Erről a nehezen datálható filmnovelláról mindössze
annyit tudni, hogy a kéziratot az emigrációba készülő Antoine de Saint-Exupéry
1940 nyarán, vagy 1940 kora őszén adta át Pierre Billonnak, a Courrier Sud rendezőjének: „Ha
visszajövök – mondta az író a rendezőnek –, együtt megcsináljuk, ha nem, megcsinálja
egyedül.” Majd hozzátette: „Nagyon vigyázzon rá, ez az egyetlen példány.” Saint-Exupéry
nem veti meg a hatásvadász megoldásokat (utóvégre közönségfilmre gondol), de a ma
már naivnak tetsző jelenetekben is érezni a filmnyelv meg a látvány iránti
érzékenységet, az atmoszféra-teremtés képességét és a forgatókönyvírói rutint.
Nem csoda, hogy a
novellából kétszer is próbáltak filmet csinálni, és mindkét alkalommal csak a
véletlenen múlott, hogy a terv nem jutott el a mozivászonig. Először
közvetlenül a II. világháború után: a filmterv akkor azon bukott meg, hogy
Maurice Clavel, akire a dialógust bízták, még az ellenállás idején konfliktusba
keveredett a kommunista párt illegális katonai szervezetével (nem akarta
megosztani velük az Angliából kapott fegyvereket), és emiatt az FKP, ígéretét
megszegve, végül nem volt hajlandó biztosítani a film finanszírozását. Később
az UGC is szeretett volna a novellából filmet csinálni, de az örökösökkel nem
sikerült megegyezni.
Az Igor először 1995-ben
jelent meg nyomtatásban Christian Janicot Anthologie
du cinéma invisible (Láthatatlan
filmek antológiája) című gyűjteményében. Jellemző a novella dramaturgiai
értékére, hogy amikor a Le Nouvel Observateur című hetilap kritikusa
ismertetést közöl a fenti könyvről, a gyűjteményben közreadott szinopszisok és
forgatókönyvek közül egyedül Antoine de Saint-Exupéry Igorját tartja érdemesnek a bűnügyi filmek képzeletbeli Césarjára… Á. P.
*
Rio de Janeiro. A
kikötőben.
Az utasok tolakodva
igyekeznek a hajó beszállóhídján feljutni a fedélzetre. A beszállóhíd körül,
mint mindig, a bámészkodók sokasága. A tömegben, profi alapossággal, köpcös úr
vizsgálja a beszálló utasok ábrázatát. Hirtelen megdöbbenés ül ki a férfi
arcára. A férfi tekintetével követi az egyik beszálló utast, akinek csak a
hátát látni, majd – gyors elhatározás –, sarkon fordul, és sietve elindul a
város felé. Két férfi válik ki a tömegből, nyomába szegődik, és megy utána
egészen a Western Telegraph bejáratáig. Ott odalépnek hozzá, és megszólítják:
– Bocsánat, Schmidt
nyomozóhoz van szerencsém?
– Igen, de…
– Ebbe nem lett volna szabad
beleütnie az orrát.
És leterítik egy
revolverlövéssel, majd kihasználva a zűrzavart, eltűnnek a tömegben.
A merénylet híre eljut a
rendőrkapitányságra.
Schmidt egy bizonyos Igor
után nyomozott, ezt az Igort illegális politikai tevékenység miatt korábban
halálra ítélték. Schmidt nyomozót azért akarták eltenni láb alól, mert rájött
valamire. A férfi azonban nem halt meg. Mivel szükségük van a nyomozó
vallomására, a rendőrök már indulnak is a kórházba.
Schmidt fejlövést kapott, kómában
van. De arra, egyelőre legalábbis, nincs sok remény, hogy magához térjen. A
gézzel bebugyolált arcból csak a húsos szájat látni, ez a száj egészen a film
végéig meg fogja őrizni a fontosságát, mivel egyetlen szót kell csak
kimondania, és a rendőrségnek máris tudomására jut, hogy Igornak sikerült felszállnia
a Santos tengerjáró fedélzetére.
Feszültség egyrészt a
rendőrség, másrészt az ellenérdekelt kórházi orvosok között. Ahogyan halad
előre a cselekmény, ez a feszültség egyre nagyobb. Míg a rendőröknek az a
fontos, hogy minél hamarább szóra bírják Schmidtet, az orvosok életben akarják
tartani, és inkább megkímélnék ettől a megpróbáltatástól.
A Santos tengerjáró fedélzetén.
