KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/december
PRO ÉS KONTRA
• Almási Miklós: Mesék az értékválságról Psyché
• Szigethy Gábor: Bódy Gábor Psychéje Psyché
• Császár István: Jegyzet a kritikáról A Psyché ürügyén
ESZMECSERE
• Nemes György: Egy néző dohogása
• Báron György: Védői talárban

• Spiró György: Legyünk őszinték! Pofonok völgye avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni...
• Faragó Vilmos: Vissza a nagymamához Töredék az életről
• Pörös Géza: Kibírják-e az emberi kapcsolatok a rájuk nehezedő terheket? Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Zalán Vince: Radikális „mérsékeltség” Beszélgetés a nicaraguai filmről
• Simor András: Sémák és ellensémák Túlélők
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Mikrofonpróba Gdańsk
• Létay Vera: „Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás” San Sebastian
• Zalán Vince: Mintha Mannheim

• Fáber András: Őrültek-e az őrült nők? Hasonneműek szerelme a filmvásznon
• Kelecsényi László: Bűntudatunk természete A Latinovits-szindróma
LÁTTUK MÉG
• Iván Gábor: A pap, a kurtizán és a magányos hős
• Veress József: A kis postáslány
• Báron György: A naplopó
• Dávid Tibor: A világ rendje és biztonsága
• Loránd Gábor: Az Acélváros titka
• Schéry András: Idegenben
• Schéry András: Hölgyem, Isten áldja!
• Dávid Tibor: Árnyékbokszoló
• Palugyai István: Ékszerrablás fényes nappal
• Józsa György Gábor: Keresztül a Nagy Vízválasztón
TELEVÍZÓ
• Veress József: „Mert be vagyunk zárva...” Kulcskeresők
• Ökrös László: Ami után nem marad nyom Enyhítő körülmény
• Hollós Máté: Bűn és bűnhődés Petrovics Emil operája tévéfilmen
• Morvay Judit: Domaházi hegyek között... A néprajzkutató szemével
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 2.
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Stan és Pan; Jutalomutazás; Papírhold
KÖNYV
• Megyeri Lili: Két svájci filmtükör
• Gellért Gyöngyi: Ötszáz oldal a belga filmről
POSTA
• Tamás Krisztina: Forgatókönyv vagy filmszalag? Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: A másodhegedűs Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Túlélők

Sémák és ellensémák

Simor András

 

Tomás Gutiérrez Alea, számos hazai és nemzetközi sikert elért kubai filmrendező Túlélők című filmje 1961-ben kezdődik. A film első része a Kuba elleni észak-amerikai blokád, a Playa Girón-i invázió és az 1962-es Második Havannai Nyilatkozat idején játszódik. A rendező filmje első részében arra törekszik, hogy ezeket az éveket a „másik oldalról”, egy ősi kubai arisztokrata család, az Orozco família világából nézvést ábrázolja. Sokféle tanulsággal szolgáló mű születhetett volna ebből a vállalkozásból. De a Playa Girón-i invázió elfogott zsoldosairól korabeli dokumentumokat is vetítő filmből sem a korról, sem a kubai arisztokráciáról nem tudunk meg semmit.

Ismerős sémafigurák jelennek meg a mozivásznon a kommunista veszélyről meg a katolikus hitet fenyegető veszedelemről szónokolva. A kubai forradalom kezdete óta napjainkig a szigetországban semmiféle konfliktus nem volt állam és egyház között. A kubai katolikus értelmiség legjava, köztük jó néhány jelentős költő, író, már a hatvanas évek elején a forradalom szolgálatába állt. Az is ismeretes, milyen haladó mozgalmak születtek az elmúlt két évtized során a latin-amerikai katolikusok táborában, idézhetnénk a kolumbiai partizán-pap, Camilo Torres alakját, Salvador mártír-érsekét vagy Bolívia főpapját, aki nemrég szenvedélyes szavakkal fordult szembe a hazájában hatalomra jutott fasiszta puccs vezetőivel.

