Magyar MűhelyHatáron túli magyar film: SzlovákiaKöszönik, lehetnének jobbanSzíjártó Imre
A határon túli magyarság
életében a helyben készülő filmeknek hasznos szerepe lehetne, az önismeret e
fontos eszköze még sincs kihasználva.
Határon túli magyar film, kisebbségi magyar
film, magyar alkotók az anyaországon kívül – nem véletlenül érezzük úgy, hogy a
nyelv megcsal minket, hiszen küzdenünk kell a pontatlanságaink ellen. A nemzeti
keretek bizonytalansága és bizonyosságai.
*
Prikler Mátyás és
Kerekes Péter (Peter Kerekeą; a nevek írásmódján is gondolkodnunk kell a
továbbiakban) a Kinečko című lapban
közölt beszélgetésük elején megállapodnak, hogy a szlovungrót használják majd. Nagyon
hamar kiderül azonban, hogy a szlovákkal kevert magyart a kétnyelvű közösség
beszéli, ők pedig egy úgynevezett többségi lap szerkesztőségében ülnek. A
szlovungrót tehát szlovákra kell fordítani – és ezzel el is érkeztünk
témánkhoz: a szlovák film magyar elemeiről beszélünk. Mindenképpen
figyelemreméltó ugyanis, ha a kis- és nagyvilágban magyar érdekeltségű kultúra
születik, és különösen fontos, amikor ez a „határon túli közösségek” egyikében történik.
A magyar filmtörvényben (vagy tágabb keretben: a mindenkori magyar
kultúrpolitika céljai között) hangsúlyosan szerepel egyébként a határon túli
magyar filmkultúra értékeinek figyelemmel követése, számontartása és megőrzése.
Szlovákiában nincs magyar filmes intézményrendszer, a televíziókon kívül
nincsen magyar nyelvű gyártás sem (ahogy Romániában vagy a Vajdaságban), az
alkotók magyarként való megnyilvánulása tehát rendkívül korlátozott. Vannak
viszont magyar alkotók, akik kettős kötődéseiket munkáikban is érvényesítik. Határon
túli magyar filmnek mindezek alapján tehát olyan filmet nevezhetünk, amelynek
gyártása a magyar közösségek tagjaihoz kötődik, alkotói pedig határon túli
magyarként határozzák meg magukat. A három elem – az infrastuktúra, a nyelv és
a szakembergárda – együttes meglétével Szlovákiában tehát nem számolhatunk, de
a magyarság részvételével igen. Áttekintésünkben nem juthatunk el olyan fogalmi
tisztaságig, amelyet Václav Macek és Jelena Paątéková dolgozott ki A szlovák film története (Dejiny slovenskej kinematografie, 1997)
című hatalmas munkában, amelyben két szerző arra vállalkozott, hogy az addig
csehszlováknak nevezett kultúrából kikülönítik a kisebbik összetevőt. A nemzeti
narratíva tehát termékeny, de a korlátait akkor mutatja meg, amikor a kötet
éppen készülő javított változata megjelenik. Összehasonlíthatjuk majd a két kiadás
különbségeit: Bizonyos filmek kiesnek? Belekerülnek új alkotók? A nemzeti film
fogalma alig gyömöszölhető kizárólagosságok közé.
Prikler Mátyás az
idézett beszélgetésben kifejti, hogy számára a kétnyelvűség hétköznapi
tapasztalat – a szomszédos két kultúra metszete adja ki tehát azt, amit a „szlovákiai
magyar irodalom” szerkezet mintájára jó lenne „szlovákiai magyar filmként”
azonosítani. Tapasztalni fogjuk, hogy ezt a szemszöget érdemes jó szélesre
venni, ha az átmenetek finomságait láttatni szeretnénk. A csak látszólag
elkülönülő két földdarab partjain azok az alkotók képesek megvetni a
legbiztosabban a lábukat, akik mindkét nyelvben otthonosak, és persze
szerencsésen kapják a felkéréseket. Bárdos Juditot a színházértők viszonylag
régóta ismerhetik, a mozi pedig Zuzana Liová Ház (Dom, 2012) című
filmjében fedezte fel – de egyelőre nem magyar színésznőként, mert a szerepe
nem ezt követelte meg. A szlovákiai magyar színészek tehát csak akkor tudnak
magyarként megnyilatkozni, ha ezt a szerepük így rendeli. Két további példa: a
pozsonyi művészeti főiskolán végzett Kerekes Vica (Eva Kerekeąová) mindkét
filmgyártásban szerepet vállal, sőt, itt kell jeleznünk a szlovákiai magyarok
további vegyértékének szerepét: Prikler Mátyás cseh tévésorozatot készít (Co by kdyby – Mi lenne, ha; 2012),
Kerekes Vica egyik utolsó fellépése cseh filmben volt (Jiří Vejdelek: Muľi v naději – Férfiremény; 2011). A
kortárs többségi szlovák és kisebbségi magyar kultúrát nem érthetjük meg
anélkül a nagyon erős kapcsolat nélkül, amely mindkettőt Csehországhoz fűzi. A
másik nagyon érdekes pálya Gubík Ágié (Agi Gubíková), akinek kötődéseit a Hacktion is kihasználta, amint a
színésznőnek módja volt kicsit szlovákul telefonálni a sorozat egyik részében.
