KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/november
KRÓNIKA
• Létay Vera: Zsugán István
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Randevú a kompjuterrel Az interaktív játék
• Kömlődi Ferenc: A káoszlakó Techno, trance, ambient…
• Almási Miklós: Stúdiót veszek
MAGYAR MŰHELY
• Simó György: Közönségfilm, az új avantgárd Beszélgetés Kern Andrással és Koltai Róberttel

• Nánay Bence: Apró gesztusok mozija Derek Jarman másik arca
1895–1995
• Antal István: Száz év alternatív Oberhausen
• Bori Erzsébet: Egy évszázad egy évben
KÖNYV
• Kőniger Miklós: Csillaghullás Lexikonok a jubileumra
• Györffy Miklós: Mi (volt) a film? André Bazin tanulmánykötetéről

• Bakács Tibor Settenkedő: Ecce Homo Jaroslav Papouąek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Képtelenség Égi manna
KRITIKA
• Lukácsy Sándor: Magyar mumpsz A brooklyni testvér
• Déri Zsolt: Lélekmentő perverziók Keserű méz
• Csejdy András: A tukmák Shop-Stop
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Apám életére
• Takács Ferenc: Apollo 13
• Turcsányi Sándor: Nell, a remetelány
• Takács Ferenc: Neruda postása
• Barna György: Játssz a túlélésért
• Tamás Amaryllis: Zero Patience
• Schubert Gusztáv: A hálózat csapdájában
• Harmat György: Dolores Claiborne

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Jaroslav Papouąek

Ecce Homo

Bakács Tibor Settenkedő

A Fekete Péter, az Egy szöszi szerelme, A tűz van, babám!, az Intim megvilágításban forgatókönyvírója, a Homolka-filmek rendezője nélkül sohasem kelt volna új hullám a Moldván.

Papouąek. Még semmit nem láttam tőle, de ismerős és kedves volt ez a név. Megjelent előttem egy bajuszos, micisapkás bácsi, amint áll műhelyének félig tárt ajtajában, s kezét mellébe törölgeti. Az unokáját várja haza, pipadohányt hoz a boltból. Leginkább nagyapók és dédapák kaptak ilyen becéző, familiáris nevet. A Papouąek-típusú nagyapák arányosak voltak ahhoz a világhoz, amely aránytalanul tette tönkre őket.

Jaroslav Papouąek. Vajon arányosan keveset tudunk-e róla? Ez most már akadémikus kérdés, hisz halálával az esélyt is elvesztettük arra, hogy megsejtsük: ő volt a cseh újhullám szellemi nagypapája. Érzem, érzem én, hogy erőltetett ez a nagypapázás, hiszen csak hatvanhat éves volt, mikor abbahagyta a körülölelő világ domesztikálását. S különben is, a művészet a legkevésbé hasonlatos egy békés családmodellhez. Főleg nem Csehszlovákiában, ahol a 68-as filmes nemzedéket szokásos volt fizikai s pszichikai megtorlással lebeszélni a filmről. Vagyis pontosan az ellenkezője történt a magyar modellnek. Itthon a film volt a társadalmi elégedetlenség biztonsági szelepe, ott maga a felforgatás. Ez akkor válik igazán érdekessé, ha belegondolunk: a cseh film inkább volt metaforikus s melankolikus, mint a magyar, mely a konkrét dikcióban s a hatalomnak való kiszólogatásban élvezkedett. (Sajnos ennek köszönhető az is, hogy az idő inkább belemart a magyar iskola politikailag érzékenyebb hangsúlyú műveibe, míg a cseh újhullám tovább veretesedik.)

Papouąekből bármi lehetett volna mint forgatókönyvíró. Elsősorban annak kell tekintenünk, mert az ő írásművészete nélkül soha nem lett volna egységes hangja a cseheknek. Tehát nemcsak Hrabal. Hrabalban mindig is több volt az álcázási képesség. Ez is kell a klasszicizálódáshoz. Ha nem Papouąek attitűdje állt volna Forman, Passer, s közvetetten Menzel mögött, akkor nincs egységes nyelv, akkor nincs a központi hatalom iránti közönyből származó forradalmi apolitikusság sem. Hisz ő írta a Fekete Pétert, az Egy szöszi szerelmét, az Intim megvilágításbant, A tűz van babám!-at... Ehhez még csapjuk hozzá a saját maga rendezetteket (Ecce Homo, Homolka, Homolka az uborkafán, Homolka és az aktatáska, A legszebb kor, Napos park), s előttünk áll egy familiáris mozgalom története. Ehhez képest volt a magyar film udvari jellegű kultúra, ahol a majordomus Aczél György büntetett s jutalmazott.

