KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/február
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Somló Tamás (1929-1993)
• N. N.: Trauner Sándor halálára
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Választható csapdák Vélemények a magyar filmgyártásról
• Kézdi-Kovács Zsolt: Kell-e szeretni őket? Jegyzet a rendezőkről
• Fáber András: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Maár Gyula: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Nagy Gergely: Tudósítás a szakadtságból Beszélgetés Erdőss Pállal
• Hirsch Tibor: Csak kétszer élünk Magyar sikerfilm
1895–1995
• Gyertyán Ervin: A festészettől a mozidrámáig Hevesy Iván
• Kömlődi Ferenc: Hallgat a mély Hevesy Iván kötetéről
FESZTIVÁL
• Kozma György: Homó zsidó nácik fesztiválja (In)tolerancia
• Mihancsik Zsófia: Kétfajta szerelem Kerékasztal-beszélgetés
• Bojár Iván András: Vad éjszakák után Cyril Collard filmje
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: A tévé-mogulok csatája
• Barotányi Zoltán: Max es Móric visszatér Beavis és Butthead

• Molnár Gál Péter: És az Új Hullám megteremte az új nőt
• Bikácsy Gergely: Brigitte és Jeanne Viva Maria!
KÖNYV
• Varga Balázs: Nőnem est ómen Monográfia Mészáros Mártáról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az 1913-as év Pordenone
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Hazugságok iskolája Az ártatlanság kora
• Molnár Gál Péter: Shakespeare-piknik Sok hűhó semmiért
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jónás, aki a bálnában élt
• Turcsányi Sándor: Dave
• Koltai Ágnes: Sonka, sonka
• Barotányi Zoltán: A Pusztító
• Kuczogi Szilvia: Ha te nem vagy kepés, édes...
• Békés Pál: A szökevény
• Tamás Amaryllis: Mrs. Doubtfire

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Magyar sikerfilm

Csak kétszer élünk

Hirsch Tibor

Az elmúlt évek legnagyobb magyar mozisikeré volt Koltai Róbert Sose halunk meg című filmje. Miért szereti ennyire a közönség, a forgalmazás milyen kishitűsége látszik szertefoszlani?

Pironkodhatunk, magunkba szállhatunk; bevallhatjuk, hogy tévedtünk, hogy mégiscsak jó film. Jó magyar film. Vagy mégsem vallunk be semmit. Ellenkezőleg: önkritizálás nélkül, kíváncsi kívülállóként keressük az okát, miért tetszik Koltai Róbert filmje azoknak, akik nem mi vagyunk, de akik zavarbaejtően sokan vannak, és egyre többen lesznek.

Persze hogy ezt fogjuk tenni. És mégis, még ebben az esetben is, mielőtt elemzendő szocio-tünetté aláznánk okoskodásunkkal mások nyilvánvaló örömét, kötelességünk magunkat is eltárgyiasító (el-jelenségesítő?) gesztussal górcső alá préselni. Mi bajunk is lehetett a filmmel nekünk? Egyáltalán, ki az, akinek baj a volt vele? Kik is volnánk mi?

Mindenek előtt azok, akik még a hatvanas évek elején kőtáblára vésték, hogy van szerzői film és van szórakoztató mozgókép. Először csak az előbbit szerettük, később; nagyvonalú anti-sznobként az utóbbit is. Az új és még újabb hibridekre azonban most már örökké gyanakodni fogunk. Hiszen minden ilyen próbálkozás a fő-tételt akarja cáfolni: olyasmit sugall, hogy az a bizonyos szétválás Godard és Truffaut urak legendás esztendeiben mégsem volt biztos és végleges, tehát a mozi mégsem számít onnantól kezdve nagykorúnak, de ha az is, semmiképpen sem tiszta kategóriái jogán. A hibridfilm mellékes üzenete kritikusoknak: még mindig nem dőlt el semmi, még a papa, sőt a nagypapa mozija is visszatérhet: bármikor újra diadalmaskodhat például a tanítva szórakoztató kultúr-cinematográfia, vagy az okosan kidekázott, kandallómeleg családi film. Igenis, visszarepíthet minket a mindig önmagából merítő filmtörténet a negyvenes, harmincas, sőt a húszas évekig is, a régi selejtig és a régi értékig, a névtelen mutatványosok mellett akár Keatonig, Chaplinig: a művészet és népszórakoztatás már akkor is gyanúsnak és ideiglenesnek vélhető tünékeny ős-egységéig.

