KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/február
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Somló Tamás (1929-1993)
• N. N.: Trauner Sándor halálára
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Választható csapdák Vélemények a magyar filmgyártásról
• Kézdi-Kovács Zsolt: Kell-e szeretni őket? Jegyzet a rendezőkről
• Fáber András: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Maár Gyula: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Nagy Gergely: Tudósítás a szakadtságból Beszélgetés Erdőss Pállal
• Hirsch Tibor: Csak kétszer élünk Magyar sikerfilm
1895–1995
• Gyertyán Ervin: A festészettől a mozidrámáig Hevesy Iván
• Kömlődi Ferenc: Hallgat a mély Hevesy Iván kötetéről
FESZTIVÁL
• Kozma György: Homó zsidó nácik fesztiválja (In)tolerancia
• Mihancsik Zsófia: Kétfajta szerelem Kerékasztal-beszélgetés
• Bojár Iván András: Vad éjszakák után Cyril Collard filmje
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: A tévé-mogulok csatája
• Barotányi Zoltán: Max es Móric visszatér Beavis és Butthead

• Molnár Gál Péter: És az Új Hullám megteremte az új nőt
• Bikácsy Gergely: Brigitte és Jeanne Viva Maria!
KÖNYV
• Varga Balázs: Nőnem est ómen Monográfia Mészáros Mártáról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az 1913-as év Pordenone
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Hazugságok iskolája Az ártatlanság kora
• Molnár Gál Péter: Shakespeare-piknik Sok hűhó semmiért
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jónás, aki a bálnában élt
• Turcsányi Sándor: Dave
• Koltai Ágnes: Sonka, sonka
• Barotányi Zoltán: A Pusztító
• Kuczogi Szilvia: Ha te nem vagy kepés, édes...
• Békés Pál: A szökevény
• Tamás Amaryllis: Mrs. Doubtfire

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Vélemények a magyar filmgyártásról

Választható csapdák

Székely Gabriella

A Magyar Mozgókép Alapítvány 1991-ben született a magyar filmkultúra támogatására. Feladatai közé tartozik többek között a magyar játékfilmgyártásra szánt költségvetési összeg elosztása. Ezt a munkát az Alapítványon belül az úgynevezett Játékfilm Kuratórium végzi. A kuratóriumhoz egyéni és úgynevezett csomagterv-pályázatot lehet benyújtani. A stúdiók „csomagterv”--pályázatot adnak he, amely keretösszegre szól és tartalmazza azokat a filmeket, amelyeket a stúdió az adott pályázati időszakban tervez elkészíteni. A kuratórium maga dönti el, hogy melyik gyártótál fogad el csomagtervet. Egy régebbi elképzelés szerint az elosztható pénz negyven százalékát egyéni pályázatokra, hatvan százalékát stúdió-csomagtervre kell megítélni. A két pályázattípus közötti legfőbb különbség az, hogy az egyéni pályázat egy meghatározott film tervét foglalja magában, a csomagtervre megszavazott pénzt pedig az évekkel ezelőtt létrehozott állami stúdióvállalatok kapják. A szakmán belül az utóbbi időben vita bontakozott ki arról, vajon az egyéni terveket, vagy a csomagterveket tolna-e helyes előnyben részesíteni, illetve arról, hogyan lehetne az egyre szűkülő központi támogatást igazságosan elosztani. Három év tapasztalatáról beszélget Jancsó Miklós, Makk Károly, Szomjas György, Szederkényi Júlia, Simó Sándor, a Hunnia Stúdió igazgatója és Kovács András Bálint.

A kép rózsásnak látszik. A huszonötödik magyar játékfilmszemlén húsz filmet mutatnak be. A bűvös húszas szám ez, mint a régi szép időkben... Akkor tehát minden rendben van, a rendezők rendeznek, a nézők néznek a moziban...

Jancsó Miklós: Nekem a filmes kuratóriummal és az egész Mozgókép Alapítvánnyal az a problémám, az volt négy évvel korábban is – többek között ezért különböztem össze velük annak idején –, hogy nem gondolták végig: nem elég filmeket gyártani, azokat forgalmazni is kell. Nem biztos, hogy csak a Duna Televízió számára érdemes a filmeket rendezni. Nem lehet megkerülni a szembesülést azzal, hogy miért és hogyan csinálunk filmet. Akár egy egész évi dotációt arra kellett volna fordítani, hogy egy nemzetközi forgalmazási szervezetet hozzunk létre, feltérképezzük azokat a csatornákat – mert vannak ilyenek –, ahol a mi eltérő, nem hollywoodi filmjeink találkozhatnak a közönséggel.

