt feketének (aki természetesen végtelenül jó és becsületes). Karikírozom, pedig a film mozgalmas, nézhető, és ifjúsági szinten tanulságos. Valószínűleg annak a bizonyos „serdültebb ifjúságnak” készült Voltaire és Verne jegyében. Üdvös összefogás ez, meg is kapta a „sajtó díját”.

Hasonló részerényekkel jeleskedett, ám bosszantóan sematikus volt a másik francia televízió, a TF–1 regényadaptációja. A rendező, Jean Kerchbron Aragon Úri negyed című regényét vitte a képernyőre, hamisítatlanul nagyjátékfilmes modorban, hosszú és dinamikusnak szánt gépmozgásokkal, sok külsővel, tömegjelenettel és totálokkal. Aragonnak remek fiatalkori szürrealista prózája nem, viszont minden későbbi realista-romantikus regénye megjelent magyarul. (Legutóbbi, már ismét sokszínű és kísérletező prózája ismét csak nem.) A bázeli harangoktól a többször is átdolgozott Kommunistákon át a Nagyhétig mindet olvashattuk egykoron. A Nagyhét talán valóban fennmarad, de vajon ki olvassa már most a többit? Ismét csak a serdültebb ifjúság? Mert Kerchbron láthatólag szintén nekik dolgozott. Az Úri negyed egy első világháborús, német határ menti kisvárosi választás történetébe ágyazza egy polgárfiú önállósulási-felszabadulási kísérletének históriáját. A Radikális Párt színeiben választást nyerő, jóságosnak látszó, de velejéig gazember apját meggyűlölve e gimnazista fiú végül utat talál a munkásosztályhoz, ennyi a film lényege, s most csöppet sem karikírozom az Úri negyedet. Minden filozófiai sugallat vagy naiv Verne Gyula-i báj nélkül ábrázoltatik, de a francia játékfilmek kliséiből nagyvonalúan, sodró könnyedséggel merítő, itt-ott bűvészies tálalás révén végül is valóban a tévés átlag fölé emelkedett s kapta nem érdemtelenül a rendezés díját.

Közönségdíjat kapott a mai katalán regényirodalom élő klasszikusainak Merce Rodoreda művéből készült Gyémánt tér (Plaza del Diamante), mely huszonöt év történetét mondja el egy szegény barcelonai családanya szemszögéből, aki férjét a polgárháborúban elvesztve férjhez megy egy hadirokkanthoz. Rodoreda művét sok kritikus a század legjobb spanyolországi regényének ítéli, a Le Monde a Száz év magány mellé helyezi. A filmből mindezt nehéz megítélni, hívjuk fel a figyelmet hát arra, hogy a könyv 1975-ben a Modern Könyvtárban magyarul is megjelent.

A drámai kategória nagydíját japán film nyerte, Mocsizuki Josio Kilométerkövek című munkája. A film egy idős házaspár hosszú utazását mutatja be: lakókocsival beutazzák Japánt; a tolókocsiba kényszerülő asszony útközben meghal, de a férfi – feltehetően – nem tér haza, folytatja a nagy körutat. A téma kicsit emlékeztet Ozu remekművére, a Tokiói utazásra, mondanunk sem kell, hogy távol áll annak formai tökéletességétől, bár szépen kidolgozott film. A díjak, mint minden fesztiválon, nagyrészt itt is esetlegesek, és nem csupán esztétikai okok indokolják őket. Említsünk meg hát egy díjazatlanul maradt, ám roppant igényes munkát, az olasz tévé (RAI, Rete 2) tévédrámáját. A Zárt tárgyalás Sartre ismert színművének feldolgozása, a szöveg egészében, változtatás nélkül hangzik el, ám az egyetlen díszletben lejátszott dráma terét rendkívüli vizuális invencióval tágítja vagy szűkíti a rendező, Luigi Squarzina s a díszlettervező. Igazi tévészínházat láttunk, kiváló színészekkel (Sergio Fantoni, Lidia Koslovic, Maddalena Crippa) és határozott rendezői koncepcióval.

 

*

 

Míg az elegyes drámai művek legtöbbször unalmat keltettek, s olykor, főként a harmadik világ produkcióinak esetében döbbenetes primitívségről árulkodtak, az éppoly elegyes zenei filmek majd mindegyikét igazán élvezni lehetett. Bizonyára sok magyarázat adódik erre a jelenségre, magam most hadd szolgáljak csak eggyel. Azzal ugyanis, hogy zenés művek esetében a televízió akaratlanul, eredendően hű (vagy legalábbis hívebb) marad dokumentum-közvetítő sajátosságához, ahhoz tehát, amiért feltalálták. Nemcsak egy koncert pontos visszaadására gondolunk, hiszen itt nyilvánvaló mindez. De a klasszikus vagy modern tánc, balett, zenemű feldolgozásakor is maga a feldolgozott zene megmarad eredeti dokumentumnak, az előadás, bármilyen stilizációs fokon pedig szintén önmaga dokumentumának. Magam legalábbis bármilyen zenei tévéműsornál jóval erősebben érzem a dokumentumjelleget, mint a fikciót, ezért élvezem is őket.

A filmre (vagy képmagnóra) vett koncertek közül például lenyűgöző volt a dán televízió adása: A Dán Királyi Zenekar koncertjét Solti György vezényli a műsor címe, s azt adja, amit kínál, és Solti György vezénylése nemcsak a királyi zenekarnak, a nézőnek is fejedelmi ajándék. Ugyanilyen izgalmas volt a TF–1 bemutatója: Egy koncert születése. Ebben a Lille-i Operaház zenekara próbál Jean-Claude Casadesus vezényletével, s az első próbától az előadásig kísérjük végig ezt a munkát. Rendkívül érdekes személyiség Pierre Boulez. A BBC Boulez now című műsorában a zeneszerző a Beaubourg kulturális központ mellett működő IRCAM próba- és kísérleti stúdióiban dolgozik, s magyarázza diákjainak zenei felfogása, kísérletei lényegét. Mind-mind olyan program, melyet, ha volna készülékem és kazettám, hetente végignéznék-hallgatnék egyszer. Bevallom, a drámai kategória filmjei ingyen sem kellenének.

Csehszlovák versenymű nyerte a zenei kategória nagydíját: a Prométheusz átváltozásai, mely az első cseh sztereó hanggal készült zenei tévés produkció. A film a prométheuszi küzdelemnek állít emléket három epizódban: Ókor – Középkor – Legújabb kor. Prométheusz, Giordano Bruno és Einstein e küzdelemnek a hősei, mintegy egy mítosz alakváltozataiként. (A filmet Adam Rezek és Jan Bonaventura rendezte, zenéjét pedig Otmar Mácha szerezte.)

A zenei filmek közül a legnagyobb közönségsikert a nyugatnémet ZDF programja aratta: Miért épp a hegedű? (Diákok beszélgetnek Itzhak Perlmannal.) A nyomorék, tolókocsiban ülő hegedűművész, Itzhak Perlman és e hangszeren tanuló diákok beszélgetéséből szabálytalan, furcsa és feledhetetlen tanóra kerekedik. Mindenki zeneiskolája – vagy legalábbis azoké, akikhez a televízió eljuttatja ezt a műsort.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/08 58-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6875