 

 

A polgár

 

Pedig Papouąekből bármi lehetett volna. Hangszerhangolóként kereste meg első fizetését. Mégsem a tiszta hallás, hanem a látható forma iránti érzékenysége vitte a Képzőművészeti Főiskolára. Szobrászként végez, de már akkor (legyen áldott minden szűkölködés) kénytelen illusztrációkkal, karikatúrákkal kiegészíteni szűkös ösztöndíját. Így kerül a film közelébe, s az emulzió végül is rászárad. Nincs harmincnégy éves, s világhírű lesz (ha a világ a nyugati félteke fesztiváljait jelenti), a Fekete Péter minden elismerést s díjat besöpört. Furcsa mód a film esztétikai keresztapja, a párt Központi Bizottsága is örült a sikernek. Lám, működik a szocialista realizmus, a kis ember világának művészi eszközökkel történő ábrázolása. Hogy ez nem dicsőítés? Istenem, nem az egyén, hanem az azt körülölelő egész heroikus – gondolják. S mire észreveszik, hogy az egész hiányában az egyén magatartása heroikus, s ennek védekező rendszere nem más, mint az esetlegesség, már késő. A cseh iskola felnőtt. A diktatúrákra jellemző kiskorúsítási technika elégtelen.

Papouąeket a magyar mozisták valószínűen az Ecce Homo, Homolka rendezőjeként zárták szívükbe. Ez így helyén is való. Nem tudok a filmművészeten belül ilyen erejű és jellegű alkotásról, mely ennyire pontosan írta volna le a láthatatlan állami hatalom alatt sínylődő polgárt. Az akkori kritikák szívesebben használták a kispolgár kifejezést. A marxista ideológia adta lehetőség volt ez az elfogadásra. Arról pedig elég volt hallgatni (amiről hallgattak, azt úgyis mindenki tudta – ez volt az ideológia paradoxonja), hogy „polgári rétegződés” már nem létezett. Sőt, maga a fogalom értelmezhetetlen volt. A társadalmat osztályokba rendező ideológia nem igazán tudott mit kezdeni a Homolka-félékkel. Nyilvánvalóan a „nép” gyűjtőkategória tagja, ugyanakkor annak minden, a létből meghatározott tudati eleme nélkül. Tehát kispolgár.

Emlékszem arra, mikor először vetítette a magyar televízió. Még fekete-fehér készülékünk volt. Nota bene: nem létezett színes film. Egyébként is, Homolkáék pont olyan szürkék voltak színezettségükben, mint a minket körülvevő világ. Ott ült az egész család, s szörnyülködve teleröhögtük a szobát. A végén mély, kimondatlan szomorúság. Röhögtünk, mert egészen pontosan benne volt minden az összetöpörített ember nevetségességéből. Szörnyülködtünk, mert pontosan benne volt minden, ami ezen ördögi rendszer lakóinak megváltatlanságát jelentette. S persze szomorúak is voltunk, hisz voltunk annyira becsületesek, hogy bevalljuk: rólunk, a mi elcseszett életünkről szól mindez. Ezért nem stimmelt a „kispolgár nyomorúságával” címkéző fogalmi gengszterizmus. Éreztük, hogy aki ezt a filmet csinálja, az ott lakik velünk egy szobában, velünk kel és velünk fekszik, úgy, hogy nem remél mást a holnaptól, mint a végigveszekedett tegnapot.

 

 

Megváltottság

 

A közös sors elszenvedéséből származó jókedv mélyén valóban egyfajta metafizikus megváltatlanság állt. S ez az újhullám szinte minden filmjére igaz. A Tűz van, babám!-ban a hóesés alatt szundikáló kársújtott imája azonos a Tanú (hogy egy magyar műfaj-szimpatizánst is említsünk) fán ücsörgő gátőrével, aki alatt megállíthatatlanul árad a Duna. Ma már döbbenetesnek látszik a konklúzió: ha volt is bármiféle felelősségérzet a társadalom állapota iránt, az épp azokban volt meg, akiket e társadalmi rendszer tönkretett. Ennek létalapja volt. A lét elviselhetetlen könnyűségében szinte ordított az ember a megváltásból fakadó szabadság után. A Homolka ferde keresztje, a Fekete Péter Szűz Máriája így válik a humor és a tragédia paradigmájává.