Igazából tovább él a régi szisztéma, amit megszoktunk. Állami stúdiókban osztják el a pénzt. Mennyire kell egyáltalán életben tartani a stúdiót, mint régi állami intézményt? Egy stúdióvezető, ha tisztességes, lehetne igazából producer is.

Simó Sándor: A Hunnia Filmstúdió privatizáció előtt áll. A vagyonunk, az úgynevezett alapító tőke, forgótőke, tizenkét millió, ezt adta valaha a magyar állam, amikor a stúdiót megalapította. Vannak ingóságok, elhanyagolható értékek. Azután a film mint vagyoni érték – természetesen azokról a filmekről van szó, amelyek 1987 június elseje után készültek.

Vannak továbbá vállalataink, és a vállalatainkba befektetett tőkehányad természetesen nettó értékben ugyancsak vagyonként jelenik meg. Ilyen a Hunnia

Plusz például, amely forgalmazással foglalkozik.

Azok a rendezők, akik hosszabb időn keresztül és rendszeresen dolgoztak a stúdiónkban, konzorciumba álltak össze, ők vásárolnák meg a stúdió 75 százalékát. Országgyűlési határozat mondja ki ugyanis, hogy a 25 százalékot tartós állami tulajdonként kell kezelni. Nem zárja ki mindez természetesen valamely pénzcsoport belépését, sem a külföldi tőkét, egyébként számos jelentkezőnk van. Azonban az ÁVRT-vel lebonyolított, gyakorlatilag első egyeztetés során ők és mások is, úgy tetszik, a külföldi részvételt nem preferálják.

Jancsó Miklós: Nekem az az érzésem, hogy ez a privatizáció semmi másra nem szolgál, mint arra, hogy továbbéljen a Magyar Mozgókép Alapítvány, ez a – hogy is mondjam – demokratizált Aczél György, mert ez semmi más, mint Aczél György demokratikus mázzal leöntve, hogy ezek a stúdiók elsőként iratkozhassanak fel a csomagtervekre.

Simó Sándor: Mi csomagterv nélkül is tudnánk produkálni filmeket, talán hármat-négyet is egy évben.

Jancsó Miklós: Értem én, Sándor, de emögött igazából az húzódik meg, hogy egy létező stúdió azért privatizálódik, hogy reménykedhessen: az alapítványtól továbbra is kap támogatást. Ez a privatizálás lényege.

Makk Károly: Ha most privatizálják ezt a stúdiót, privát stúdió lesz és te azt mondod, mindig tudsz három-négy olyan filmet produkálni...

Simó Sándor: Legalábbis remélem.

Makk Károly: Reméled. Na most, kérlek szépen, mi a különbség aközött a még nem létező stúdiód között, és aközött az elképzelt stúdió között, amit én, mondjuk, Szederkényi Júliával és Jancsó Miklóssal bejegyzek, és azt mondom, hogy mi is egy stúdió vagyunk?

Simó Sándor: Én azt remélem, hogy a privatizáció után semmi. Legalábbis arra törekszem. Most még van különbség.

Makk Károly: Nekem valami azt sugallja, hogy mégiscsak olyan struktúra született, amelyben van egy kuratórium határozott elképzeléssel erről-arról-amarról. Az egyik fő elképzelése, ami a játékfilmet illeti, hogy a 25 százalékos állami részvételű privatizált stúdiókat részesítse előnyben a nem preferált maszekkal, mely pejoratív kifejezést én már nehezen viselem el.

Jancsó Miklós: Egyfelől. Másfelől pedig nekem mindezek után úgy fest, mintha egyfajta központi dramaturgiáról volna szó. Már bocsánat! Mert mi történik, ha beterjesztek oda egy elképzelést? Döntenek felőle, mint annak idején a Háy Gyula-féle központi dramaturgia 48-49-ben. Mi a dolog lényege a csomagterv esetében? Az eddigi megbízható stúdiókat preferálják, ők osztják tovább a pénzt.