Igor a holmiját pakolja a
kabinjában. Érdekes személyiség, félig hős, félig kalandor, aki egy eleve kudarcra
ítélt forradalmi kísérlet után menekül Dél-Amerikából vissza Európába. Jellemének
legszembetűnőbb vonása, hogy mindenki szó nélkül elfogadja a tekintélyét.
Miután berendezkedett, látjuk, ahogyan kilép az első osztályú kabinból, és ráérősen
elindul, hogy bejárja a hajót. A férfi éles szemmel vizsgálja új környezetét.
Érezni, hogy megszokta az állandó veszélyt. És azt is, hogy ízig-vérig vezéralkat.
A harmadosztályú fedélzeten hosszan nézi a spanyol és portugál kivándorlókat,
akiket a gazdasági válság kerget vissza Dél-Amerikából az európai kontinensre.
Színes egy társaság, gitárzene, népdalok, nosztalgia. Majd a vaslépcsőn komótosan
lemegy a gépházba. A Santos korszerűtlen,
kőszénfűtéses öreg gőzhajó.
Igor egyenként szemügyre
veszi a meztelen felsőtestű fűtőket, akik megállás nélkül lapátolják a szenet a
kazánokba, látszik, hogy keres valakit. Végül megáll az egyik fűtő mellett, a
két férfi úgy beszélget, arccal a kazánnak, hogy nem is néz egymásra. A fűtő
Igor barátja, együtt menekülnek Dél-Amerikából. Aztán szemtől szemben is látni
őket, az arcukat hol elnyeli a félhomály, hol erős fény világítja meg, amikor a
fűtő, kinyitva a kazán ajtaját, nagy lapát szenet dob a tűzre.
A szenet a lángok közé
lapátoló fűtőkkel ez a verejtéktől csatakos meztelen felsőtestű férfi jelképezi
a hajó mozgását – majd a füstöt okádó hajókémény, a mozgó dugattyúrudak meg a
nyomásmérő látványa.
Rio.
A rendőrség igyekszik
rávenni az orvosokat, próbálják valamilyen gyógyszeres kezeléssel elérni, hogy
Schmidt magához térjen, és ki lehessen hallgatni.
Igor felmegy az első
osztály szalonjába.
Az utasok nagy pénzben
kártyáznak, Igor nézi a kártyajárást.
Egy feltűnően csinos
amerikai nő, Georges báró meg néhány utas pókerezik.
Igornak nagyon tetszik az
amerikai nő. De mintha a kártyajáték hirtelen felkeltette volna az érdeklődését.
Az amerikai nő rengeteg pénzt veszít. Igor odasétál a bárpulthoz.
– Ki ez a férfi? – kérdezi
a bárpincértől.
– Georges báró.
– Ez az igazi neve?
A bárpincér nagy szemeket
meresztve:
– Mi más volna.
A pókerpartinak vége – az
amerikai nő nem látszik valami vidámnak, rengeteg pénzt vesztett.
Igor a bárpincérhez:
– Mondja meg, kérem, a
báró úrnak, hogy szeretnék beszélni vele.
A bárón látszik nemcsak
meghökkentőnek, de egy kicsit sértőnek is érzi a kérést, de azért odamegy Igorhoz.
Bemutatkozik:
– Georges báró.
Igor:
– Hogy vagy?
A báró felkapja a fejét.
Igor:
– Te most szépen visszaadod
neki a pénzt.
A bárónak a
felháborodástól eltorzul az arca, már emeli is a jobb kezét, mintha pofon
akarná vágni a másikat:
– De uram!
– Csak semmi ostobaság!
Már tíz perce figyellek. Nem kell bevallanod a csalást, válaszolnod se kell,
csak jól nyisd ki a füled. Kapsz egy órát, hogy újra elveszítsd, amit loptál.
Értve vagyok?
Igor sarkon fordul, és
elmegy. A báró döbbenten néz utána.
Az amerikai nő a felső
fedélzeten, a korlátnak támaszkodva nézi a vizet. Igor megáll mellette.
– Nagyon szeret játszani?
A nő nevet.
– Nagyon. Meg nagyvadra
vadászni. Mindent szeretek, amitől egy kicsit izgalmasabb az élet… De most
alaposan megkopasztottak.
– Kérjen visszavágót.
– Ebből ennyi is elég. Így
is sokat vesztettem.
– Azért csak kérjen
visszavágót.