Érthetetlen számunkra, miért éppen a vallás és forradalom mesterségesen gyártott ellentétével akarja ábrázolni Gutiérrez Alea a kubai arisztokrácia tagjait. Ezt a különös élet- és valóságidegenséget csakis séma voltuk teszi érthetővé. Nem kubai arisztokraták, inkább elnagyolt papírfigurák, cselekedeteik abszurditása nem a valóságban, hanem a rendezői önkényben gyökeredzik. Számos idézhető példa közül idézzük a legkirívóbbat. Hőseink birtokait, gyáraikat pénzzé teszik, mert – mint egyikük megfogalmazza – „efféle zavaros időkben csak a pénzben lehet megbízni.” Ilyen sajátos ötlet egyetlen arisztokratának sem jutott eszébe egyetlen forradalom alatt sem, ám a rendezőnek szüksége van rá, hogy egyik pillanatról a másikra, az új pénz kibocsátásakor hőseinket minden vagyonuktól megfoszthassa.

A sematizmus szabályait ismerő kritikust ezután váratlan meglepetés éri. Az eddig realista szatírának szánt, ám valójában sematikus és naturalista eszközökkel dolgozó film hirtelen megváltozik. „Évek múlva” – hirdeti az új alcím, és ettől kezdve egyetlen utalás sem történik a külvilág, a forradalom vagy a film terminus technicusa szerint a „kinti világ” eseményeire. Arisztokrata hőseink – mintha Buñuel Öldöklő angyalának halvány utánzat-figuráivá változtak volna – kastélyukba zárkózva próbálják tovább élni egykori életüket. Előbb cselédeiket rabszolgákká téve, megbilincselve, korbácsolva, puskákkal vadászva rájuk, a kubai rabszolgaság évszázadainak egykori képeit sejtető jelenetek során, majd cselédek szökése és lázadása után éhesen és eszelősen bolyongva, gyűjtögetve és vadászva a kastélyhoz tartozó, fallal körülvett roppant rengetegben.

Abszurd film? Teljesen abszurd az, ahogyan ez a film abszurd akar lenni sematikusan konkrét első része után. A néző óhatatlanul megkérdezi: mindez Kubában történik, a hatvanas vagy a hetvenes években?

A sémákat a film második felében a rendező, úgy látszik, csakis azért vetette el, hogy helyettük nem kevésbé ingoványos talajra tévedjen. A kubai arisztokratákról ezúttal sem tudunk meg semmit. Ehelyett hatásvadászó jelenetek sorát láthatjuk, például a család egyik öreg és szenilis hölgytagját madárijesztőként kikötik a mezőn, szertartásos csókkal elbúcsúznak tőle, majd döbbenten nézik a csontvázon lakomázó keselyűket, a papot helyettesítő félbolond öregember reszkető kezéhez tollsöprűt kötöznek, hogy az tolószékében ülve söprögetni tudjon, kutyákkal és puskákkal vadásznak egy kölyökmacskára stb. A film két részét csak a naturalista ábrázolás köti össze. Az első részben a Miamiban meghalt édesanya leves-zacskóban elküldött hamvait tévedésből amerikai levesként fogyasztják el, a második rész végén tűzvészben megégett rokonaik húsát tálalják fel maguknak vacsorára a túlélők, az Orozco família utolsó életben maradt tagjai.

A rendező (aki ezúttal a forgatókönyv szerzője is) bizonyára García Márquez Száz év magányának hatására valamiféle kubai Macondót kívánt megjeleníteni, helyette azonban sematikus indítású, naturalista ál-abszurd, bombasztikus tételfilm született.

Gutiérrez Alea néhány évvel ezelőtt egyik nyilatkozatában azt mondta: „A forradalom már nem az az egyszerű dolog, ami az utcára vitt minket, hadonászva és zászlókat bontva, egy nevet kiabálva, mintha valamennyiünk neve egyetlen névben egyesülne. Ma már olyan, mint maga az élet, teljes bonyolultságában jelenik meg előttünk.”

Kár, hogy a tehetségét már kiváló alkotásokkal, köztük a nálunk is bemutatott Havannában egyedül, A múlt démonai, Az utolsó vacsora (az utóbbi kettő a televízióban volt látható) című filmekkel bizonyító kubai filmrendező ezúttal a valóság bonyolult világának képei helyett sémák és ellensémák délibábjait vetítette elénk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/12 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7622