Hát ettől félünk mi. Mi, akik félünk. Mert ha a szétválás nem fejeződött be, úgy és akkor, ahogy tanították nekünk, vagy ahogy tanítjuk magunknak és másoknak, akkor a populáris mozgókép birodalmának, Hollywoodnak a filmdzsungelét sem tekintheti a modern mitológiák kutatója biztos zsákmányt kínáló vadászterületének, és ami még rosszabb: az ugyancsak közülünk való filmesztéta továbbra sem érezheti magát egyenrangúnak zenével, képzőművészettel foglalkozó kollégájával. Merthogy – a példa szerint – vizsgálódásainak szeretett tárgya, a magas filmművészet kiszámíthatatlan visszaesőként bármikor újra vérfertőzésbe keveredhet a népszórakoztatással – és ha ez megtörténik, megint nem lehet majd tudni, melyik humán diszciplína (erkölcstan, lélektan, szociológia, esztétika?) milyen – egyszer használatos – mértékkel mérje, ha mondani akar róla valamit: jót, rosszat, akármit.

Ennyi volna az önkritika. Gyors vallomás a teoretikus csapdáról, melyet ez a nehezen meghatározható filmérték-kereső „mi” magának – magunknak – ásott.

De ennyi elég is lesz. Nem élünk önleleplezésre alkalmas időket.

Legyen szó most már arról, miért tetszhet a film másoknak – akik (a mások) akár mi magunk is lehetünk, ha meghódítva az antisznobság még magasabb csúcsait, példás nyitottsággal átérezzük a spontán lelkesedők szempontjait.

Sajnos az általános tetszés okait keresve megint a „miáltalunk” megfogalmazott, megdőlni látszó tételekbe, legalább negyedszázados kishitűségünkbe botlunk. Ezúttal a „mi” szerencsére nemcsak filmről írókat, hanem filmcsinálókat és filmmel üzletelőket is jelent. Az egész magyar mozgókép-szakmát érthetjük rajta, a beteges túlfinomultsággal legkevésbé vádolható zug-videótékásokig bezárólag.

Hiszen ők is azt mondhatták, ha szakmájukhoz értenek, és némi mozi-történeti ismerettel is bírnak, hogy filmet magyar színpadon játszó hazai színészsztárral utoljára a háború éveiben adtak el.

Nemigen készítettek még tanulmányt a magyar filmplakátok betűméreteiről, de Jávor Pál és Karády Katalin tündöklése óta a plakátra fölvett színész neve valószínűleg mindig kisebb helyet foglalt el a hirdetményen, mint a film-cím, és a hatvanas évektől – ismert okokból – kisebb helyet, mint a rendező. Az utolsó közönség-vonzó színművész személyén vitatkozhatnak éppen filmtörténészek és nyugdíjas jegyszedőnénik: lehet, hogy Latabár volt az Állami áruházban, lehet, hogy a kis Kabos A veréb is madárban. Szóba jöhetnek persze sokan mások is, akik már legkevésbé sem mozisztár-barát közegben, kegyetlen és igazságtalan versenyfeltételek mellett lehettek népszerűek, és akiknek közönségcsalogató hatalma legalábbis eseti és viszonylagos. Soós Imrének még ritkán kellett Gerard Philipe-pel megküzdenie, aki a szemközti filmszínház plakátjáról hódítgatta volna el tőle az ideálcserélgető fruskákat, de a ma szóbajöhető hazai sztárok már csakis Oscar-díjas nagyságok közé ékelve szerepelnek a Pesti Műsor heti filmkínálatának színész-névsorában. Tehetségük nem feltétlenül kisebb, de hol van hozzá a reklám, az imázsgyártó ügynöki munka? Egyébként ha egy filmen igazán sok pénzt akar nyerni, manapság Hollywood sem sztárokra épít. Az E. T., a Csillagok háborúja, a Cápa, a Jurassic Park nem sztárhasználó, hanem sztár-csináló filmek: megismertetnek neveket és arcokat, melyeket aztán a kisebb tétben j átsző második vonalbeli szuper-manipulátorok indítanak el a világhír útján. Egy magyar színésznek saját képességein kívül aligha segít bármi is a közönséghódításban. Hol vannak már a régi tv-játékok? Hol vannak a hazai nagyságok olcsó fekete-fehér fotói a külvárosi trafikok kínálatából, és a képesmagazinok hátuljáról?