– Nem volna okos dolog…
– Dehogyisnem. Nyerni fog.
A férfi merően belenéz a
nő szemébe. Akit meglep ez a különös beszélgetés, ez a szűkszavú erélyesség,
aztán vállat vonva felnevet:
– Utóvégre sohase tudja az
ember, honnan jön a szerencse.
Azzal visszamegy játszani.
A kártyaparti után,
amelyben egyfolytában nyert, odamegy Igorhoz.
– Fura egy ember maga. De
legalább akad egy érdekes férfi a sok idióta között. Jöjjön táncolni.
Miközben táncolnak, a
szalon egyik oszlopára kiteszik a rádión érkező híreket. Ahogy eltáncolnak az
oszlop előtt, Igornak megakad a szeme az egyik mondaton.
„Rio de Janeiro. Schmidt
nyomozó…”
Tánc közben csak ennyit
tud elolvasni. De próbálja tánc közben az oszlophoz újra meg újra visszavinni a
partnerét, így szerzünk tudomást, úgyszólván félmondatonként, a hír
tartalmával.
„Schmidt nyomozót, aki
Igor hollétének felderítésével volt megbízva, a Western Telegraph épületével
szemben két ismeretlen lelőtte. A nyomozó feltehetőleg nyomára akadt a körözött
személynek, és épp táviratozni akart a hatóságoknak. Schmidt nyomozó, akit
életveszélyes fejsérüléssel ápolnak, jelenleg kómában van, a rendőrség azonban
reméli, hogy a sérült néhány napon belül magához tér, és beszélni fog.”
Igor rezzenéstelen arccal
veszi tudomásul a történteket. Az amerikai nő azonban észrevette, hogy a hír
valószínűleg közelről érinti a férfit.
Lenn a gépházban.
Igor ott áll a társa
mellett, izgatottan tárgyalnak valamit, tekintetüket a tűztérben lobogó
lángokra függesztve.
– Ezek nagy ostobaságot
csináltak Rióban – mondja Igor. – Lelőtték Schmidtet, mert kiderítette, hogy
sikerült felszállnunk a hajóra. Schmidt egyelőre kómában van. De lehet, hogy
beszélni fog.
– Végünk van, ha addig nem
kötünk ki Európában.
– Igazi pókerparti…
Ettől fogva egyre nagyobb
a tűztérben lobogó lángok, a nyomásmérő, a fénylő dugattyúrudak, a kéményekből
gomolygó füst meg a hajósodor hullámainak jelentősége. Verseny az idővel.
Hirtelen Schmidt remegő száját látni, de ez a száj még képtelen szavakat
formálni.
Ettől fogva egyre fontosabb,
egyre ünnepélyesebb a fűtők munkája, mivel minden lapát szén jelentést kap a
történetben.
Éjszaka a Santos fedélzetén.
A kivándorlók dalolnak és
táncolnak. Miközben különös dolgok történnek a hajó eldugott sötét zugaiban. Néhány
gyanús ábrázatú férfi egy könyvben keres valamit izgatottan vitatkozva a
petróleumlámpa gyér fényében. Bár nem tudni, mit mondanak egymásnak, olyan
érzésünk van, mintha összeesküvést készítenének elő.
Egy ember fekszik a földön
a félhomályban, a férfiak hol az élettelen testet nézik, hol a könyvben keresnek
valamit.
Reggel izgatott
jövés-menés a fedélzeten, eltűnt az egyik utas. Nyomozás. Az illető idős férfi,
semmi érték nem volt a poggyászában, és senkivel se került konfliktusba. Az
idős férfi után mások is eltűnnek, ugyanilyen rejtélyesen, minden eltűnés után
izgatott éjszakai jövés-menés, ahogy lázasan keresik az illetőt. Baljós légkör.
Sziréna. Köd. Szorongás. Rejtély.
A néző csak annyit tud,
hogy Igornak nincs semmi köze ezekhez az eseményekhez: Igor lemegy a gépházba a
barátjához, és együtt próbálják megérteni a történteket.
Rio.
Az ügy kipattanása óta,
persze, mindenütt közzé tették, a rádióban is, Igor személyleírását, csakhogy
ebben a személyleírásban nincs semmi jellemző. Azt is csak most értik meg,
Schmidt feljegyzéseit tanulmányozva, hogy Igor nincs egyedül, Hermann is vele
van, mire Hermann személyleírását is nyilvánosságra hozzák: őt már könnyebb
megtalálni, mivel jókora sebhely éktelenkedik a bal arcán.
