KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/február
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Somló Tamás (1929-1993)
• N. N.: Trauner Sándor halálára
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Választható csapdák Vélemények a magyar filmgyártásról
• Kézdi-Kovács Zsolt: Kell-e szeretni őket? Jegyzet a rendezőkről
• Fáber András: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Maár Gyula: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Nagy Gergely: Tudósítás a szakadtságból Beszélgetés Erdőss Pállal
• Hirsch Tibor: Csak kétszer élünk Magyar sikerfilm
1895–1995
• Gyertyán Ervin: A festészettől a mozidrámáig Hevesy Iván
• Kömlődi Ferenc: Hallgat a mély Hevesy Iván kötetéről
FESZTIVÁL
• Kozma György: Homó zsidó nácik fesztiválja (In)tolerancia
• Mihancsik Zsófia: Kétfajta szerelem Kerékasztal-beszélgetés
• Bojár Iván András: Vad éjszakák után Cyril Collard filmje
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: A tévé-mogulok csatája
• Barotányi Zoltán: Max es Móric visszatér Beavis és Butthead

• Molnár Gál Péter: És az Új Hullám megteremte az új nőt
• Bikácsy Gergely: Brigitte és Jeanne Viva Maria!
KÖNYV
• Varga Balázs: Nőnem est ómen Monográfia Mészáros Mártáról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az 1913-as év Pordenone
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Hazugságok iskolája Az ártatlanság kora
• Molnár Gál Péter: Shakespeare-piknik Sok hűhó semmiért
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jónás, aki a bálnában élt
• Turcsányi Sándor: Dave
• Koltai Ágnes: Sonka, sonka
• Barotányi Zoltán: A Pusztító
• Kuczogi Szilvia: Ha te nem vagy kepés, édes...
• Békés Pál: A szökevény
• Tamás Amaryllis: Mrs. Doubtfire

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Beszélgetés Erdőss Pállal

Tudósítás a szakadtságból

Nagy Gergely

Húsz-harminc év közötti munkanélküli hölgyeket keresünk. E hirdetéssel indult a Fényérzékeny történet forgatása.

Ozsda Erika nemrégiben Mexikóban a legjobb női alakítás díját kapta a Fényérzékeny történetért, ez a rendező érdeme is. Egyébként egyáltalán: a filmet látva színészi alakításokról beszélhetünk?

Mindenhol van színészi játék, ahol színészek szerepelnek...

– Azért kérdezem, mert a szereplők sokkal inkább élnek, léteznek, funkcionálnak a filmben, semmint játszanak.

Akkor ez a legnagyobb dicséret, amit a film kaphat, mert azt akartuk, hogy dokumentum-hitelességgel ábrázoljuk azt a helyzetet, amelybe a főhősnő került.

–...aki elvált asszony, foglalkozása fotós, hirtelen elveszti összes munkalehetőségét, nem keres pénzt, a nyakába szakad minden. Élettársa összetöri az autóját, amellyel taxizni akart, főbérlőnőjük kidobja őket a lakásból. Az asszony gyerekét, akit a nagymama nevel, elrabolja a Münchenben élő ex-férj.. Nem sok ez egy kicsit? Van ilyen?

Szerintem hétköznapi történet. Sok ilyen sorssal találkoztunk. Amikor a forgatókönyvet írtuk, kerestük a szereplőket, sok ilyen fiatal nő jelentkezett. Végighallgattuk a történetüket, megannyi mélyinterjú. Azokhoz képest ez egy hétköznapi sztori!

Hogyan csináljátok, feladtok egy hirdetést, hogy „szerencsétlen sorsú lányok-asszonyok kerestetnek”?

– Nem egészen. Húsz-harminc év közötti, munkanélküli hölgyeket keresünk – elég ennyi. Jelentkeznek, és ki fog derülni, milyen sorsok vannak a háttérben.

Miért fontos, hogy ennyire a „valóságból” indulj ki?

Ha dokumentum-hitelességű filmet akarunk csinálni, akkor fontosak a részletek, hogy hihető legyen minden, a szereplők viselkedése, beszédstílusa. Ehhez kellenek az előtanulmányok. Valahogyan mindig visszatérek ehhez a módszerhez. Közben másfajta filmeket is forgattam, a Homo Novust, a Pókokat, amely fekete komédia, most készült el a Vérvonal, ez inkább pszichológiai dráma... De dokumentum-filmesként kezdtem a pályámat, és fontos, hogy időnként a teljesen hétköznapi valóságból induljak ki, hogy tudósítsak, elmondjam, amit látok, fölhívjam rá a figyelmet. Ezek fikciós filmek egytől-egyig, de ragaszkodom ahhoz, hogy dokumentumhatásuk legyen, hogy úgy érezze a néző, ez vele is megtörténhet.