Szomjas György: Sokszor elhangzott már, hogy ha csak egyéni tervekről dönt a kuratórium, akkor úgy viselkedik, mint a régi központi dramaturgia, ha a csomagtervet díjazza, fennáll az a veszély, amit említettél, hogy konzerválja a meglévő struktúrákat. Az egész alapítványi szisztémáról én azt mondanám, és ezen belül a sokat szidott csomagterv-rendszerről, hogy az a „békés átmenet” a koncepciója. Azt akartuk, hogy a pénz szétosztása differenciáltan történjék, a rosszul dolgozó stúdiók megszűnhessenek, illetve új műhelyek alakuljanak helyettük. Ennek a lehetősége az alapszabályban biztosítva van, és a folyamat meg is indult. Több új csoport, cég alakult – a Magic Media például – amelyek „stúdiószerűen” működnek, csomagtervet nyújtanak be.

Makk Károly: Nekem semmiféle rálátásom nincs a dolgokra, csak a saját példámat tudom elmesélni. Amikor egy forgatókönyvvel jelentkeztem, azt mondták: pályázz egyénileg, mert a stúdió-csomagterv úgyis meglesz, te pedig megkapod az egyénit, s akkor jobban jár a stúdió. Aztán felhívtak, hogy nem, ez nem jó, mert úgy döntöttek a kuratóriumban, hogy az egyéni pályázatokat nem preferálják, az enyémet is tegyék be a csomagtervbe. Ezek a játékok arra engednek engem következtetni, hogy a demokratikus szabályok vagy szabályozó rendszerek, amelyekről olvashattunk az alapító okiratban, nem működnek. Nincsen olyan kontroll, amely a működést szavatolná.

Csomagterv, vagy nem csomagterv? Egy nagyobb dobozban lévő kisebb doboz. Az alapítvány kényszerhelyzetben van, akár esik, akár fúj, kötelezettségei vannak, és ezt a nagyon kevés pénzt úgy kell elosztani, hogy az alapító filmes szakma meg legyen elégedve. Ezt a kevés pénzt nem lehet úgy elosztani, hogy mindenkinek elég legyen, és innentől kezdve megítélésem szerint racionálisan nem lehet kezelni azokat a problémákat, amelyekről dönteni kellett. Az alapítók és a kuratórium vitája körülbelül így fest: három millióval kérek én többet, de akkor annak kell adni ötöt, mert már megígértem menet közben...

Szomjas György: Miért mondod, hogy ez a szervezet irracionális?

Makk Károly: Azért, mert nem a magyar filmkultúra, -gyártás legfontosabb irányzataira kell hogy koncentráljon, hanem arra, hogy az összes alapító igényét kielégítse.

Szomjas György: A kuratórium ne foglalkozzon semmi mással, csak mérje össze a pályázatokat (beleszámítva az előző időszak teljesítményét is), és ennek megfelelően szeletelje föl a tortát. Mindenki koncepciókat vár az alapítványtól, pedig nekünk kellene koncepciót kialakítanunk.

Makk Károly: Annak idején ez az alapítvány arra volt jó, hogy tudatosítsa a költségvetéssel, hogy a filmgyártáshoz pénz kell. Innentől kezdve olyan flexibilis dolognak kellene tekinteni, amely napról napra képes konszenzussal, észszerűen működni. Én sokszor elmondtam, hogy a csomagtervet nem tartom szerencsésnek. De ha nincs csomagterv, akkor ki vagyunk szolgáltatva a mindenkori játékfilm-kuratórium tagjainak, ők fogják megmondani, milyen filmet csináljunk. És kérdezem én, hogyan jön létre egy olyan hiteles grémium, amelyik el tudja dönteni a forgatókönyvek elolvasása után, hogy miből legyen film?!

A stúdióműhelyeket mindig alkotóműhelynek nevezzük, de nekem az a tapasztalatom, hogy ezek nem igazi műhelyek, hanem bizonyos korosztályi csoportosulásoknak olyanfajta véd- és dacszövetségei, melyeknek nem a legjobb film elkészítése az elsődleges célja, hanem a szekértáborokhoz kötődött emberek szociális, presztízs kérdéseinek megoldása.

Szederkényi Júlia, aki most készítette első igazi nagy játékfilmjét, hogyan léphet bele ebbe a véd- és dacszövetségbe?