Utóbbi jelentős szerepeinek egyike a nagyrészt Kassán játszódó Indián nyár (Babie leto, rendezte Gejza Dezorz, 2013). A nevek kettős – sőt
többes: a legtarkább forma a szlovungro „Peter Kerekes” – alakja azt
bizonyítja, hogy nevezetteket mindkét filmkultúra magáénak tudja. Életművük
ennek megfelelően ugyan kettéhasadni látszik a névváltozatok mentén, de éppenséggel
megduplázódik: ebben nyilvánul meg a kettős kötődésű filmesek hídszerepe.
Az új szlovmagyar (a kifejezés Galán
Angéla 2011-es riportfilmjéből származik) film kiemelkedő darabja a Köszönöm, jól (Ďakujem, dobre; rendezte Prikler
Mátyás 2013-ban). Bevezetésképpen és egyúttal a határon
átnyúló kapcsolatok leltárjának részeként érdemes megemlékezni arról, hogy a
film milyen elképesztő erővel és ugyanakkor tapintattal mutatja be a
kétnyelvűség meghatározta együttélés hétköznapi megnyilvánulásait. A film
központi témája egyébként nem a nemzeti közösségek kapcsolata, ami nagyban
hozzájárul a történet egyetemes tartalmainak kiteljesedéséhez: a kisembersorsok
alakulását a legkevésbé sem a nemzeti hovatartozás határozza meg, hiszen minden
szereplő – hogy úgy mondjam – alanyi jogon vesztes. A film három történetet sző
össze ugyancsak kivételes érzékkel: Miroslav, a vállalkozó, a Béla nevű
nyugdíjas és Attila fia ugyan külön-külön epizódok főszereplői, de a
forgatókönyv finom átjárásokat teremt közöttük. A film csúcspontja a hosszú
lakodalmi jelenet, amelyben valamennyi szereplő összeverődik, hogy a közöttük
levő, sem számukra nem ismert, sem a nézőnek nem világos kapcsolatokra fény
derüljön. Ez a lagzi a csehszlovák új hullám legjobb pillanatait idézi,
amennyiben rögtönzéses módszerével az életből ellesettnek tűnik, ugyanakkor a
maga keresetlen módján súlyos társadalmi bajokra képes rámutatni. Családon
belüli szeretetlenség (Béla és a felesége viszonya), alkoholizmus
(tulajdonképpen mindenütt), széteső családok (a vállalkozó és a filmben
Attilaként szereplő férfi sorsa) úgy kerül itt bemutatásra, hogy tulajdonképpen
egészen egyszerűen semmi lényeges nem történik. A kínos helyzetek (ugyancsak
kiemelkedően erős ebből a szempontból a családi halotti tor jelenete)
fájdalmasan ismerősek lehetnek – a film lassú aprólékossággal térképezi fel a
félresikerült életek sorozatát. Megismétlem, hogy az ábrázolásmód nem tesz
különbséget magyar és szlovák, látszólag sikeres üzletember és panellakó
között, nagyon kegyetlen társadalmi körképpel szembesülünk. A Köszönöm, jól ábrázolási módszere sokat
örököl a Tűz van, babám vagy a Fekete Péter groteszkjéből illetve mikrorealizmusából,
de a nézőben nyilván felidéződik a Családi
tűzfészek több jelenete vagy a Budapesti Iskola más filmje is. Ritkán készülnek
ma már ilyen filmek, de a felfogás, a stílus és az eredmény meglepően élő.
