KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/február
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Somló Tamás (1929-1993)
• N. N.: Trauner Sándor halálára
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Választható csapdák Vélemények a magyar filmgyártásról
• Kézdi-Kovács Zsolt: Kell-e szeretni őket? Jegyzet a rendezőkről
• Fáber András: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Maár Gyula: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Nagy Gergely: Tudósítás a szakadtságból Beszélgetés Erdőss Pállal
• Hirsch Tibor: Csak kétszer élünk Magyar sikerfilm
1895–1995
• Gyertyán Ervin: A festészettől a mozidrámáig Hevesy Iván
• Kömlődi Ferenc: Hallgat a mély Hevesy Iván kötetéről
FESZTIVÁL
• Kozma György: Homó zsidó nácik fesztiválja (In)tolerancia
• Mihancsik Zsófia: Kétfajta szerelem Kerékasztal-beszélgetés
• Bojár Iván András: Vad éjszakák után Cyril Collard filmje
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: A tévé-mogulok csatája
• Barotányi Zoltán: Max es Móric visszatér Beavis és Butthead

• Molnár Gál Péter: És az Új Hullám megteremte az új nőt
• Bikácsy Gergely: Brigitte és Jeanne Viva Maria!
KÖNYV
• Varga Balázs: Nőnem est ómen Monográfia Mészáros Mártáról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az 1913-as év Pordenone
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Hazugságok iskolája Az ártatlanság kora
• Molnár Gál Péter: Shakespeare-piknik Sok hűhó semmiért
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jónás, aki a bálnában élt
• Turcsányi Sándor: Dave
• Koltai Ágnes: Sonka, sonka
• Barotányi Zoltán: A Pusztító
• Kuczogi Szilvia: Ha te nem vagy kepés, édes...
• Békés Pál: A szökevény
• Tamás Amaryllis: Mrs. Doubtfire

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

(In)tolerancia

Homó zsidó nácik fesztiválja

Kozma György

Gyanús nekem ezeknek a náciknak a realitásfoka. Nem kétlem, hogy jó érzés régi jelmezekben járni és bátorságérzetet ad védteleneket agyba-főbe verni. De nagyon könnyű az erre való túlzott odafigyeléssel nem észrevenni egy csomó kevésbé fotogén, szándékos galádságot és aljasságot. Könnyű a nácikat gyűlölni, s közben elfelejteni, hogy éppen a gyűlöletről és a haragról kéne leszoktatni magunkat.

„Láthatatlan filmek II. (In-)Tolerancia 93” címmel rendezett vetítéssorozatot a Pro Helvetia, a Szindbád, a Montázs 2000 és a Mokép a Művész és a Toldi moziban. Az igazán vonzó nagyfilmek (Spike Lee: Malcolm X; Resnais: Szerelmem Hirosima; Fassbinder több műve) mellett Jancsó kisfilmjei, Szirtes Sade márkija és a Pesty Fekete Doboz-összeállítása adták a fesztivál gerincét, miközben az igazi csemegék az ismeretlen nevű külföldi rendezők kisfilmjei és videói voltak. Az érdeklődés olyan nagy volt, hogy időnként újságírói igazolvánnyal sem lehetett bejutni. Mikor megkérdeztem az egyik szervezőt, hogy tulajdonképpen miről szól ez a fesztivál, azt válaszolta: „A kisebbségekről. Mint a homokosok, a nácik, a zsidók:’

Nem tudom, hogy hol az evidencia határa. Hogy mennyire lehet az áldozatot egy kalap alá venni a gyilkossal? Ő azért segített szervezni, mert igazságtalanságok ellen akarja felemelni a szavát, úgyhogy a legsemlegesebb módon próbálok meg válaszolni neki: – Engem speciel a nácik nem érdekelnek. – Ha következetes lenne, mondhatná erre, hogy igenis kell, hogy érdekeljenek. Még a napilapokban is benne volt, hogy a Művész moziban a skinheadek egy film kapcsán büszkén vállalták az elnök kifütyülését. S nemrégiben történt az is, hogy a skinheadek elvbarátaival állítólag szimpatizáló tévés vezetés megszüntetett egy liberális hírműsort, épp az elnökellenes skinhead-tüntetés tálalása kapcsán. Gyanús nekem ezeknek a náciknak a realitásfoka. Nem kétlem, hogy jó érzés régi jelmezekben járni és bátorságérzetet ad védteleneket agyba-főbe verni. De nagyon könnyű az errevaló túlzott odafigyeléssel nem észrevenni egy csomó kevésbé fotogén szándékos galádságot és aljasságot. Könnyű a nácikat gyűlölni, s közben elfelejteni, hogy éppen a gyűlöletről és a haragról kéne leszoktatni magunkat.

