KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/december
PRO ÉS KONTRA
• Almási Miklós: Mesék az értékválságról Psyché
• Szigethy Gábor: Bódy Gábor Psychéje Psyché
• Császár István: Jegyzet a kritikáról A Psyché ürügyén
ESZMECSERE
• Nemes György: Egy néző dohogása
• Báron György: Védői talárban

• Spiró György: Legyünk őszinték! Pofonok völgye avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni...
• Faragó Vilmos: Vissza a nagymamához Töredék az életről
• Pörös Géza: Kibírják-e az emberi kapcsolatok a rájuk nehezedő terheket? Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Zalán Vince: Radikális „mérsékeltség” Beszélgetés a nicaraguai filmről
• Simor András: Sémák és ellensémák Túlélők
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Mikrofonpróba Gdańsk
• Létay Vera: „Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás” San Sebastian
• Zalán Vince: Mintha Mannheim

• Fáber András: Őrültek-e az őrült nők? Hasonneműek szerelme a filmvásznon
• Kelecsényi László: Bűntudatunk természete A Latinovits-szindróma
LÁTTUK MÉG
• Iván Gábor: A pap, a kurtizán és a magányos hős
• Veress József: A kis postáslány
• Báron György: A naplopó
• Dávid Tibor: A világ rendje és biztonsága
• Loránd Gábor: Az Acélváros titka
• Schéry András: Idegenben
• Schéry András: Hölgyem, Isten áldja!
• Dávid Tibor: Árnyékbokszoló
• Palugyai István: Ékszerrablás fényes nappal
• Józsa György Gábor: Keresztül a Nagy Vízválasztón
TELEVÍZÓ
• Veress József: „Mert be vagyunk zárva...” Kulcskeresők
• Ökrös László: Ami után nem marad nyom Enyhítő körülmény
• Hollós Máté: Bűn és bűnhődés Petrovics Emil operája tévéfilmen
• Morvay Judit: Domaházi hegyek között... A néprajzkutató szemével
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 2.
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Stan és Pan; Jutalomutazás; Papírhold
KÖNYV
• Megyeri Lili: Két svájci filmtükör
• Gellért Gyöngyi: Ötszáz oldal a belga filmről
POSTA
• Tamás Krisztina: Forgatókönyv vagy filmszalag? Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: A másodhegedűs Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Gdańsk

Mikrofonpróba

Bikácsy Gergely

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

A márvány és a nádszál

 

A tavalyi gdański fesztivál új lengyel elsőfilmesek egész rajával ismertette meg a nézőket, s joggal emlegettek akkor „új lengyel hullámot”, joggal tekintették a fesztivált az új filmművészeti fellendülés fontos állomásának. Átváltozások kórháza... Kung-fu... Vidéki színészek... Ária egy díjbirkózóért... azóta nemzetközi versenyeken is zajos sikert arattak ezek a filmek, s ez a „nagy sorozat” valóban emlékeztetett a lengyel iskola 1957–58-as megszületésére.

Most hát, egy évvel később kis csalódással számolhatna be a tudósító az új fesztiválról, hiszen idén kevesebb kirobbanóan jó film akadt, és sodró erejű irányzatnak, netán iskolának alig van nyoma. A filmek azonban nemcsak, sőt nem is elsősorban egy művészeti ág belső fejlődéséről adnak számot, s már maga a fesztivál városa, Gdańsk is inkább a lengyel társadalom horizontjára nyitott ablakot, mintsem a „hetedik művészet” gondjaira. A Lenin Hajógyár városában 1980 őszén a legkifinomultabb műértők is a vetítőtermen kívüli világ felé fordultak. Ennek jegyében szerkesztették a fesztiválújságot is, melyben a nyári sztrájk képei feleseltek a filmfotókkal, melynek vezércikkei, rendezői interjúi mind-mind a rendkívüli jelentőségű társadalmi-politikai eseményekkel foglalkoztak.

„A márvány és a nádszál” – a címet is innen, a fesztiválújságból idézem, a fiatal kritikus, Andrzej Ochalski cikkéből. Ez az írás arra figyelmeztet, hogy az ember valóban „gondolkodó nádszál”, de ha nem márványkeménységű – s itt félreérthetetlenül Wajda filmjére utal –, akkor a történelem vihara játszi könnyedséggel fújja, sodorja el.