Szederkényi Júlia: Esetleg sehogyan sem. S jobb is, ha nem. Nem tudom meghatározni, hogy valójában mik ezek a stúdiók, bár nyomoztam hosszan, és sikerült a keletkezéstörténetükről egyet-mást megtudnom. Az a helyzet, amely a stúdiókat annak idején létrehozta, megszűnt: az eredeti funkciójukban nincs szükség rájuk. Vezetőségeik személyi összetétele, amely némi garanciát adott legalább a szekértáboroknak, hogy képviseli érdekeiket, sorra megváltozott. Tehát ma a magukat stúdióknak nevező szerveződések közül kettő, ha működik úgy ahogy, hol nagyszerűen, hol elviselhetően. Ezek a stúdiók természetükből fakadóan zártak. Zártak voltak a privatizációs folyamat előtt is, és ha a folyamat befejeződik, még egyértelműbben azok lesznek, tehát semmilyen értelemben nem érdekük, hogy elősegítsék az egészségesebb mozgást a szakmában. Ha az egyéni sorsokat és a stúdiók sorsát figyeljük, akkor valóban az alapítvány kuratóriuma a központi dramaturgia. Ha a csomagtervekről beszélünk, akkor maga a stúdió a központi dramaturgia, amely ezeknek a könyveknek, terveknek a sorsát meghatározza. A gondot én ott látom, hogy még a két jól működő stúdió is teljesen megbízhatatlan, kiszámíthatatlan, a tervek sorsát illetően. Tehát a szabadságuk és a „profizmusuk”, a „produceri erő”, amely jó esetben működik, rossz esetben nem, nagyon furcsa és kellemetlen viszonyban van a legalábbis viszonylagos biztonságérzettel, amely ahhoz szükséges, hogy érdemes legyen dolgozni. Ez az „erő” igen gyakran önkényt jelent, a jobb stúdiók is akár évekig lebegtethetnek egy-egy olyan, beindításra váró produkciót, amelynek sorsa pedig egyedül az ő kezükben van. A rosszabbak ezt módszeresen teszik. Erre a magatartásra több példát láttam, mélyen csodálkozom az eljárások cinizmusán, és aki így viselkedik, azt nem tartom értelmiséginek. Ez ennyi. Komoly és felelős embernek nem lehet azt kockáztatnia az életben, hogy a megvalósulás egészen minimális esélyeivel, vagy az esélyekről mit sem sejtve kezdjen a munkának. Ez hazardőrség. Én magamat hazardőrnek tartom, ezért dolgozom. A hazardőrséget viszont olyan dolognak tartom, aminek meg kell találnia az arányait. Azt elvárom, hogy legalább keressék mások is, ha engem érint. Egyébként ha azt mondjuk, hogy két stúdió van, amely úgy-ahogy működik, akkor viszont nincs meg a kapacitása ennek a két stúdiónak, hogy legalább azokat a filmeket elkészítse, amelyeket ő maga is preferálna.

Simó Sándor: Így van.

Szederkényi Júlia: Amúgy köztudott, most már mindenki tudja, hogy melyek azok a stúdiók, ahová nem szabad bevinni a forgatókönyvet, mert morálisan és egzisztenciálisan is tönkreteszik.

Szomjas György: Hadd legyek én egy kicsit optimistább, nem vitatkozom Szederkényi Júliával, mert ő így látja, és ez nyilván így is van egy bizonyos szemszögből, de azt mondom, ha azok a bizonyos stúdiók, amelyekről most beszélünk, nem integrálják a szellemi erőket, például őt vagy a hozzá hasonlókat, szerintem meg fognak szűnni.

Simó Sándor: Itt van a kutya eltemetve, ha hihetnénk, hogy így lesz, akkor a helyükre belépne valaki más. Amíg ezek a stúdiók állami vállalatok, elemi dolog volna például, hogy a stúdióvezető ne csinálhasson filmet a saját stúdiójában. Ha az embernek módja van eldönteni, hogy mondjuk, száz-százharminc millió forintból harmincat mire költ, akkor nonszensz úgy döntenie, hogy ezt ő költi el.

Makk Károly: Ezek a stúdiók most privatizálódnak, megveszik a saját stúdiójukat, és attól kezdve csak ők fognak filmet csinálni. Ki garantálja azt, hogy azok, akik így működnek, ne működhessenek tovább.

Szomjas György: Mi az, hogy ki és mi garantálja?! Az előbb leintettetek, amikor azt mondtam, hogy a rossz stúdiók meg fognak szűnni. Rosszul mondtam: azt szeretnénk, hogy az alapítványi pénzből kevesebbet, vagy semmit se kapjanak.