Egy filmben (Gerhard Faul: KZ-Hersbruck) panaszkodnak sírós hangon meggyötört, tábort járt agg zsidók arról, hogy fájdalmaikat nem tisztelik, banalizálják a külvilágban egyesek. Majd rögtön utána a következő kisfilmben ugyanilyen megható hangon panaszolják a melegek, hogy a zsidók vallási parancsaik miatt nem fogadják be őket. Az a néző, akiben még ezek után maradt fölösleges részvét, együttérezhetett azokkal a meleg skinheadekkel, akik azt sérelmezték, hogy egyesek egy kalap alá veszik őket a vérszomjas gyilkos kopaszokkal, pedig ők csak stiláris és érzéki önmegvalósítás okán kopaszok...

Gerry Beitel Bonjour! Shalom! című filmje egy kanadai francia negyedbe költöző haszid (vallásos) zsidó csoportkommunikációs nehézségeiről szól. Ahhoz képest, hogy semleges hangon próbál tudósítani, meglepően hangsúlyos a nemvallásos nemzsidó közeg értetlensége, hisz minden idegesítően furcsa számukra, a haszid hajfonattól, fekete ruhától kezdve a zsinagógákban hajlongva Bibliát tanulókig. (A „talmud” szó egyszerűen tanulást jelent. Tóra tanulást. A tóra – Mózes könyvei – héberül egyszerűen „tan”). Ez a „mellékes” információ nem hangzik el, de látjuk a férfiakat hajlongani a bonyolult ókori és hatodik századi és tizenharmadik századi magyarázatok felett, s jóakaratú hangú kommentátor közli, hogy a „haszid férfiak sosem járnak egyetemre,” mely állítás ma magyarázat nélkül, csak azt jelenti, hogy tanulatlan bunkók.... A franciák hűvös idegenkedése nem feltétlenül bántó, de a nemvallásos zsidó riporter értetlensége fölösleges – kötelessége lenne elmondania e filmnek, hogy miért fontos és kedves szokás akár a hajlongás olvasás közben, akár a fekete ruha (a monda szerint a Noé-féle szivárvány színeinek összessége), akár a (Bibliában előírt) hajfonat, a pajesz. A nemvallásosok logikája egyszerű és érthető: ami más, az zavar, megkérdőjelezi az önértékemet (s még nem vagyok képes másoktól függetlenül – sőt, tulajdonaimtól függetlenül – feltétlenül értékesnek tartani magam...) A vallásosok logikája – hogy a zsidó (e szó visszhangzót jelent, így érthetőbb!) „isten” (akinek nagybetűs neve egyértelműen – minden lexikon és nyelvkönyv szerint – a létige egy alakja, vagyis a Lét Ura) olyan elvont („kádes”, szent), hogy – emberi nyelven – azt „kéri”, „legyen neked emlékeztető jel”! A pihenőnap (a sabbat pihenést jelent), a kóser (alkalmas) kaja, a hajviselet és a többi apróság tehát „jel”, amely az örökkévalóra (és utánzandó tulajdonságaira, a türelemre, a részvétre, a kedvességre) emlékeztet. Ennyi. Nem több, nem kevesebb. Ezeket a jeleket lenézően „külsőségesnek” szokás nevezni, mintha az állandó bibliai szövegolvasás nem tartozna hozzájuk, vagy mintha bizonyított volna, hogy ami látható és külső, az nem hathat „bensőségesen”.... Nemcsak ennél a filmnél, de sokszor, amikor a zsidók körüli félreértésekről olvasok, az az érzésem, hogy csak a lényeget – a zsidók és Isten viszonyát, a „léteztető visszhangzásának” az utódvallásoknál régibb koncepcióját, (mert minden más esetben igenis végső érv lehet, ha valami „régibb”!) az elhagyhatatlan „jeleket” – felejtjük el. Értetlenségből, a jószívűség és nagylelkűség hiányából, mert nem akarjuk megérteni a zsidó vallás ezredéves üzenetét (ha idézgetjük is a mózesi „szeresd...” parancsot). S ebből következően elfelejtjük azt is, hogy a zsidóellenesség kiindulópontja mindig