Ahogy az amerikai nő
ide-oda sétál a hajón, vártatlanul észreveszi Igort meg a fűtőt, ott üldögélnek
az alsó fedélzeten. A nő felfedezi a sebhelyet a fűtő arcán, de azért nevetve
odakönyököl a két férfi mellé. A két férfi gyanakodva nézi a nőt. A fűtő Igor
tekintetét fürkészi, nyilván azt akarja tudni, vajon Igor szerint be kell-e
hajítani a nőt a tengerbe vagy nem. Igor azonban vállat von, és tovább nézi a
nőt.
Aki még mindig nevet, bár
idegesen. Látni rajta, hogy eszébe jut, milyen figyelmesen olvasta Igor a szalon
oszlopára kiragasztott híreket. Igor int a fűtőnek, hogy menjen vissza a
gépházba. Amikor egyedül maradnak:
– Szeretném tudni – szólal
meg az amerikai nő ‑, hogy veszélyben voltam-e. Mert valahogy úgy éreztem,
igen. Imádom a veszélyt…
Igor a nőt nézi, nem
válaszol. Majd:
– Ne beszéljen
butaságokat, inkább jöjjön, táncoljunk.
Ezúttal a nő vezeti tánc
közben Igort a szalon hirdetőoszlopához, hogy elolvashassa az újonnan kifüggesztett
híreket. Ezekből kiderül, hogy az Igort kereső rendőrség egy millió frank
jutalmat ígér a nyomravezetőnek.
Igornak semmi sem kerüli
el a figyelmét: rámosolyog a nőre, majd a tánc befejeztével felmennek a fedélzetre.
A nő szemben a tengerrel:
– Ez a tengerjáró még egy
szellemhajónál is rejtélyesebb. Megint eltűnt egy ember. Szeretem ezeket az
éjszakai órákat… Maga szeret játszani? Én imádom az izgalmat… Monte-Carlo semmi
ehhez képest!
A férfi szótlanul nézi a
nőt. Aki így folytatja:
– Nálam gyakran előfordul,
hogy a játékban az életem a tét. Nekem sok pénz kell, nagyon sok pénz. Nem
szeretem az öncsalást, hermelinprémes kabát nélkül nem hiszem, hogy bármivel is
fel tudnám kelteni a férfiak érdeklődését.
A férfi úgy méregeti a
nőt, olyan kíváncsian, mintha valami ritka nagyvadat vizsgálna.
– Maga is látta azt a
furcsa hirdetést? – kérdezi mosolyogva a nő a férfitól.
Mire a férfi:
– Egy millió, az bizony
nem kis pénz.
A nő kinyújtja a kezét,
egyik ujján jókora gyémántgyűrű.
– Egy gyűrű ára…
A nő átszellemülten
mosolyog, majd, miközben a tengert nézi:
– Tudja, mi az én nagy
álmom?
A férfi megértette a
célzást (bár az sem kizárt, hogy a nő egészen másra gondolt):
– A gyűrű…
A nő nem válaszol. Szembe
fordulva a férfival:
– És mit fognak csinálni
ezzel az Igorral, ha sikerül fülön csípni?
– Agyonlövik.
– Az nagy kár lenne,
biztos rokonszenves ember.
A nő nagyot nyújtózik,
majd a férfiba karolva elindul a bár felé. Fogja a kártyát, és egyedül kezd
játszani.
– Mit csinál? – kérdezi a
férfi.
– Össze akarom hozni a
gyűrűre valót…
– Maga nagyon cinikus, de
csodálom a bátorságát. (És látjuk, ahogy lassan egyik zsebébe mélyeszti a
kezét.) Mire a nő:
– Nem ijeszt meg azzal a
revolverrel, tudom, úgyse fog lőni.
A férfi mosolyogva veszi
elő a cigarettatárcáját.
– És ha lőne is… Jöjjön,
szeretem nézni a tengert.
Szótlanul állnak a
korlátnál, nézik a vizet:
– Az élet ilyen. A
drágakövet nem lehet megenni. Megenni csak olyasmit lehet, amiben van élet.
A férfi nem válaszol, csak
nézi a végtelen vizet, mosolyogva.
Majd a nő különös
mélabúval a hangjában:
– Harc az életért…
A nő a rádió felé néz.
– Megkérdezhetem, hogy ki
nyert a kártyapartin?