Megváltható-e az ember, ha kövér, ha meccsre jár, ha metilalkoholt iszik, ha ©kodája van? Létezik-e azon emberek számára is üdvösség, kik létük szűkössége miatt folytonosan önmagukat és a velük egy fedél alatt élőket gyötrik, szeretetből? Igen, szeretetből, mert ha nincs mód a szeretet arányos gesztusaira, akkor is ki kell fejezni valamit abból, ami velünk történik. Másképp: nem hiszem, hogy a cseh filmeknek lenne bármilyen vallási színezete, de abban biztos vagyok, hogy mélyen metafizikus jellegű volt ez az összeszorított lét, melyben automatikusan, a struktúrából adódóan hiányzik minden fennkölten emberi. Chytilová elütő szürrealizmusa a másik oldala ennek a metafizikusságnak. Ő a tiszta esztétikum filozófiai oldaláról futott neki a körülölelő világnak. Nem véletlen, hogy hamarabb bemérték a társadalmi esztétikum hivatalos ügynökei, s jól be is tiltották a szemtelent.

Az Ecce Homo, Homolka végét lezáró Örömódára balettozás ezért oly végtelenül s kíméletlenül szomorú. Kimondja: nincs megváltás, még privát jellegű sem, egy olyan társadalomban, ahol a vegetatív lét fenntartása a cél. S miután semmi szabadságtöbblet nincs a vegetatív szférán túl, a történet apokaliptikus s exchatologikus egyszerre. A cseh film trükkje tehát a film nézésében rejlett, s nem a róla kihámozható jelentésben. Maga a film élvezése valósította meg a társadalmi rendszer felforgatását. A magyar film pontosan fordítva hatott: ha képes vagy a jelrendszeren belüli tájékozódásra, akkor végül is szabad vagy, hisz nálad a szabadsághoz vezető kapu kulcsa.

 

 

Szerelmi ellenállás

 

A cseh film így igazából mozi volt, s nem a film művészete. A befogadás vált az élvezet és a látens közösségteremtés otthonává, nem pedig a műveltség. Ehhez persze meg kellett születnie Papouąeknek, aki ösztönös intelligenciával és a film művészetében egyedi formaérzékenységgel (talán csak az olasz neorealizmus hasonlítható hozzá) megtalálta a kivezető utat. A kevéssé ismert, de mondandónk szempontjából fontos Napos park bizonyítja ezt leginkább. E tévéjátékban Papouąek magához képest idegen területre tévedve (szimbolikus pszichiátriai intézet a helyszín) nem fut bele a szituáció csábításába. Pedig kézenfekvő lenne azt állítani, hogy ezen intézmény a társadalom keresztmetszete. Nézi az ember a filmet, s már majdnem vége, mikor rájön, itt mindenki normálisan beteg, míg kint szabadon lélegzik az eszét vesztett társadalom. Néha leveleket írnak a kintiek, s ezekből megsejtjük, hogy ott kint valami nem normális. Itt bent csak halálfélelem, kényszercselekvés, mánia, depresszió, elfojtás és szerelem.

Szerelem. Az egyetlen szál a Papouąek-féle újhullámban, mely a lét klasszikus értelmű költőiségét rejti. Aki szerelmes, az nincs itt. Az a másik lelkében bujkál. Annak számára az idő és a tér (kommunizmus és Kelet-Európa) olyan esetlegesség, mely inkább díszíti, mint sorvasztja az érzést. A szerelem mint oppozíció – valószínűleg teljesen egyedül az ellenállás művészetében. Igazából Menzel vitte ezt fel a csúcsra, de Papouąek találta ki. Az ő Szöszije volt az első szerelmes, ki valóban szabad.

A szabadság – a máshollét – adja a metafizikus elvágyódáson túl a cseh film éteriségét.

Papouąek tehát vagy nagypapa, vagy angyal, attól függően, hogy honnan nézzük. Ha a gyerek szemével (nem véletlen, hogy általában a kamasz a mesék hőse), akkor a még élő hagyomány letéteményese. Ha az esztétikum magasából, akkor angyal, mert kiragad a föld sarából.

Nem tudom, mi lesz velünk nélküle. De lehet, hogy ez már nem megfelelő kérdés, hisz a film, mint mozi is, elhalt vele. Ahogyan az európaiság is anakronisztikus szempont lett, legalábbis a művészet oldaláról. Különben is, az Egyesült Európa vetítőtermében nem vetítenek olcsó, fekete-fehér filmeket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/11 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=993