KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/november
KRÓNIKA
• Létay Vera: Zsugán István
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Randevú a kompjuterrel Az interaktív játék
• Kömlődi Ferenc: A káoszlakó Techno, trance, ambient…
• Almási Miklós: Stúdiót veszek
MAGYAR MŰHELY
• Simó György: Közönségfilm, az új avantgárd Beszélgetés Kern Andrással és Koltai Róberttel

• Nánay Bence: Apró gesztusok mozija Derek Jarman másik arca
1895–1995
• Antal István: Száz év alternatív Oberhausen
• Bori Erzsébet: Egy évszázad egy évben
KÖNYV
• Kőniger Miklós: Csillaghullás Lexikonok a jubileumra
• Györffy Miklós: Mi (volt) a film? André Bazin tanulmánykötetéről

• Bakács Tibor Settenkedő: Ecce Homo Jaroslav Papoušek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Képtelenség Égi manna
KRITIKA
• Lukácsy Sándor: Magyar mumpsz A brooklyni testvér
• Déri Zsolt: Lélekmentő perverziók Keserű méz
• Csejdy András: A tukmák Shop-Stop
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Apám életére
• Takács Ferenc: Apollo 13
• Turcsányi Sándor: Nell, a remetelány
• Takács Ferenc: Neruda postása
• Barna György: Játssz a túlélésért
• Tamás Amaryllis: Zero Patience
• Schubert Gusztáv: A hálózat csapdájában
• Harmat György: Dolores Claiborne

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Multimédia

Stúdiót veszek

Almási Miklós

Szédítő iramban folyik a mindennapi élet, a film, a televíziózás kompjuterizálása, az információs szupersztrádán egyre nagyobb tétekért folyik a verseny. Lehet, hogy mégsem akkora a haszon a milliárdokat felemésztő üzleten?

Furcsa helyzet: egyfelől még mindig milliárdok repkednek a levegőben egy-egy tévétársaságért, másfelől viszont úgy látszik, elérkezett a pillanat, mikor az évezred üzletének nevezett vállalkozásban a nagy játékosok számolni is kezdenek: mi mennyi, és mit fog ez az egész hozni a konyhára (profitban), egyáltalán: mi várható? De menjünk sorban.

Ma még a nagy ki (be-)vásárlások korát éli a világ, főképp a tengerentúlon: tévé- és telefontársaságok veszik meg egymást, társulnak kompjuter-cégekkel, kábelesekkel, hálózatokkal – médiabirodalmakat építenek. Mintha azon folyna a versengés, ki tud nagyobb köteg dohányt lerakni az asztalra. Az eddigi rekorder Eisner úr, a Disney főnöke volt, aki 18,2 milliárdért vette meg a Capital City-ABC tévéhálózatot. Erre azonban a korábbi éllovas, a Time-Warner sem akar lemaradni, ő is bevásárol: mikor e sorokat írom, előrehaladott tárgyalások folynak a Turner Broadcasting Co. (övé a CNN) egészének elnyelésére. (Eddig 18,6 százalék volt a Time-Warneré.) Itt ugyan csak 8,5 milliárd dollár a tét, de ha nyélbe ütik az üzletet, akkor az összforgalom tekintetében a Time-Warner fogja vezetni a világranglistát, évi 30 milliárd dollárral, szemben a Walt Disney céggel, amelynek forgalma „csak” 26,8 milliárd. És ha már mindenki bevásárolt, akkor Bill Gates is úgy gondolta, nem maradhat ki: augusztus végén úgy döntött, megveszi a CNN-t, és rátelepíti on-line szolgáltatásait. (Ám egy csapásra leárazta a Turner Broadcasting Co.-t: az a hírtelevízió nélkül félkarú óriás.)

Rajtuk kívül még sokan játszanak ezen a pályán: Murdoch (Fox), Malone (MCI kábeltársaság), Summer Redstone (Paramount, Nickelodeon), a Seagram (MCA) és még sokan mások. Mindenki vesz, egyesül valaki mással, összeszervez: telefon plusz kompjuter plusz tévéhálózat – ez együtt a pálya, akár multimédiának, akár „információs országútnak” vagy cyberspace-nek nevezik.

