KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
   2014/december
MAGYAR MŰHELY
• Baski Sándor: Leltár miatt nyitva Magyar Filmhét
• Jankovics Márton: A bőség zavara Magyar Filmhét: kísérleti- és játékfilmek
• Gelencsér Gábor: Máskép(p) Magyar falu
• Schubert Gusztáv: Tizenkét szék Film, kritika, forgalmazás
• Stőhr Lóránt: Emberképző Illés György (1914-2006)
• Kolozsi László: Zászlómon a magyar színészek Beszélgetés Fazekas Csabával
EMBER AZ ŰRBEN
• Baski Sándor: A végtelenbe és tovább Csillagok között
• Hirsch Tibor: Féreglyuk-feeling Az univerzum meghódítása
ORWELL 1984
• Czigányik Zsolt: A Nagy Testvér árnyékában George Orwell: 1984
SAINT-EXUPÉRY
• Ádám Péter: Rajzolj nekem repülőt Saint-Exupéry és a film
• Saint Eva Marie: Igor Filmnovella
• Sándor Anna: A rózsa vándora A kis herceg mozija
GODARD
• Varró Attila: Fáktól az erdőt Godard: Búcsú a nyelvtől
• Kelecsényi László: Vezetékneve: Godard Az örök rebellis
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Istenek, emberek, rózsák Gdynia
HATÁRSÁV
• Zalán Vince: Szemben a gonosszal Wim Wenders: A Föld sója
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Orvosi acél Steven Soderbergh: A sebész
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Vadkeleten Délibáb
• Sepsi László: A dögevő álma Dan Gilroy: Éjjeli féreg
MOZI
• Barkóczi Janka: GETT - Válólevél
• Baski Sándor: Zárt rendszer
• Árva Márton: Eszeveszett mesék
• Kovács Bálint: Szexterápia A holocaust a lengyel filmben
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Film, kritika, forgalmazás

Tizenkét szék

Schubert Gusztáv

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy alapítvány, abban 12 virágos angol bútorszövettel kárpitozott, hajlított lábú, diófa szék.

 

De hagyjuk a régmúlt időket, ami volt, nincs, ami nem volt, lett. A székeket széthordták, az alapítvány nyomát elfújta a szél, az élet megy tovább, nem is akárhogyan, novemberben is nyílik az ibolya, érik a málna, csicseregnek a madarak.

És még a Magyar Filmhetet is megértük.

Szégyellje magát, aki ennyi gyönyörűség közepette rosszra gondol, és a sorok közt olvas. Jobbnál jobb filmeket vetítettek a MOM-Palace-ban, meg rosszabbnál rosszabbakat, ahogy az már ilyen seregszemléken lenni szokott. (Kivéve persze, ha a Nagy Esztéta parancsba adja: „elvtársak, alkossatok remekműveket”.) És mintha sohasem lett volna átépítés, kurzusváltás, a legjobbak filmjeit élvezhettük a multiplexben: Török, Pálfi, Mundruczó, Hajdu, az egykori szilaj tehetségű fiatalok, meg a maiak, akik még valóban huszonévesek, legfeljebb kora harmincasok: Bodzsár, Reisz, Császi, Zomborácz… úgy hangzik, mint egy eljövendő aranycsapat.

 

*

 

Osztap Bender felnyitotta tiszta kék szemét: „Megbolondult? Hajdu ott se volt.”

 

*

 

Hát ez az; hol volt Hajdu meg a Délibáb? Hajdu nem tudom merre járt, a Délibáb mindenesetre a dobozban várta sorsa jobbra fordulását. Persze nem „abban” a hírhedett három T-s dobozban. Vége már rég a sötét időknek. Szebb jövőt építünk, szólásszabadság van, ma már csak a józan üzleti megfontolás tilthat, tűrhet, támogathat bármit is. A ma divatos magyar marketingstratégia szerint kritikussal álmodni üres mozitermet jelent. A kritikus az Úr szöllejét pusztító vaddisznó képében jelenik meg, dúvad, aki sem istent, sem embert, sem rendezőt nem tisztel, egyetlen szándéka, hogy minden magyar filmet ízekre tépjen. Ugyan honnan veszik! E paranoia miatt nem volt ott a Magyar Filmhéten, szakítva a több mint negyven éves Filmszemle-hagyománnyal, a már elkészült, de még nem forgalmazott magyar játékfilmek többsége. A 27 játékfilmből 18 már túl volt a bemutatón, a kilenc ősbemutatóból kettő már röviddel a Filmhét után mozikba került. A Senki szigete például már rögtön másnap. Török Feri filmje ott is volt a Filmhéten, meg nem is. A mozibemutató előestéjén tartott díszbemutatóra (a köztévéhíradós copyright szerint: „világpremier”) ugyanis a sajtó nem mehetett be. (Igaz, a felzúdulás miatt beiktattak egy kritikusok számára is látogatható pótvetítést, de hát addigra a baj már megesett.) A forgalmazók rettegése a kritikusoktól külön cikket érdemel, itt és most ez annyiban érdekes, hogyan fogják eljuttatni a magyar filmeket a nézőkhöz azok a forgalmazók, akiknek efféle torzkép él a fejükben a recenzensekről. E kiméra rózsaszín változata sem jobb: eszerint a kritikus a forgalmazó piár-csapatának tagja, aki kis színesekkel, lelkendező dicshimnusszal köszönti a rendező ragyogó géniuszát. Aki a kritikát és filmművészetet szembeállítja, az nem ismeri a filmtörténet. A francia új hullám történetesen a Cahiers du Cinéma szerkesztőinek tollából hömpölygött elő, az már csak ráadás hogy Godard, Rohmer, Truffaut, Chabrol maga is rendező lett. Hosszan sorolhatnánk a példákat Eizensteintől Pasoliniig, a neorealizmustól a free cinemáig. Az, hogy a magyar forgalmazásban és kultúrpolitikában ez nem evidencia, több mint tájékozatlanság, súlyos szakmai hiba.