Koltai Róbert nyilván nem tette föl magának a fenti kérdéseket. Ha fölteszi, talán megijedt volna. Megijedhetett volna akkor is, ha mintákat keres, ha a közelmúlt filmtörténetében kutakodik. A saját tehetségére építő színészből lett filmcsinálóra vagy a néző a kritikusok biztosan gyanakszanak errefelé: legyen szó akár Garas Dezsőről, akár Bujtor Istvánról.

Pozitív gondolkodásra vall, ha a döntés pillanatában nem azok jutottak eszébe, akiknek valaki a mozilátogatók tarka sokaságából biztosan nem bocsát meg, hanem azok a kivételek, akiknek többé-kevésbé mindenki megbocsát. Saját magukat játszó, életükből magán-mítoszt kanyarító, osztályon felüli nevettetők. Például Menzel, például Woody Allen.

Meglehet, az előbbivel a párhuzam kézenfekvőbb, de önbátorításként az utóbbi jobban megfelel. Az Annie Hall, a Manhattan idején Woody valódi életét vicces-melankolikus epizód-sorként illett elképzelni, melyet a mester-komédiás magára irányított kamerája megbocsátható nárcizmussal dokumentál. Koltai Róbert számára természetesen nincs semmi másolandó Woody Allen filmjeiben, kivéve magát a gesztust: a fent említett szeretetreméltó önszeretetet. Az önszeretetet persze nehéz szeretetreméltóvá tenni: ehhez nagy bátran ítéletre kell fölkínálni a személyiség igazi, rejtett jellemgyengeségeit. Zsonglőrködni kell erények és fogyatékosságok kényes egyensúlyával, ingerelve, majd újra megnyugtatva a nézőt, valóban fogható, megmarkolható kellékként használva a színészi tehetséget, mint torreádor a vörös posztót. Persze a viadal koreográfiája sem mellékes: veszélyes tánclépések sora volna a cselekmény, melynek végén megtervezett szinten fixálódik a nézői rokonszenv és megbocsátás.

Ki gondolta volna, hogy azok, akik évtizedek óta féltékenyen és gyanakodva méregetnek mindenkit, ki ezen a tájon érdekesnek és szeretetreméltónak állítja saját magát, most, éppen most, meg tudnak bocsátani valakinek, aki ugyanezt a híres mesterséget gyakorolva nem Amerikából jött, bár már körülnézett arrafelé?

Egyáltalán, ki hitte volna, hogy néhányszor tízmillió forintos hazai vállalkozással be lehet nevezni mozgóképes népszórakoztatás hazai versenyébe, ahol a kasszasikerre esélyes produkciók ugyanennyibe szoktak kerülni – dollárban. Ennyibe kerülnek, mármint a gyártónak, mert a magyar film gyártási költségének töredékéért vásárolja meg ugyanezeket a tuti befutó favoritokat.