Ez a stílus valamikor a hetvenes évek közepén alakult ki. A „budapesti iskola” Dárday István Jutalomutazásától datálódik. Én voltam az első asszisztense. Már több dokumentumfilmet készítettünk együtt a Balázs Béla Stúdióban. Amikor önálló játékfilm lehetőségéhez jutottam, elkészítettem Kardos Istvánnal az Adj, király katonát! Kardos fikciós-forgatókönyvírói tudása és az én dokumentum-filmes múltam találkozott, és ez talán megújította a „budapesti iskolát”.

– Hogyan lehet úgy instruálni a színészeket, hogy ne „játsszanak”, hanem pusztán létezzenek a szerepükben?

– Minden jelenet előtt megbeszéljük, hogy miről szól, elemezzük a fordulatokat, a kulcsszavakat. Azon múlik minden, hogy a szereplőt hogyan választod ki. A jó választás már fél siker. Ha a színész érti, mit kell képviselnie, akkor a munka könnyen megy.

Ozsda Erikát miért választottad, mi az, amit ő tud, amire ezekben a filmekben szükség van?

– Ő az Adj, király, katonát! főszereplője volt ’82-ben, nem egészen tizenhét évesen. Nagyon jó színésznőnek tartom, vezető színésznő lehetne belőle, de valahogy idegenkedik attól, hogy hivatásossá váljék. Azt a fiatal nőfigurát, akit én meg akartam mutatni, ő képes megjeleníteni. Vissza-visszatérek hozzá.

Azt mondtad, a hetvenes években indult ez a dokumentarista stílus. Az akkori idők kulcsmondatát Cseh Tamás énekelte: „elutazott tőlünk Valóság nevű nagybátyánk...” Van megfogható, ábrázolható magyar valóság?

A jelenre gondolsz? Nyilván átalakult a valóság, bonyolultabb lett. Ami nagyon szomorú, hogy rendkívüli módon szétnyílt a társadalmi olló, hétnyolcszázezer a munkanélküli, sok a lecsúszott, a létminimumon élő. Ha a hetvenes-nyolcvanas években fontos volt a hátrányos helyzetűekről beszélni, akkor ma még fontosabb.

De mire mennek vele, ha magukat látják viszont a filmvásznon?

Arra nem lehet számítani, hogy szétvernék a mozikat azért, hogy bejuthassanak a filmre... Minthogy azonban a televízió volt az egyik koprodukciós partnerünk, a tévé is játszani fogja. Láthatják azok is, akiknek se pénzük, se kedvük, se idejük moziba menni. Őrök kérdés, hogy ha valaki megnéz egy filmet, mi történik vele, megváltozik-e a sorsa...? Azt hiszem, ha valaki viszontlátja a saját sorsát, nemigen tud vele mit kezdeni, csak regisztrálhatja, hogy a fene egye meg, én is így élek. Talán fölhívhatjuk azok figyelmét, akik tudnak is valamit tenni, de lehet, hogy csak egy tudósítás marad mindez.

Nagyon lepusztult városban játszódik a filmed. Valóban ennyire szakadtak volnánk?

Ha, mondjuk, a Váci utcán vagy a Duna-parton sétálok, úgy érzem, mintha nem is itt élnék. Ha pedig elmegyek a Keleti vagy a Garai tér felé, még sokkal keletebbre, Moszkvában érzem magam. Bódék, mindenütt árulnak valamit, tülekedés, sár...

Lehet, hogy ez a mi „couleur locale”-unk? Nem vállalhatnánk ezt a szakadtságot, hogy „kérem, ez van”...

Ha azokat az embereket kérdezed, akik benne élnek, azt mondanák, sürgősen takarítsuk el!

Az egyetlen figura, aki kívül van mindezen, a volt férj, aki Münchenben él Nem jelenik meg a filmben, de faszereplővé válik, amikor kiviteti magához a gyereket és nem engedi vissza. A Nyugat elrabolja a gyerekeinket, a jövőnket...?

Szó sincs róla nem kell ezt a dolgot így magyarázni. Ő csak egy része a nő történetének, a történet egyik mozgatója.

De feláldoztál egy gyereket...

Nem. Lehet, hogy sokkal jobb sorsa lesz...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 15-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1037