Most viszont kasszát csinálnak, és valami nem stimmel.

Eredetileg úgy számoltak, hogy ebben a mega-dealben az igazán nagy üzletet a háztartásokba beépített, lehívható szolgáltatások hozzák: repülőjegy-vásárlás otthon, képernyőről, vásárlás anyunak a tele-shoppingban, a gyereknek Nintendo, de a nagypapának a nyugdíj a bankból ugyancsak képernyőről érkezik (tele-banking). A csomagban azért a film- és videorendelés is benne van: havi 35-60 dollárért bepötyögöd, mit akarsz látni este 7:30-kor, és a film megjelenik. És persze bele van kalkulálva a ma már 40 millió felhasználót számláló Internet, CompuServe és egyéb világot átfogó számítógépes hálózat is. Igaz, kis tétel: egyelőre csak a tudományos közösségek (egyetemek, intézetek) használják – és ez nem nagy pénz.

Az elmúlt hónapban merült fel először a nagy kérdés: mekkora is ez az üzlet valójában? Mekkora a kereslet? Az első számok egyezer millárd dolláros piacról szóltak, aztán az eufória csúcsán már háromezer milliárdról. A Time-Warner tisztán akart látni, ezért a piac tesztelése céljából az Orlando nevű városkába bevezette a fogadó berendezéseket (set-top box az otthoni tévé tetején), melyek lehetővé teszik a polgár számára, hogy a távirányító gombjait nyomkodva a fenti javakkal mulattassa magát. (A teszt-családok ingyen kapták ezt, néhány szolgáltatással együtt.) Pár hete, az eredmények alapján, számolni kezdtek. És zavarba jöttek. Eredetileg arról volt szó, hogy háztartásonként 1000 dollár kiadással meg lehet úszni a beruházást, ami egy-két év alatt megtérül, mert a kuncsaftok annyit fognak vásárolni, filmet rendelni, bankozni, hogy boldogan fizetik a használati díjat.

Az első meglepetést a kísérlet szociológiája hozta: Orlandóban a családok 35 százaléka képtelen volt eligazodni a billentyűkön: mit, mikor és miért kell nyomkodni. Továbbra is csak a hagyományos tévét nézték. A többiek – főképp ahol tini-családtagok is voltak – nyomkodtak szorgalmasan, ám a családfő hamar rájött, hogy olcsóbb a dolog, ha bemegy az utazási irodába, elmegy a bankba, vagy a feleség a butikban „shoppingol” (ahol még trécselhet is a barátnőjével.) Egyszóval a kísérletben résztvevők nemigen hajlottak arra, hogy 10 dollárnál nagyobb érdeklődést mutassanak az ügy iránt.

A pénzügyi mágusok tovább számoltak. Kiderült, hogy a beszerelési költség háztartásonként az eredetileg kalkuláltnak 2,5-szerese, a megtérülés pedig 3-5 év között van. Több száz milliárdos tétel esetén ez már nem is akkora üzlet. A Time-Warner ugyan továbbra is lelkes híve a dolognak, de egyelőre keresgél a zsebében: a CNN kivásárlása után 15 milliárdos adóssága lesz, ennek csak kamatai évi 800 milliós terhet jelentenek. És szégyen ide, szégyen oda, nem biztos, hogy sikerül ennyit összehozni az új üzletágon. Baj van a kasszával.

Kezdetben úgy számoltak, hogy van a film- és tévéhálózat, amely a „tartalmat” kínálja, van a kábel- és telefonhálózat, (hardware, amely ezt továbbítja), és van a kompjuter-biznisz, amely összekapcsolja az előbbi kettőt, és maga is beletölt néhány vásárolni valót. Így lesz kihasználható mind az 500 csatorna.

Itt azonban újabb gubancra bukkantak: a jelenlegi filmkönyvtárak mennyiségét az 500 csatorna műsoréhségével összehasonlítva kiderült, hogy körülbelül évente kell ismételni azt a pár tízezer filmet, amely a különböző tulajdonosok raktáraiból képernyőre kerülhet. Ami újabb bökkenő, mert a néző egy idő után meg fogja unni, hogy nincs változatosság. (Végül is ezt ígérték…) Új műsorok gyártása viszont ma már háromszor annyiba kerül, mint ’92-ben, amikor a Nagy Manővert (a tévé, a telefon és a tévé házasságát) elkezdték tervezni. Ez a költségrobbanás ugyancsak csökkenti a hozamot. A háromezer milliárdos üzlet mai számítások alapján már megint csak egyezer milliárd.

