KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/március
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: Esernyők és óceánok Jacques Demy halálára
• (X) : Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény És Alapítvány
• N. N.: A XXII. Budapesti Független Film- És Videószemle eredményei
• N. N.: A Magyar Filmkritikusok B. Nagy László Díja, 1990

• Reményi József Tamás: Hol kezdődik a bűn? Filmcenzúra
• Bayer Zsolt: Hol a cenzúra mostanában Filmcenzúra
• Lányi András: Javaslat Filmcenzúra
• Molnár Péter: Javaslat Filmcenzúra
• Kulin Ferenc: Fertőzést kapott a kultúra, amit ki kell hevernie Filmcenzúra
• Rajk László: A dohányzás is káros az egészségre Filmcenzúra
• Zalán Vince: A szenvedélyek melodrámája Pedro Almodovarról
• Márton László: Óriáspókok R. W. F. palackpostái
• Bikácsy Gergely: Gyémánt, rejtekhelyen Fény, víz, Ommerganck
• N. N.: André Antoine filmjei
• Pataki Éva: A tekintet szabad Beszélgetés Zsigmond Vilmossal, Szabó Gáborral, Edelenyi Jánossal és Illés Györggyel
LÁTTUK MÉG
• Báron György: A távollét hercege
• Koltai Ágnes: Itt a szabadság!
• Székely Gabriella: Balladák filmje II.
• Bikácsy Gergely: A Paradicsom... ...és a Pokol
• Ardai Zoltán: Oltalmazó ég
• Szemadám György: Kedves ellenségem
• Koltai Ágnes: Éjszakáim szebbek, mint a nappalaitok
• Tamás Amaryllis: Szállnak a varjak
• Sneé Péter: Revans
• Sneé Péter: Áldott kitaszítottak
KÖNYV
• Csala Károly: A lehetetlen megkísértése Huszárik-breviárium
ELLENFÉNY
• Forgách András: Éld túl, amit nem tudsz megcsinálni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Federico Fellini

Fellini Circumdederunt

Böszörményi Géza

Emlékszem, milyen különös fogadtatása volt szakmai körökben az Országúton című filmnek. A kritikusok nem tudták semmilyen irányzatba beilleszteni, ez a skatulya egyszerűen hiányzott. – „Műveletlen szélhámos!” – kiáltották dühödten a legharciasabbak és árulásnak tekintették, a neorealizmus elárulásának. Mások viszont óvatosan mentegetni próbálták az ifjú Fellinit, hogy filmje nem elárulása a neorealizmusnak, sőt annak továbbfejlesztése a lélektan területén.

Nekem tetszett a film, de ezt óvakodtam bárkinek is elárulni. Még magam előtt is titkoltam. Akkoriban már érlelődött bennem a gondolat, hogy felvételi vizsgára jelentkezem a Filmművészeti Főiskola rendezői szakára, és nem engedhettem meg magamnak a gyanúsítást, hogy egy gyékényen árulok a neorealizmus sírásójával. Az életrajzom enélkül is siralmasan festett.

És akkor jött a Nyolc és fél. A film lenyűgözött.

Tizennégyszer néztem meg rövid idő alatt. A snitteket stopperrel másodpercre kijegyzeteltem és elláttam okoskodó megjegyzéseimmel. Ennek az lett a következménye, hogy a vizsgafilmem – mert akkor már főiskolás voltam és minden évben készíteni kellett egy 10-15 perces vizsgafilmet – olyan lett, mint egy Fellini-etűd.

Képileg is olyan lett.

Ugyanis az operatőr – H. L., jó barátom és osztálytársam – szintén szerelembe esett Fellinivel, és három blendével világosabbra vette vizsgafilmünk minden snittjének hátterét. A hatás nagyszerű volt és költői.