 

 

Tévedések

 

A politika tévedéseiről széles körű vita folyik Lengyelországban, erről folyamatosan és bőven tájékoztatja az olvasót a napisajtó; foglalkozzunk most itt a filmes tévedésekkel. Nyersebben szólva, néhány félresikerült fesztiválfilmmel. A lengyel film nagy és állandó témája, a megszállás, a varsói felkelés két-három alkotásnak volt most is tárgya, de sem a Petelski házaspár, sem a számunkra ismeretlen kezdő rendezők nem tudtak újat és érdekeset elmondani. Tévedésnek érzem a Karlovy Varyban már bemutatott Olimpia 40-et, a rendezőként bemutatkozó rutinos asszisztens, Andrzej Kotkowski első saját filmjét. Nagy szakmai biztonsággal ad elő egy cserkész fűtöttségű, rosszízű kamasz agyalmányt egy nemzetközi hadifogolytábor lakóinak halálmegvető bátorsággal szervezett titkos olimpiájáról. Lobognak a titkon varrt nemzeti zászlók, s feledvén a napi 12 órás munkát a kőbányában, sportlázban égnek az arcok; én magam a Pál utcai fiúkat jobban élvezem... Még kevesebb szót érdemel Roman Zaluski bűnügyi históriája, a Veszett kutya, melynek nehézkesen kikerekedő lélekemelő tanúsága is van, mégpedig az, hogy a vitéz rendőrök és nyomozók áldozatos munkája nélkül bizony távcsöves gyilkosok garázdálkodnának a lengyel éjszakában.

Unalmas tévedésnek bizonyult jó néhány kosztümös „királyfilm” is. Félig talán ide sorolható, de kísérletező kedvével, igényességével azért kitűnt Tadeusz Junak A kastély című filmje, ez a költői parabola egy magára hagyott főúri kastélyba belopakodó parasztfiú vízióiról. A film operatőre, Ryszard Lenczewski megérdemelten kapott díjat.

 

 

Pilsudski és a zsűri

 

A zsűri idén örömmel hajolt meg a közönség ítélete előtt, és az egyik fődíjjal jutalmazta Janusz Kidawa filmjét, a Frantisek Bula bűnös életét. Sziléziai életképek a két háború között, bohókás történelmi görbe tükör lenne szándéka szerint, de a harsogó nézőtéri hahoták és a felzúgó vastaps sem feledtethette, hogy a film humorának rétege meglehetősen vékony, hogy anekdotázó szemlélete, ügyes, ám olcsó megoldásai miatt nem igazán értékes alkotás.

Történelem, még mindig: konzervatív eszközökkel, nagyrészt idejétmúlt filmstílusban előállított kétrészes monstre-film váltotta ki a fesztivál legnagyobb vitáit. Ryszard Filipski műve, az Államcsíny számunkra meglepő izgalmakat keltett. Sajnos nem a film, inkább témája, Pilsudski tábornagy 1926-os államcsínye, mellyel tekintélyelvi diktatúrát vezetett be, s melyet eleinte a szocialista párt is támogatott. Minden történelmi tabu káros – éppen a lengyel film legjobbjai bizonyítják ezt művek egész sorával. Káros a Pilsudski-tabu is, fogalmazták meg a film utáni vitákban, káros, hogy Pilsudskiról sem az iskolákban, sem másutt nem beszélnek. Nimbusza, legendája van, s ezzel a legendával szembe kell nézni. Szembenézni igen, de nem ilyen egyszerűsítő szemlélettel, nem ilyen egyoldalúan negatív, fekete-fehér beállítással – jelentette ki a zsűriben Krzysztof Kie¶lowski, és alá sem írta a döntést.

 

 

Kezdők és mesterek

 

A mai (a holnapi) lengyel film két legidézettebb, „legvállaltabb” példája, hivatkozási alapja, mintája a Védőszínek és az Érzéstelenítés nélkül. Mind a két film erkölcsi példázat, ezúttal a szó legjobb értelmében, mert a morális vizsgálódás mögött a legkonkrétabb, mindenki számára átélhető élethelyzetek és döntések bújnak meg. Hasonló tárggyal birkózik a lengyel film egyik mestere, Jerzy Kawalerowicz legújabb művében, a Bolesław Michalekkel közösen írt Találkozás az Atlanti-óceánonban. A bevallandó múlt, hazugságok szövevénye, a szégyen, régi, „ibseni” szóval „az élethazugság” problémái állnak a film középpontjában. A rendezés roppant kulturált ugyan, a színészek jók, a film mégis hideg és súlytalan marad: elvont, steril, kevéssé érinti meg a nézőt.