 

*

 

Szóval, más lett a leányzó fekvése. De hadd tegyem mindjárt hozzá, mindez korántsem jelenti azt, hogy kútba fog esni ez a világméretű vállalkozás. Az alaphelyzet – tény: a kompjuter, telefon és televízió ötvözésével az évszázad üzletére van kilátás. A játékosok csak azon törik a fejüket, hogy miképp lehet ezt a nyereményt lehívni.

Ami nem könnyű, hiszen ezen az országúton milliárdos érdekek ütköznek. Itt van mindjárt a reklám-biznisz. (Önmagában 700 milliárd dolláros piac!) Ha a superhighway-n egy-egy gyártó közvetlenül fog hozzáférni a vásárlóhoz – azaz személyes szükségleteire szabott kínálatot tud szobájába eljuttatni, ezt ígéri az elektronikus szupersztráda –, akkor nem sok tere marad a reklámnak. Igen ám, de vele együtt bukik a „reklámhordozó” is: vagyis a filmek számára is egyre kevesebb hely fog jutni. (Mert ugye, ma azért mutatják a filmet, hogy tízpercenként beetessenek hirdetésekkel; a befolyó reklámbevételből él a hálózat és a filmipar fele.)

A televíziós érdekek is ütköznek: a mindenevő tévé helyett szakosodottak jönnek (hírtévé már van, de jönnek a gyerek-, tini-, női-, sőt réteg- és személyre szabott csatornák). De akkor mi marad meg a mai műfajokból? Már most az a helyzet, hogy a legnézettebb – legjobb hirdetéshordozó – műfaj nem a film, hanem a show. Aztán itt vannak a kompjuter-ipar által kínált játéklehetőségek: a Nintendo, a Sega és társai után jönnek a többiek is. Plusz: a világot átfogó hálózatok (CompuServe, Internet), melyek ma már nemcsak szövegeket lőnek át, hanem képet, feature-t, hirdetést, sőt pornót – bármit. Ők is a televíziós érdekeket nyirbálják. Már a kapuban állnak a multimédia többi szereplői is – az egymásra utaltság mellett összeférhetetlen érdekekkel.

Vagyis a torta ugyan az asztalon van, de hogy az egész mennyibe kerül, mennyit hoz, ki mekkora szeletet kap belőle – mindez egyszerre homályossá vált. (És hadd említsem, hogy még a jogi háttér sincs biztosítva ehhez az új világhoz, késik a kormányzati, kongresszusi döntés.) Feltehetően a versenyzők fogják dűlőre vinni a dolgot, milyen legyen az új rendszer: optikai szálas hálózat vagy a hagyományos kábel, milyen legyen a háztartásokba beállított berendezés (mindentudó-e vagy könnyen kezelhető), ki legyen a célpublikum – a bunkók (ez a tömegpiac), a középosztály (van pénze, tehát ő a legjobb vásárló a teleshoppingban) vagy az üzleti szféra (amely talán a legfontosabb felhasználó lesz).

 

*

 

Ebben a mostani leosztásban a film versenyez a leggyengébb esélyekkel – gondolom, kiderült, hogy a sorok között a mozi sorsát siratom. Egyáltalán: a film rossz hírbe került. Mióta 1989-ben a Sony megvette a Paramount filmkönyvtárat, és nem tudott vele mit kezdeni, azóta gyanús ez az üzlet. Rontotta a helyzetet, hogy egymás után jöttek a méregdrága produkciók (például most a Waterworld majd 200 millióért), és vagy megbuktak, vagy alig hoztak pénzt. Ezért aztán a szupersztrádán – ahol nagy tétekért folyik a verseny – egyelőre csak gyenge starthely jut neki.