– Én. Pontosan annyit,
amennyi a gyűrűre kell…
A férfi megfogja a nő
kezét, és az ujjáról lassan lehúzza a gyűrűt, mintha meg akarná nézni. A nő
hagyja.
De a férfi a gyűrűt
beledobja a tengerbe:
– Most kvittek vagyunk –
mondja nevetve.
A nő dermedten áll még egy
darabig, majd sarkon fordul, és elindul a rádió felé, de útközben meggondolja
magát, és visszamegy a férfihoz. A férfi még mindig ott áll a korlátnál, és
ahogy nevetve ránéz a nőre, az arca csupa erő, határozottság és keménység. A nő
odaáll a férfi mellé, majd hirtelen:
– Én tudom, hogy maga
kicsoda-micsoda.
Igor kíváncsian néz a nőre
– Igazi férfi.
Igor elneveti magát,
élvezi, hogy sikerült a nőt legyőznie. Valamivel később a nőhöz:
– Ha olyan jó szeme van,
segítségemre lehetne, hogy kiderítsem, mi is történik ezen a hajón.
És csakugyan, mindenfelé
látni, hogy az emigránsok közül hárman-négyen összedugják a fejüket.
Pár ember tüdőpestisben
megbetegedett a hajón, de az emigránsok annyira félnek a karanténtól, hogy
eltüntetik a betegeket. A pestis azonban egyre terjed…
Igor fűtő barátjával
üldögél a harmadik osztály fedélzetén az éneklő és gitározó kivándorlók között.
Egy szemrevaló cigánylány táncol a tekintetek kereszttüzében. De a lány
szemlátomást beteg, nem érzi jól magát, és aligha volna kedve táncolni, ha a
vele levő öregasszony nem erőltetné, csak hogy utána tányérozhasson.
Igor észreveszi, hogy
néhány férfi kemény tekintettel figyeli a táncoló lányt, majd sokatmondóan összenéz.
A tánc végeztével a lány
kimerülten odatámolyog a korláthoz, néhány férfi utána megy, és körbeállja.
Szűkszavú vallatás.
– Nem érzed jól magad?
– Nem is tudom… Lázas
vagyok…
– Fáj valamid?
A férfiak kíméletlenek,
kemények, az arcokon semmi szánalom.
A lány megijed a
vallatástól.
– Nem tudom. Majd
felmegyek a hajóorvoshoz.
– Még mit nem.
Igor is odaáll a férfiak
közé. Majd a lányhoz:
– Nem vagy valami jó
bőrben, meg kéne magad vizsgáltatni a dokival.
A férfiak a betolakodó
Igor felé fordulnak:
– Neked ehhez semmi közöd.
– Nekem itt bűzlik valami!
– Pedig okosabb volna nem
kíváncsiskodni…
A kivándorlók most őt
veszik körül.
Igor, háttal a korlátnak
támaszkodva, lassan rágyújt egy cigarettára, elmosolyodik, majd lassan kifújja
a füstöt.
A fiatal lány, kihasználva
az incidenst, próbál eloldalogni, a férfiak azonban durván visszatartják.
– Itt maradsz!
– Állj csak mögém – mondja
Igor gyöngéden a lánynak, majd a férfiakhoz:
– Mi most szépen
elmegyünk…
– Ahhoz nekünk is lesz
egy-két szavunk… – és a férfiak előveszik a rugós bicskájukat.
Egyik férfi a másikhoz:
– Meg kéne neki
magyarázni, ha ő is eltűnik, még nagyobb lesz a balhé.
– Rendben. Ha nem lehet
beszélni vele, még mindig lesz rá idő, hogy… (Igorhoz) Ez a te kis pártfogoltad… súlyos beteg.
Másik férfi, szintén
Igorhoz:
– Ha ez kiderül, kihirdetik
a karantént, nekünk semmi kedvünk itt rohadni a hajón. Ha nem ugrálsz, még
néhány óra, és partra szállunk.
– Ez még csak az ötödik
eset, a többit is sikerült eltüntetni. És különben is, mivel előbb vagy utóbb
úgyis bedobunk a tengerbe, megmondhatjuk az igazat: minden okunk megvan rá,
hogy minél hamarább partra szálljunk. Itt mindenkinek vaj van a fején (nevet)… A Brazíliában maradt haverok nem
valami megbízhatóak, meg a börtönben amúgy is könnyen eljár az ember szája, és
ha a kelleténél tovább tart az utazás, könnyen kiderülhet, hogy a hajón
vagyunk.