Nincs ellentmondás, Prikler Mátyás nem egy annak idején valóban kifáradt
alkotói eszköztárat porolt le, hanem a dokumentarista játékfilmet keltette új erőre.
Különösen érdekes, ahogy a film a hivatásos színészeket és a natúrszereplőket
együtt mozgatja. Furcsa módon az utóbbiaknak van könnyebb dolguk, hiszen
tulajdonképpen önmagukat, vagy az énjükhöz közel álló figurát kell nem is
annyira eljátszaniuk, hanem egyszerűen megjeleníteniük. A színészvezetés – és a
rendezői koncepció – győzelme a hivatásos színészek szereplésén mérhető le: így
lehet eszköztelenül, mindenféle külsődleges megnyilvánulás nélkül visszaadni,
ami tulajdonképpen nem fontos, nem látványos, de megrázóan drámai. Mokos Attila, Várady Béla, Molnár Xénia, Ferenczy Anna és Miroslav
Krobot alakításáról felsőfokban beszéltek a kritikák.
Az 1973-as születésű
Kerekes Péter nagyjából egy évtizeddel fiatalabb fenti pályatársánál. A talán
konceptuális dokumentumfilmnek nevezhető A
második kísérlet (Druhý pokus) térségünk
nézői tapasztalata számára anélkül von meg párhuzamot a finnországi svédek és a
szlovákiai magyarok között, hogy ez a filmben megjelenne; hacsak nem könyveljük
el közvetett utalásként a magyar beszéd viszonylag hangsúlyos szerepét; Kerekes
Péter is megjelenik a rendező és a riporter kettős szerepében. A második kísérlet egy
gondolatkísérleten alapszik: Szlovákia intézményrendszere az alkotói álláspont
szerint nem szolgálja a demokráciát, tehát az országba baráti segítségnyújtás
céljából be kell hívni a finn hadsereget. Nem tudni, hogy a finn honvédelmi miniszter
mint a megszólalók egyike érti-e az ötlet minden jelentésrétegét, mindenesetre testülete
különleges jellegére hivatkozva udvariasan visszautasítja a kérést – a „békés
hadsereg” szószerkezet viszont Kelet-Európában hangzik különösen. Kerekes Péter
kedvvel alkalmazza a történelem alulnézetben szemszögét: az Ako sa varia dejiny (kb. Történelmi kifőzde) című munkája a
katonai szakácsokról szól.
Érdemes felidézni azt a
projektet, amelynek keretében A második
kísérlet 2013-ban készült: A Slovensko
2.0 (Szlovákia 2.0; alcím: Szlovákia 20 éve – 10 rendező, 1 film) omnibusz producere Zora Jaurová és
Prikler Mátyás. Az összeállítás valamiféle mozgóképes számvetés az ország húsz
éves múltjával – ilyenként nagyon tanulságos közösségi önképpel szolgál arról a
tágabb közegről, amelyben a felvidéki magyarok léteznek. Figyelemreméltó, ahogy
a filmek és az alkotói megszólalások tartózkodnak a nagy szavaktól és a
történelemfilozófiai mélységektől. Szlovákia fogalmát Iveta Grófová, az egyik
rendező például ilyen minimalista módon határozza meg: „1993-ban alapított
ország, ötmillió lakosa van, negyvenkilencezer négyzetkilométeren fekszik.” És
egy másik megfogalmazás: Prikler számára Szlovákia a kiindulópont, a személyes
önmeghatározás legfontosabb eleme. A szlovákiai magyar alkotók helyzetével
kapcsolatban mindenképpen számításba kell vennünk azt a lélektani tényezőt,
amelyről a filmek szinte mindegyike beszél: a polgárok és az intézmények nem
voltak felkészülve az önállósodásra, az elmúlt húsz év különösen sok
bizonytalanságot hozott.