Makk Károly: Megint visszakanyarodnék oda, amit Jancsó Miklós is említett. Fel kellene térképeznünk a piacunkat. Európában rengeteg csatorna van. Ha intézményesen nem készítik fel az embereket arra, hogyan lehet megtalálni ezeket a helyeket, hogyan lehet olyan filmeket csinálni, amelyek valahogyan kifejezik ugyan az alkotói marhaságot, de ez a gondolat elhelyezhető egy osztrák, egy német, egy skandináv televízióban, egy 120 személyes moziban Franciaországban, tragikus véget érhetünk. Meghosszabbítjuk azt a remek és tüneményes állapotot, amikor ha az embernek „megfutott és bent volt”, azt mondták: öregem, mit akarsz csinálni? Ezt és ezt? Mennyi a számla? Ennyi a számla. Túlléptük? Túlléptük, kifizették. Le lett az ember szúrva? Le lett. Jött a külföldi? Jött a külföldi.

Jancsó Miklós: Az utolsó húsz évben semmi másról nem volt szó, mint hogy a magyar film piros szekfű a hajtókán. Ennek a társadalomnak ilyen művészete is van. Ezért születtek ezek a filmek mind.

Simó Sándor: Mi meg illatoztunk.

Jancsó Miklós: Mi meg illatoztunk, most pedig arról van szó, hogy létezünk.

Makk Károly: Formannal a nyolcvanas évek végén találkoztam New Yorkban, ő több vodkát ivott a kelleténél, én meg sajnos kevesebbet, ezért el kezdtem faggatni, hogy is van ez Amerikában. Elmondta: jön hozzám a producer egyik nap és azt mondja a vágószobában, hogy ezt meg ezt a jelenetet vágjam ki. Erre én: Természetesen. Most vágjam ki? Most vágja ki. Meg még azt is vágja ki. Kivágtam. És utána azt mondtam neki, uram, ha akarja, a főcímtől a végéig az egészet kivágom, mert ez szerepel a szerződésemben. Természetesen másnap a pasi bejött hozzám, s azt mondta: Milos, ne haragudj, olyan rossz napom volt, ez a büdös kurva nem feküdt le velem... Ilyen a show business. Ebben fogunk élni.

Jancsó Miklós: Ebben nem fogunk élni. Mi nem. Milos olyan kemény fiú volt mindig életében, hogy nyilvánvalóan érvényesült, de mások nem ilyenek...

Kovács András Bálint: Érzésem szerint a filmgyártóti két szűk meg egy széles rétegéről beszélhetünk. Az egyik tudja, mit akar és van külföldi megrendelője, tehát ha születik egy ötlete, két hét vagy egy hónap múlva biztosan akad valaki, aki megfinanszírozza. Magyarországon hat-hét ilyen filmrendező él, aki nemcsak ismeri, de el is érheti ezeket a bizonyos csatornákat. A másik szűk réteg a fiataloké, a kezdőké, akiknek nincsen bejárásuk ide, nem is ismerik a lehetőségeket. Van, aki azért tartja merevnek a stúdiókat, mert egyik napról a másikra nem száll be pénzzel a külföldi koprodukcióhoz. A többiek azért, mert egyszerűen nem lehet bekerülni. És van egy széles rétege a filmrendezőknek, akik már nem kezdők, akiknek már van valami a hátuk mögött, de nincsenek nemzetközi pályáik, és az ő érdekük azt diktálja, hogy legyenek biztos magyarországi intézmények, amelyek folyamatos megélhetést jelentenek számukra. Az ő fejükben ez a hálózat a négy stúdió, amelyben valahogyan meg kell kapaszkodniuk, ha nem akarnak lecsúszni. Tehát számomra az a kérdés, hogyan lehet olyan félig képlékeny, félig viszont stabil szisztémát kiépíteni, amely befogadja a fiatalokat, támogatja, és megmarad annyira stabilnak, hogy egy akármilyen kormány ne tudja elsodorni.