A vizsgán csúfosan lelepleződtünk, megbuktunk, mint „másolók”, de még hónapokig úgy éreztük, hogy tanárainkból és kollegáinkból az irigység beszél. Süketek voltunk minden józan szóra, mint a fajdkakas szerelem idején. Egy zsenibe voltunk szerelmesek.

Aztán a szerelem elmúlt. Nem próbáltunk többé fellinis jeleneteket készíteni, és ha ilyen ötlet felmerült, rögtön csöngetni kezdett belül a figyelmeztető hang, hogy megállj! Bújj vissza a saját bőrödbe! De legbelül, a szívünkben volt SZÁMÁRA egy hely ...Mozipáholy...

Így készültek első játékfilmjeink Gy. L.-el közösen. A magyar kritika ezeket a filmeket a cseh új hullámba sorolta. Mi gúnyosan mosolyogtunk e dilettantizmuson. Kezdetben még nem is láttunk cseh új hullámos filmeket, de olaszokat annál inkább. Az alapvető hatások tőlük érkeztek: Fellinitől, Antonionitól, Olmitól... Mi és szomszédaink a neorealizmus végének és átalakulásának voltunk tanúi, és a cseh új hullám alighanem innen nőtt ki. Testvérek vagyunk és nem csatlósok, mert közös a szülőnk. Innen ered a kétségtelen szemléleti hasonlóság, a belső történet felerősödése, az ironikus felülnézet.

Fellininek nincs iskolája.

Utánozhatatlanul bonyolult.

Nagyszerű ösztönnel választotta ki munkatársait, szereplőit. Elképesztően sokoldalúan dolgozott, elképesztően magas színvonalon. Még idős korában is.

Pár hónappal ezelőtt – már az első, súlyos szélütése után – megkérdezték tőle, mit tervez, ha felgyógyul. Úgy hallottam, azt válaszolta, hogy az olasz korrupcióról szeretne filmet készíteni. Egy freskót.

Akkoriban láttam a tévében egy riportsorozatot neves, olasz politikusokkal, akiket éppen korrupción kaptak rajta. Olyan higgadtan és elemzően beszéltek saját szélhámosságaikról, mint a legtermészetesebb emberi magatartásról. Nevetségesek voltak és ijesztőek.

Ez valóban Fellini-téma! És ha ő dolgozná fel, közönség is akadna. Az emberek ugyan megvetően elutasítják a korrupciót, de alig várják, hogy belekerüljenek.

A téma egy trilógia középső filmje lehetne. Az első rész már elkészült: Trimalchio lakomája. És mi lenne a harmadik rész? Izgatott ez a kérdés, nem tudom miért. Töprengés közben bekapcsoltam a tévét, a híradót. Polgárháborút mutatott.

Fegyveres katonák csoportja tucatnyi, fegyver nélküli katonát dobált ki az országútra, mint a csirkéket, ott már várták őket más katonák és lábrúgással hasra fordítva, a fejükbe lőttek. De egy fiatal katona visszafordult és zokogva könyörgött az életéért, csúszva hátrált a ráirányult géppisztoly elől, újra hasra fordították, talán, hogy ne lássák a szemét, de ő villámgyorsan újra a hátára perdült ... Nem bírtam nézni, kikapcsoltam.

Amikor magamhoz tértem, elgondolkoztam, hogy mit is kezdene egy ilyen valósággal Fellini? ... És hogy fejezné be a filmet?

A szereplők megfognák egymás kezét és körtáncba kezdenének? Mint a Nyolc és félben? Vagy a partra vetett szörny merev szemébe nézne a főszereplő, mint Az édes életben? De hiszen ez a szörny még él! ... Ott áll a koszos országúton, és ránk fogja géppisztolyát..., és mi könyörgünk, megalázkodunk, zokogunk mint a Bohócok..., taknyunk, nyálunk egybefolyik... És választ nem kapunk senkitől...

A humanista Európa képviselője elhunyt.

A filmművészet zsenije távozott el közülünk.

Most mihez fogjunk?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/01 08-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=190