a pogány egománia („én döntöm el, mit imádok”, „szerintem nem így kéne imádni..”) és az én-ből az imákkal, parancsokkal kilépő egyistenhit ütközése. Ezért nem véletlen, – hanem pszichológiailag érthető – a homó nácik léte (mely jelenségről, s a nácizmus pogány eredetéről nem e fesztiválon értesülhettünk először). Érdekes és kicsit bosszantó sorban nézni ezeket a filmeket, ahogy mind valami fontosat kerülget. Értelmes filmek, sok információval, de a film médiuma talán nem alkalmas az elvontabb eszmefuttatásra – mindenesetre mindig lehuppantjáé a nézőt, aki csak annyit tud egy film végén, mint az elején: hogy a melegek furák, viszolyogtatók, a zsidók szintén, a nácik szintúgy. Nemcsak ebből a filmből hiányolom a zsidó vallás logikáját – a skineket bemutató Stephen Leonhoff-film sem merte artikulálni azt a kérdést, hogy miért érezzük olyan evidensnek, hogy a nácik nem szerethetik a homókat – pedig ez egy zsidó előírás. Valójában, ha már épp a könnyen támadható, de végül is kikezdhetetlen; egyistenhit mellett ez az egyetlen pont (a homó-ellenesség), ami miatt valóban erkölcsileg kérdőre vonhatók a zsidó vallás egyes szigorú képviselői. Hiszen, ha igaz az, hogy a melegség veleszületett és látjuk a történelemből, – valamint Marc Huestis kitűnő homó élmény-riportjaiból (Sex is...) hogy minden kényszer ellenére fennáll, akkor „Isten” saját szabályai szerint igazságtalan a világi jellegű büntetésük, mely csak fölösleges szenvedést okoz, ahogy ezt Pálfi Balázs Testi munka című riportfilmjében is láthatjuk a pályaudvarokon lakó román heteró prosti srácok esetében, egyikük naponta „bocsánatot kér az Úrtól”... (Persze rögtön megjegyzem, nem „a vallás” okoz szenvedést, nem a „zsidók”, hanem ez az értelmezéssel nem enyhített – mellesleg perzsa eredetű – bibliai tétel.) Az elmúlt ötezer év leglényegesebb kérdése az, hogy mi jót kap az, aki betartva a vallást, igyekszik mindig jó (segítőkész, stb.) lenni, mint a vallásosok, vagy – hiszen szabad az ember! – úgy dönt, hogy egy elvont „Világ Uránál” fontosabb, amit az énje éppen érez, s ennek nevében nemcsak lehet, de kell is ártani, gonosznak lenni, erőszakoskodni, gyilkolni. Jób panasza, a dávidi zsoltárban megénekelt „meddig virul a gonosz?” kérdése merülhetne föl e filmek láttán talán. S ezért már érdemes megrendezni egy ilyen fesztivált akár harminc nézőnek – akár tíznek is.

Két ember is nehezen él együtt, hát még két különböző kultúra. Laurent Vivien Utazás Traparba című filmje avantgard képsor, amelyben egy válságba kerülő fiatal festő (képét egy folyóba dobja) két lányismerőse között szövődik intim kapcsolat. Amikor a fiú drámaian kijelenti, hogy ő nem bír (vagyis nem akar) festeni s a lány ezen felháborodik, barátnője vállán zokogva, nekem egyszerű nézőként rögtön az jutott eszembe, hogy ha számla szempontból olyan fontos az a kép, mért nem fejezi be a lány? Ezután hosszabb időt töltöttem az előcsarnokban beszélgetve, amikor észrevettem, hogy a sapkám valószínűleg bentmaradt. A két lány iz ágyban feküdt és az egyik így kiáltott:

– Én talán nem tudom megfesteni azt a képet?

Dehogynem. Mindenki mindent tud. Mindenki tud szeretkezni, mindenki tud filmet csinálni, mindenki tud lényeges kérdésekről véleményt nyilvánítani.

Egyszer meg kéne már rendezni a Közhelyes Állítások Fesztiválját is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1041