Két másik „mester”? Wajda és Zanussi ugyancsak erkölcsi vizsgálódással szerepelt az idei fesztiválon. Wajda Karmestere nem aratott különösebb sikert, de értékeit, gondolati-formai igényességét más versenyeken (San Sebastian) a nemzetközi kritika elismerte. Zanussi új filmje, a Konstans senkit sem lepett meg: továbbgondolása ez a Védőszíneknek, szelídebb, nyugodtabb „kiadásban”. Nem mond újat, nem meglepő, senkit sem lázba hozó film, s furcsa módon mégis megnyerő, mégis érdekes-izgalmas. Pedig didaktikus, tételszerű: eszményített, modellált hőse közel áll ahhoz, amit lombikfigurának mondanak. A film mégis rokonszenves és fontos mű, öröm végignézni, mint ahogy öröm beszélgetni egy művelt, okos, morális igényeiből tapodtat sem engedő emberrel: Zanussival.

 

 

Munkáshangok, 1980.

 

A tavalyi fesztivál legnagyobb felfedezettje, a fiatal költő és író, Filip Bajon (Ária egy díjbirkózóért) most új művével, a Helyzetkép, 1901-gyel ismét megkapta a kritikusok díját. Bajonnak hallatlanul erős formaérzéke van. „Féltörténelmi” filmje egy katonasággal letiport iskolai sztrájkot elevenít meg aprólékos korrajzzal és fegyelmezett lírával. Bajonéhoz hasonló, de szertelenebb víziójú, kafkai hangulatokat ébresztő film Piotr Szulkin Gólemje, mely megosztva a legjobb elsőfilm díját kapta. Barbara Sass Szerelem nélkül című alkotásával osztozott a díjon.

Számomra ez a film, a Szerelem nélkül volt a legérdekesebb, ez volt az egyetlen olyan mű, amely a tavalyi fesztiválon is feltűnést kelthetett volna. Rendezője nyilvánvalóan „a Márványember és a Védőszínek gyermeke”, a film ideges lendülete, szinte a hisztéria határán imbolygó stílusa, kemény-zaklató, olykor sokkolóan durva képsorai a mai társadalom egyik legfontosabb és legnehezebb kérdéseit vizsgálják: a munkásság és az értelmiség együttműködésének lehetőségeit.

A nagydíjat, általános megelégedésre Kazimierz Kutz sziléziai trilógiájának befejező darabja kapta. Egy rózsafüzér gyöngyei mondja a cím, s a filmben egy idős bányász utolsó hónapjaival ismerkedünk meg. Az öregember makacs nyugalommal helyezkedik szembe a hivatalos döntéssel, melynek értelmében el kellene hagynia lebontásra ítélt házát. Érvelnek, ágálnak, intézkednek körülötte, mindhiába. S amikor mégis új lakótelepre költözik – abba belehal. Sem a történet, sem Kutz rendezői módszere nem nélkülözi a közhelyes, érzelmes vonásokat. Legjobb helyein azonban valami őszinte és mély együttérzés árad a film képsoraiból, az ember, az egyén joga választásaihoz, érzelmeihez, múltjához.

A fesztivál legnagyobb eseményei azonban tagadhatatlanul a versenyen kívül (sőt programon kívül) levetített dokumentumfilmek voltak. Ezeket a lengyel kritikusok is most először látták. A Mikrofonpróba halkan, objektíven, de mégis görcsös zaklatottsággal tárta föl az üzemi demokrácia hiányát, a Szövőnők, Irena Kamieńska filmje tarthatatlan helyzetet mutat be egy kenderfonóban. Sorstalan sorsok, nyomorú életek: egy létező valóság, amelyen változtatni kell. S a változás, a nagy társadalmi folyamat sodrát láttuk a Munkások 80 című, akkor még félig dokumentumfilmben, mely a nyári Lenin Hajógyár-i sztrájkot, a sztrájkbizottság és a kormány tárgyalásait vetítette vászonra. Gdańskban idén ez volt a legdrámaibb program.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/12 28-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7623