Az MMA-nak egy vitathatatlan előnye biztosan volt: a Mozgókép Alapítvány a magyar film minden területét egybefogta, átlátta és támogatta. Vajna a kezdet kezdetén bejelentette, ő csak a nagyjátékfilmmel hajlandó foglalkozni. Ez nem lett volna túl nagy baj, ha a Filmalap támogatásából kimaradt ágazatok másutt támogatóra lelnek. Idővel a dokumentumfilmet, a kisjátékot, az animációt illetve a tévéjátékok támogatását a NMHH Médiatanácsa felkarolta. De nem volt minden ágazatnak ekkora szerencséje Az új, széttagolt rendszerből teljességgel kimaradtak a filmforgalmazók és az art mozik. Nekik az elmúlt öt évben legfeljebb alkalmi (és nagyon szerény!) alamizsna jutott. Átgondolt és rendszeres támogatásuk megszűnt. E drámai helyzetet nem ajánlatos egy vállrándítással elintézni: az ágazat cserbenhagyása ugyanis a magyar filmgyártást is veszélyezteti. A Filmalap semmiféle stratégiát nem dolgozott ki az általa mecénált magyar filmek forgalmazására, merthogy azt „a forgalmazók megoldják”. Csakhogy azokat az art mozikat és művészfilmforgalmazókat, amelyek szívvel-lélekkel, nagy empátiával, sok éves tapasztalattal és szakértelemmel egyengetik e filmek útját a közönséghez (Cirko, Mozinet és mások), teljesen kizsigerelte az elmúlt öt év közönyös kultúrpolitikája. Ha e kicsikre bízzuk a magyar film forgalmazását: az gyakorlatilag zéró disztribúció, mert egy forintot sem tudnak reklámra, plakátra, tévés beharangozókra költeni. Sebaj, majd a tisztán piaci alapon működő forgalmazók beugranak helyettük: az eddigi gyakorlat alapján azonban borítékolható a bukás, ezek a forgalmazók a blockbusterekhez szoktak, a magyar művészfilm forgalmazása azonban egészen más stratégiát kíván. Például a feltétlen bizalmat a minőségi, elemző filmkritikában. Efféle bizalomról szó sincs: a 2014-es praxis épp az ellenkezőjét mutatja, a magyar filmeket az utolsó pillanatig rejtegetik a magyar filmkritikusok elől, ha ez megoldható lenne, még a mozikból is kitiltanák a recenzenseket. A minőségi magyar filmkritika kiiktatása sikerágazat: az elmúlt öt évben sorra szűntek meg a filmes szaklapok (mi vagyunk az egyetlen talpon maradt magyar filmművészeti folyóirat), minőségi honlapok, ami mégis megmaradt – csak vegetál. Ahol nincs minőségi kritika, ott jön a minimális gondolkodást, elemzést is nélkülöző véleményterror, a bősz anyázás. Épp az, amitől a profitorientált forgalmazás halálosan retteg. Az eredmény borítékolható: a sok száz millióval megtámogatott magyar filmek sorra buknak majd. Azt mindenki tudja, hogy a magyar film e kicsi hazai piacon nagyon szerencsés kivételektől eltekintve nem hozhat nyereséget, de arra azért ezerrel kellene törekedni, hogy egy-egy magyar filmnek a lehető legtöbb nézője legyen. Merthogy a film értük készül.

A mai filmforgalmazásnak sajátos paradoxona, hogy a kicsi nemcsak szép, de nyereséges is. Miközben az 340 millióból (ebből a 236-ot állt a Filmalap) készült Senki szigete a nyitó héten be sem került a legjobb tízbe, a hétmillióból forgatott „fapados” Van valami furcsa….már az első hétvégén (!) majdnem nullszaldós lett (5486 néző; 6,3 millió forint), és nyilván nem áll meg itt. Talán furcsa…,, de nem megmagyarázhatatlan. Jó lett volna a több éves szénszünetben agyalni kissé, mi lesz a legyártott filmekkel? És mi van akkor, ha megváltoztak a nézői szokások, ha beszáll a versenybe az internet, a YouTube, a Vimeo, az ncore, a digitalizált art mozi etc. Meg persze azon is, hogyha több évre lehúzzák a Magyar Mozi redőnyét, nem kell-e okos stratégiával, szívós aprómunkával és nem kevés pénzzel a nulláról újraépíteni e brandet.

 

*

 

A Filmalap vezetése a jelek szerint úgy érzi, a brilleket rejtő tuti nyerő széken ül, minden más mellékes; csakhogy a 12 szék mindegyike kincseket rejt, és mindegyik egyaránt fontos. Ez nem az a helyzet, amikor elegendő az egyszemélyi döntés, az egyszerű többség vagy akár a két harmad. Minden szék, minden ágazat számít, a játékfilmgyártás, a doku, az animáció, a kisjátékfilm, az ismeretterjesztés, a tévéjáték, a filmipar (filmgyártól a köztévéig, Mafilmtől a filmlaborig), a forgalmazás és az art mozi hálózat, a filmkritika, az oktatás, az archívum és a filmes érdekvédelem csak együtt nyerhet. Ahogy a „12 dühös ember”, a 12 esküdt is csak akkor juthat el a helyes döntéshez, amikor a véleményterror helyét átveszi a vita, aminek során végül a pontos tények és érvek mindenkit meggyőznek. A filmszakmában sincs ennél hatásosabb módszer.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/12 13-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12029