– Szeretnénk olajra lépni,
még mielőtt köpnek a társaink Brazíliában…
– Bízd csak ránk a lányt,
és ha tartod a szádat… Nem lesz semmi baja, elzárjuk a többivel együtt.
Igor a lányhoz:
– Ne félj! – azzal
füttyent egyet.
– A füttyszóra a fűtő
talpra ugrik, és odamegy hozzájuk. Már ketten vannak.
– Mi most elmegyünk –
mondja Igor mosolyogva a férfiaknak.
A látványos verekedés után
Igor, a fűtő meg a lány egyedül marad. A lányt, aki már eszméletlen, lefektetik
a fedélzetre. Igor a fűtőhöz:
– Szaladj orvosért,
pestises.
– Jóságos Isten! Akkor
biztos a karantén. Schmidt beszélni fog…
– Nincs más megoldás.
Rio.
Ahogy telik-múlik az idő,
a rendőrség próbál nyomást gyakorolni a kórház vezetésére. Követelik, hogy az
orvosok gyógyszeresen próbálják Schmidtet a kómából felébreszteni.
Az orvosok azonban
ellenállnak, tudják, a legkisebb megrázkódtatás is Schmidt életébe kerülhet.
Ettől fogva a feszültség
egyre nagyobb, mivel a rendőrök meg a kórházi személyzet egyre türelmetlenebbül
figyeli Schmidt vastag száját. Semmi mást nem látni a gézzel körülbugyolált
arcból, csak ezt a remegő szájat – ez az egyetlen jele, hogy Schmidt még
életben van. A nyomozók váltják egymást a sebesült ágyánál, jegyzetfüzettel a
kézben, hogy rögtön le is írják, ha mondana valamit. De ott vannak az orvosok
és az ápolónők is. Egy fehérbe öltözött világ meg egy fekete egyenruhát viselő
világ néz egymással némán farkasszemet. Versenyfutás: egyrészt ott a kikötő
felé közeledő hajó, másrészt ott a sebesült „útja” az öntudatra ébredésig. Hol
a szájat látjuk, amint erőlködve próbál szavakat formálni, hol a kikötő felé
közeledő hajót.
Újra látjuk a film első
részének beállításait, a kéményből gomolygó füstöt, a tűzre dobott több lapát
szenet, ahogyan a fellobbanó lángok megvilágítják a mezítelen felsőtestű
fűtőket, a hajó tatja által kavart hullámokat – de most ezek a beállítások, ha
lehet, még jobban növelik a feszültséget.
A rendőrségnek végre
sikerül érvényesítenie az akaratát. Egy csomó ember áll Schmidt ágya körül: a
férfi haldoklik, de időnként néhány pillanatra kitisztul a tudata. Műszerek,
injekciós tűk. Az orvosok némán néznek maguk elé. Schmidtet, aki szemlátomást
nagyon gyenge, gyógyszerezéssel próbálják kihallgatható állapotba hozni. Az sem
kizárt, hogy nem fogja túlélni ezt a próbálkozást. Az egyik orvos:
– Tudniuk kell, uraim, mi
ezt a leghatározottabban ellenezzük.
– Mi is parancsot
teljesítünk…
Néhány fontos
személyiséget engednek be a betegszobába. És miközben Schmidt száját látni,
lassan, ünnepélyesen beadják neki a szükséges injekciókat.
A szobában néma csend. Az
orvosok mereven nézik a műszereket. Majd egy hang:
– Kérdezhet.
– Ki lőtt magára?
– Richard emberei.
– Ez azt jelenti, hogy
valamit kiderített Richard-ra vonatkozóan?
– Igen… Azt, hogy…
felszálltak a Santosra.
– De, ugye, a gengszterek
megfigyelése mellett Igort is figyelnie kellett?
– Igen… Igort is…
Egy hang:
– Várjanak.
Az oszcilloszkóp
műszerfalán a meg-megakad a szívdobogást jelző mutató. Még egy injekció.
– Tud valamit Igorról?
– Igor… Igor…
Csak a remegő ajkat látni.
Az oszcilloszkóp: a
szívdobogást jelző mutató egyszer csak megáll.
A Santos fedélzetén.
A személyzet megtalálja a
hajófenéknek azt a zugát, ahol a gengszterek elrejtették a pestises betegeket.
Két beteg meghalt, ezeket bedobták a tengerbe. Schmidt vallomása után a
gengsztereket letartóztatják. Igor megmenekül.
Ádám Péter fordítása