*
A komparatív szándék
képes kimutatni a kulturális együttélések további típusát is, ez pedig a
magyarság jelenléte a szlovák filmben. Vannak olyan filmek, amelyekben a
képviselet csupán néhány mondatra korlátozódik (Vít Olmer: Mint a méreg – Jako jed, 1985), másokat valóságos imagológiai
példatárként tarthatunk számon, hiszen ki lehet belőlük olvasni, hogy a
szlovákok miként tekintenek szomszédaikra. Érdekes ebből a szempontból Peter
Bebjak Barackszigete (Marhul’ový ostrov, 2011), ám nem azért,
mert Cserhalmi György játszik benne – ugyanis szlovák teherautósofőrt alakít –,
hanem Mokos Attila és Nádasdi Péter részvétele miatt, ők játsszák a történet
középpontjában álló testvérpárt, akik apjuk (Cserhalmi György) és apjuk
számukra ismeretlen szerelme (Tóbiás Szidi) viszonyával küzdenek meg. A Baracksziget a szlovákiai Komárom
térségében játszódik, cselekménye tulajdonképpen az ottani magyarok néhány
képviselőjének sorsára és a kétnyelvű együttélésre épül. A Barackszigetre talán ugyanaz érvényes, mint a Köszönöm, jólra: a két nép képviselői mindössze abban térnek
egymástól, hogy különböző, bár egymásra kölcsönösen különösen erősen ható
nyelvet beszélnek, a problémáik lényegében ugyanazok. Hogy bizonyos súlyos
bajok – mint az alkoholizmus vagy az öngyilkossági hajlamok, amelyekkel a
filmbéli testvérpár meg van verve – mennyire jellemzők az egyikre vagy a
másikra, azt a film mindenesetre sejteti. Részben szlovákiai magyar témát
dolgoz fel Martin ©ulík Cigány (Cigán, 2010) című filmje, hiszen a
főszerepeket a részben magyar nyelvű szlovákiai roma közösség tagjai játsszák,
valamennyien natúrszereplők. A kultúrák találkozásának különleges alkalma Marek
«apák Cseréptánc (Tanec medzi črepinami, 2012) című
filmje. A táncos miniklipekből álló, kelet- és kelet-közép-európai
folklórkincsre épülő történetben úgy épülnek egymásba a zenei betétek, ahogy az
egyébként a valóságban is történik: szétválaszthatatlanul és burjánzó
tarkasággal. Ennek a szőttesnek Lajkó Félix, Nikola Parov vagy a Muzsikás
együttes is részese.
A szlovák-magyar
kapcsolatok harmadik módja a szlovákiai magyar alkotók munkássága és az ottani
magyar tematika mellett a magyarországi résztvevők jelenléte. Cserhalmi György
egyik szerepéről megemlékeztünk – ő egyébként cseh filmben is szerepelt –,
említsük meg itt további példaként a kortárs szlovák film egyik legnagyobb
vállalkozását. Mariana Čengel-Solčanská A
repülő Ciprián legendája (Legenda o
lietajúcom Cypriánovi, 2010) című történelmi kalandfilmjéről van szó,
amelynek főszereplője a szlovák Leonardo da Vinci, egy különleges képességekkel
megáldott szerzetes a szlovák-lengyel határon található kolostorból. A
nemzetközi stábban felbukkan Bicskey Lukács jellegzetes alakja is.
A koprodukciókat azon a
jogon érdemes említeni, hogy a szlovák filmtörténet nyilvántartja őket. Bán
Frigyes: Szent Péter esernyője (1958)
nyitja a sort, aztán figyelemreméltó Kósa Ferenc 1971-egy Ítélete – a közös produkció vezérlőelve a szomszéd népek egymásra
találása, a szabadság közös akarása. Juraj Jakubisko Báthoryja (2008) az elmúlt évek nagy vállalkozása. A
koprodukciókból figyelmesebb szemlélő számára a hivatalosságok logikája rajzolódhat
ki: a mindenkori két kultúrpolitika milyen témákat tartott és tart közösnek.
Láthattuk, hogy a
magyarság képviselete nem túlságosan erős a szlovák filmben. Az alkotók közül
néhányan ugyanakkor mindkét kultúrában jelen vannak, amit a vagy-vagy
választásokra alapuló logika nyilvánvaló vereségeként tarthatunk számon; a határokat
a film is segít eltüntetni. A szlovákiai magyar film ezzel együtt létezik, és
ilyenként érdemes számon tartanunk mint az egyetemes magyar kultúra részét,
egyik nyelvjárását.
Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 412 átlag: 5.44 |
 |
|