Persze: ma így van, holnap másképp lesz – Hollywood megkerülhetetlen. Mégpedig azért, mert ma már látszik, hogy az ötszáz csatornát egyelőre nem tudták feltölteni. Csak teleshoppinggal nem működik a doboz: akkor viszont igen, ha a néző megkapja a napi, ilyen-olyan meséjét. Ez előbb-utóbb ki fog derülni. Legfeljebb a váltásnak lesznek esztétikai következményei. A Dreamworks stúdió például azért alakult (az alapító hármas: Spielberg, Katzenberg, a Disney volt menedzsere, valamint David Geffen popzene-mogul), hogy kihasználja a multimédia új lehetőségeit. Most persze baj van, mert a Dreamworks eredetileg az ABC játékterén alakult, ám most, hogy a Disney átvette a stúdiót, Katzenberg, a volt Disney-s, nem akar ott maradni. Lehet, hogy a csapat a nagy európai média-birodalomnál, a Bertelsmann-cégnél lel otthonra. Szóval Spielbergék a kompjuter és videó kínálta új lehetőségekkel akarnak vizuális forradalmat elindítani.

Ám lehet, hogy az elkövetkező évtizedben radikálisan megváltozik a néző képigénye. Német szociológusok szerint ma már érzékelhető a tévétől való elfordulás – a folyton ugyanaz, ugyanúgy –, egyáltalán a vizuális múzeum világa lassan kifárad. Ez a trendváltás – ha igaz – a mozi számára nyit új teret. Eddig az volt a pálya, hogy olyan filmet kell gyártani, amelyik „nem fér el” a dobozban (tévén), tehát muszáj legyen moziba menni. De az is elképzelhető, hogy fregoli-filmekben kell gondolkozni, amelyek használni tudják a virtuális valóság vívmányait, a néző totális elvarázsolását, futhatnak tehát hálózatokon, videón és moziban. Vagy a sztorit, a mesét be kell építeni valamilyen kompjuterjátékba: legyen már egy kis interaktivitás. Egy biztos: a művészfilm mint projekt fel sem merül az üzleti számításokban. Annak lőttek, s mennél inkább technológiacentrikus az új rendszer, annál kisebb az esélye.

Illetve: kis stúdióknak még nyitott a pálya, a kicsik megengedhetik maguknak, hogy a tojásfejűek számára csináljanak filmeket. A nagy hollywoodi stúdiók vonzáskörében élnek, kis költségvetéssel dolgoznak – egy-egy film kettő és hat millió dollár közötti összegből elkészül. Robert Redford kifejezetten tehetségkutató célzattal hozott létre ilyet, mások egy-két évig élnek, de például a Miramax befutott és virágzik. Mert Amerika nagy, és a minőségi filmnek még mindig van piaca. Ha meg egy produkció üzletileg is beválik, ott a nagy stúdió, amely gondoskodik az európai és világforgalmazásról. Azt persze még senki sem tudja megmondani, hogy a superhighway kiépülése után mi lesz a sorsuk. Még vannak.

Az „országút” legújabb jövő-variánsa a tele-munkahely, vagyis hogy a legjobban fizető ágazat az üzleti és termelő szféra lesz: a fehérgallérosok legalább 30 százalékáról feltételezik, hogy a superhighway és a multimédiális berendezések révén otthon fog dolgozni, csökkentve a termelési kiadásokat: a hálózaton (képen, hangon, segédanyaggal) megkapja a feladatot, az eredményt pedig visszalövi a networkön. Az üzleti szféra ebben lát fantáziát, a magas bérköltséget azzal is csökkenthetné, hogy a munkahelyek 20-30 százalékát felszámolhatná. De ne higgyük, hogy az otthon dolgozó kartárs lóghat – a rendszer olyan, hogy a főnök bármikor „belenézhet” az otthoni irodába, ellenőrizheti, mit csinál a beosztott. Akárcsak Orwellnél: a Nagy Testvér szeme figyel.

Persze: ez is csak egy ötlet a sok közül. Úgy tetszik, sok mélyfúrás kell még ahhoz, hogy kiderüljön: mennyit is fog hozni a konyhára a superhighway, és kik lesznek a nyertesek, vesztesek. Addig meg vásárolnak, adnak, vesznek mindent, ami sokba kerül. Mozgásban az üzlet…


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/11 12-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=986