Befutó favoritok... Még is csak terem a magyar valóság helyben feldolgozható, helyben fogyasztható szórakoztatás-koncentrátumokat! Ki gondolta volna? Az ügetőt például sokan látják hetente kétszer izgalmasnak a hazai nagy nevettetők közül, de még senki sem láttatta ilyennek. Hányszor, hányan megtették már a biztosnak látszó tippeket! Játszottak tétre vagy befutóra, ugyanazokkal az esélyes-esélytelenekkel, melyekkel Koltai most nyert. Hányszor sikeredtek az elmúlt évtizedekben falsra jónevű (ha nem is biztoskezű) magyar rendezők „cseh típusú” vígjátékai! Megannyi biztosnak látszó recept – és mégsem tölti meg a nézőtereket a székelykapus népi derű, a külvárosi érzékcsiklandó szubkultúra, nem kell a sokfelől támogatott veretes magyar legendárium régi és új kedvencek zenéjével. Nem kellenek a magyar pusztába csalogatott vendégsztárok. A magyar krimi és a betyár-eastern már sokkal régebben befuccsolt; úgy a hetvenes évek végén.

És most tessék – utolsó motívumokból lesznek az elsők: ki tudja, mikor mosolyogta meg utol] ára magyar néző a kisvárosi belterjességgel, ki tudja, hagyta-e magát szórakoztatni hazai lumpen-romantikával a Villa Negra-lakó Páger Antal óta? Hát nem az volt a Hattyúdal?

Úgy látszik, nem. Ezúttal még az is működik, amire évtizedek óta már amerikai producer sem bízza rá a sikert. Például a vészfék-húzogató öreg hobó figurája. Vagyis a Koltai-figura sokadik, hobó-vetülete.

Végigmondani is nehéz: egy magyar színész Woody Allenhez méltó önbizalommal (önszeretettel) kínálja föl magánmitológiáját, mely aztán megengedi neki, hogy road-movie hősként induljon a halálba, hogy a Száll a kakukk... Jack Nicholsonának klasszikus vehemenciájával hirdesse megannyi hitevesztett, Főnéniktől rettegő teltház-töltelék előtt, hogy lehet még veszélyesen élni ebben az országban. A Száll a kakukk... kakukkjáról nyugodtan asszociálhatunk Kakukk Marcira, Kesey-ről, Kerouacról Tersánszky Józsi Jenőre, Tamási Áronra. Magyar hobó, aki bizonyos közismert cselekményminták egybeesésének okán az óceán túlsó partján sem lesz teljesen ismeretlen – ha egyszer odajut. Már odajutott. A magyar-amerikai hobó cseh-magyar kisvárosba látogat, ahová Hrabal, Mándy, Bereményi, továbbá Mikszáth Kálmán ajánlásai szerint válogatták össze a csapatot. Ettől egyébként ez még Koltai Róbert csapata. Elhisszük: személyesen ismerte valamennyit.

Koltai tehát mindent úgy csinált, úgy választott, úgy hangsúlyozott, ahogy sem művésznek, sem mesterembernek nem tanácsos – eltekintve attól, hogy saját színészi varázsát és az említett, éppencsak megszülető magánmitológiát mellékelte a produkcióhoz.

A megfejtéshez még hiányzik valami.

Lám, ezt a múltrendszer-beli kisvárost nem tette ellenséges-zárttá az elnyomás. Nem tette olyanná, ahol az amerikai hobók rendesen halálukat lelik. Szánalmas, korrupt porfészekké sem tette, pedig errefelé az ilyen helyeket így szokás látni. Rögtön kiderül: Koltai filmjében a városnak titkos szeretettartalékai vannak.

Megtisztelő feltételezés. Megtisztelő egy egész országra nézve. Erre az országra rá kell mosolyogni – vagy legalább rávigyorogni amolyan másnapos, borostás vigyorral, és az emberek máris megbocsátanak egymásnak és maguknak, megbocsátják az azonosságot és a másságot, a jogos és jogtalan előnyöket, és persze elnézik botcsinálta megváltójuk botrányosan túltengő önbizalmát. Nekik is juttat belőle. Mindez ráadásul múlt időben és jelen időben is érvényes. Hiszen egy kosztümök nélküli kosztümös filmben volnánk. Ez önmagában is biztatás. Megnyugodhat mindenki, aki nyugtalankodhatna: a történelem folyamatos, és vállalható közelmúltja mindenkinek van. Fel a fejjel: férfiak és nők rendszerváltás előtt és után is ugyanezt akarják egymástól. Sose halunk meg. Jó volna, ha igazi volna.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 17-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1038