Fritz LangMartin Ferenc: A félelem képeiA forma hatalmaMurai András
Az elemzés Lang német filmjeinek stílusváltozásait tárja föl.
A könyvborító montázsának előterében a
harmincas éveiben járó, természetesen monoklit viselő Fritz Lang, hátterében
leghíresebb víziójának, a Metropolisnak
futurisztikus városképe látható. E kettő együtt, Lang autonóm látványvilága a témája
Martin Ferenc A félelem képei című
írásának. A szigorúan a formavilágra koncentráló könyv célja nyomon követni a
rendező német filmjeinek stílusváltozásait.
Lang az első világháború
végétől dolgozott a német filmgyártásban, az első évben forgatókönyvíróként,
majd 1919/20-ban hét filmet rendezett, azonban az egyetemes filmtörténet
nagyhatású rendezőjévé az 1921-es A
fáradt haláltól az 1933-ban bemutatott Dr.
Mabuse végrendeletéig tartó alkotói korszakának köszönhetően vált. Ebben az
időszakban Lang nyolc alkalommal vitte vászonra a dekadens berlini élet
inspirálta látomásait halálról, hipnotikus képességgel rendelkező tébolyult
zsarnokról, germán hőseposzról. Martin Ferenc is kizárólag az ekkor készült
filmjeivel foglalkozik, érvelése szerint azért A fáradt halállal kezdődően, mert itt mutatkoznak először a rendező
kézjegyévé váló stílusjegyek. Többek között e filmek gonosztevőiből és rémalakjaiból
rekonstruálta Siegfried Kracauer a német nép lélektanát a Caligaritól Hitlerig filmtörténeti alapvetésében. Vele ellentétben
azonban Martint nem a filmek társadalomképe, hanem formavilága érdekli. Sőt, bátran
és meggyőző érvekkel száll vitába a filmszociológia klasszikusával, és nem
tartja minden szegmensében elfogadhatóan Kracauer utólagos, „visszavetítő”, a
náci diktatúra ismeretében fogant, a weimari időszak filmjeire vonatkozó magyarázatát.
(Bár egyszer Martin is párhuzamot von az M
társadalomképe és a később fasizálódó német intézményrendszer között, 177.o.)
A Fritz Lang életművét
eddig tárgyalt szakkönyvekhez képest Martin Ferenc tanulmányának szemléletbeli
újdonsága abból fakad, hogy egyaránt távolságot tart a Kracauer-féle
társadalomlélektani, valamint attól a bevett filmtörténeti megközelítéstől,
amely az expresszionista stílusirányzaton keresztül ragadja meg Lang műveit,
ugyanakkor nem is a misztikus rendező portréját írja tovább, a róla szóló
anekdoták sem térítik el céljától.
Martin a német
rendezőben mindenekelőtt saját stiláris elképzeléseinek megvalósítóját és ennek
érdekében bizonyos formanyelvi megoldások tudatos alkalmazóját látja – ami
azonban nem zárná ki a filmek társadalomtörténeti beágyazottságának
erőteljesebb hangsúlyozását. A könyv ugyanis – alcímének megfelelően: Lang
német filmjeinek látványvilága – csak a stílus-elemzésre koncentrál, szinte
kiszakítva a filmeket születésük kontextusából, legalábbis ami a korabeli német
társadalmat és a kulturális hagyományokat illeti. A társadalomlélektani
vonatkozásokat többnyire zárójelbe tevő, elsősorban formalista megközelítésből
adódó esetleges hiányérzetünk azonban feloldódik a könyv következetesen
végigvitt koncepciójában. Martin ugyanis rendkívül következetes gondolatmenetben
vezeti az olvasót Lang művein keresztül, A
fáradt haláltól a Dr. Mabuse, a
játékoson, a Nibelungon, a Metropolison, a Kémeken, az M, egy város
keresi a gyilkoson át utolsó német filmjéig, a Dr. Mabuse végrendeletéig. Pár oldal erejéig még a
legjelentéktelenebbnek tartott Asszony a
Holdonra is kitér, hogy beillessze a filmet a stílus módosulásainak abba a
sorába, amit a monumentális látványvilág és a mozgó kamera funkcióváltozásaiban
lát.
A könyv legfontosabb
tézise szerint az expresszionista stílusjegyek alkalmazását Lang formavilágának
belső logikája eredményezi, és nem a korszakban divatos stílusirányzathoz való
alkalmazkodás igénye. Miközben a filmtörténeti közhely Langot a filmi
expresszionizmus egyik legjelentősebb képviselőjeként tartja számon, Martin nem
tagadja, de árnyalja ezt az általánosan elfogadott megállapítást, s pontosan
írja le a stílusirányzat és Lang filmjei közötti távolságot. Elképzelését támasztják
alá azok az utalások is, amelyeket Lang maga tesz a filmjeiben, reflektálva az
expresszionizmushoz való viszonyára. Ennek egyik legszembeötlőbb, ironikus
változata, mikor Mabuse, az álarcok mögé rejtőző hipnotizőr azt mondja, hogy az
expresszionizmus is „puszta játék”, mint minden az életben, s a Mabuse, a játékos című filmben a
stílusjegyek valóban, ahogy Martin Ferenc fogalmaz „díszítő elemmé, ornamens
felületté redukálódnak”. A könyv másik fontos gondolati íve a filmeket reflektáltságuk
alapján köti össze – ezzel eddigi monográfusai (Lotte H. Eisner, Tom Gunning)
nem foglalkoztak –, a figyelmet arra irányítva, hogyan utal Lang a műveiben a „filmkép
manipulatív lehetőségeire”.
A végig egyenletes
színvonalú és egységes hangnemű szövegben Martin minden megállapítását a művekből
vezeti le: csak arról ír, ami a filmeken látható. Az olvasó ezért Fritz Lang
rendezéseit életre keltő alapos és precíz elemzésekre, ugyanakkor szikár
stílusú könyvre készüljön.
L’Harmattan – Könyvpont
Kiadó, 2013
Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 205 átlag: 5.49 |
 |
|