Simó Sándor: Kicsit többet beszélünk az alapítványról, mint amennyit megérdemel. A kérdés valójában egyszerű. Arról van szó, hogy a magyar állam ez idő szerint még, őrizze meg a j ó Isten az ó szokását, a központi költségvetésből egy bizonyos összeget a film támogatására szán. Az összeget valamilyen módon el kell osztani. Én nem állítom, hogy a lehető legjobb módozatot találtuk ki, de ez ellen akkor érdemes felszólalni, ha valakinek van egy jobb ötlete. Egy dologra kell csak ügyelni, hogy e pénz elosztásával az alapítvány valamennyi funkciója fejeződjék be. Ha ugyanis nem, akkor tényleg arról van szó, hogy a néhai filmfőigazgatóságot, vagy még egy régebbit, amelyiknek még nagyobb volt a hatalma, újratermeltük. Jancsó Miklós az előbb azt mondta, hogy stúdióvezetők akár producerek is lehetnének. Én személy szerint soha nem engedem magamat úgy feltüntetni, mint producer, mert úgy gondolom, hogy nem azt a munkát végzem. Nincs a világnak ugyanis olyan producere, aki egyszerre nyolc-tíz filmmel foglalkozik ilyen költségvetésből. Abban a pillanatban, ahogyan a piac kitermel produceralkatú, -tapasztalatú személyeket, akik ezt a munkát el tudják látni, azt gondolom, a stúdiók létjogosultsága megszűnik. A magyar filmgyártás azonban a hazai piacon nemhogy megtérülést, de még érdemi bevételt sem tud létrehozni. Nem szabad ezért piaci szabályokat kitenni, tartok tőle, hogy nem élné túl. Hadd meséljem el a Sose halunk meg piaci történetét. Abszolút kidolgozott terv állt készen arra, hogyan alakul majd a film finanszírozása. 12 millió forint alapítványi pénz volt benne, ez gyakorlatilag a mai napig megtérült. Természetesen nem térül meg az előzetes értékesítés, amivel elvesztettük – ma már látjuk – a jó piacokat, csakhogy a filmet nem tudtuk volna megcsinálni, ha nem adjuk el előre egy alacsonyabb összegért. Volt benne körülbelül 15 millió forint magyar szponzori pénz. De ehhez meg kellett ígérni egy televíziós műsort. A televíziós műsorhoz a televízió egy fillért sem adott, tehát a film költségvetéséhez az egy órás televíziós műsor előállítási költségeit is hozzá kellett adni. Meg kellett ígérnünk több száz sajtóhirdetést, amit közre kellett adni a lapokban, szponzori alapon, mert ezeket nem tudtuk volna kifizetni. Én azt remélem, hogy a szponzorok nem csalódtak, tehát egy esetleges következő filmre ismét felhasználhatóak. A film költségvetése 34 millió forint volt, de természetesen a behozott pénzekért fizetni kellett, mert senki sem megy el pénz után ingyen, tehát még az sem, akit alapvetően érint a dolog. Ennek a közvetítésnek ma Magyarországon kötött árfolyama van. A filmnek kétszázezer nézője van eddig. Minden tízezer néző 1 millió forintos bruttó bevétel. Az másik kérdés, hogy ebből a mozié 60 százalék. De mindenesetre elmondhatom, hogy ez a film úgy térült meg, hogy az állami pénzt visszakaptuk. A szponzor nem megtérülést, reklámot kért. Megkapta. A külföldi megkapta a jogokat, amelyeket előre megvásárolt. Ha véletlenül Amerikából befolyik valami pénz, az a plusz, nem vagyok túlságosan optimista, de reménykedem, mert vetítették egy hétig New Yorkban és egy hétig Santa Monicában. Ha eladják, kiderül, hogy ugyanannyiba kerül a reklám, mint a bevétel. Emlékezzetek, az újság is megírta: a Mephisto bruttó bevétele 8 millió dollár volt, és végül olyan elszámolást kaptak, hogy a 250 000 dollár minimum bevétel ugyan nem jött össze, de olyan nagylelkűek, hogy jóváírják.

Én azért általában optimista vagyok. Megszületett például a történelmi filmek alapítványa, idén már 350 millió forint gyűlt össze náluk. Most nem firtatom az alapítvány megszületésének a körülményeit, de nem értem, hogy azt a pénzt, amit 1993-ra kaptak, miért 1993 november végén osztották el. Mi eddig egy vasat sem kaptunk tőlük, már kétmillió forintot kellett kölcsönkérnünk, mert a rendezők, akik pályáztak és kértek pénz, azonnal forgatni akartak. Például az egyik izraeli helyszínen. Valahonnan meg kellett előlegezni. Aztán itt van a Duna Televízió, amely lenyelte ugyan a régi magyar filmek sugárzási bevételéből a gyártónak járó összeget, de egyszer talán megadja. Aztán elindult a Budapest I csatorna, (én még ugyan nem láttam), és próbaadást sugárzott a TV 3. Ezek mégiscsak potenciális megrendelők, mégiscsak források. Egyelőre nem kaptam tőlük ígéreten kívül semmit. De az, ugye, nem lehet, hogy soha ne akarjanak tőlünk semmit?!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1034