Mozi vs. internet

Magyar filmforgalmazás

Az elfeledett mozi

Soós Tamás

A mozgóképtörvény leszögezi: a Filmalap feladata, hogy biztosítsa a filmek közönséghez való eljutását. A magyar filmszakmának azonban a forgalmazás bizonytalansága a legnagyobb problémája.

A magyar filmszakma, ha másban nem is, egy kérdésben egyetért: jelenleg a legfontosabb megoldásra váró feladat a filmforgalmazásé. Habár az MMKA megszűnése és a Filmalap felállása közti ínséges átmenet után beindult a pályáztatás és a filmgyártás, az alkotók és a terjesztők arról panaszkodnak, hogy filmjeiket már nem tudják eljuttatni a célközönséghez, mert nem marad pénz a marketingre. A producer hozzáfűzheti: a Filmalap marketingtámogatása sem kínál megoldást, lévén azt a forgalmazási árbevételből meg kell téríteni. Még a minimális marketingköltség (15-20 millió) visszafizetéséhez is olyan nézőszámokat kellene produkálni (70-80 ezer néző), ami a legtöbb esetben egyáltalán nem reális. A Magyar Művészeti Akadémia által februárban rendezett, A film mint érték, és az új kihívások című mozgókép-forgalmazási konferencián azonban újfent kiderült: a magyar játékfilmek forgalmazásának nehézségei csupán a jéghegy csúcsát jelentik.

„Nulla forint, nulla fillér”

A digitalizációval a celluloidszerető filmes és filmrajongó rosszul, a forgalmazó, a mozi jól járt – legalábbis így szól a közkeletű vélekedés, ám Böszörményi Gábor, a Mozinet ügyvezetője másfelől világítja meg a helyzetet. Tény, hogy a digitalizációval megszűnt a tetemes kópiaköltség, a filmek már winchestereken jutnak el a mozikba, és ennek köszönhetően olcsóbban és egyszerre több moziban mutatják be az alkotásokat. Ez viszont túlkínálatot eredményez: több film nagyobb számban versenyez egymással. A premierhéten a nagyobb „winchesterszámból” kifolyólag ugyan még jobbak a bevételi adatok, de a filmek hamarabb kipörögnek a mozikból, a további hozam pedig csalódást kelthet. A Cinema City hálózatában csak addig tartják műsoron a filmeket, amíg azok nyereségesek, a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a sikerfilmek kivételével a harmadik héten már vagy rossz időpontokra szorulnak vissza, vagy kikopnak a műsorból az alkotások. Pedig az „art” besorolású filmeknél vág igazán életbe, hogy hosszabb ideig maradjanak műsoron, hiszen marketingköltségek híján a szájhagyomány tudja lassan, de biztosan felpörgetni a nézőszámot. A helyzetet nehezíti, hogy az artmozik támogatásának ideiglenes megszűnése miatt épp az utánjátszó mozik zártak be a fővárosban (Bem, Odeon), amik korábban meghosszabbították egy-egy film kifutási idejét. Vidéken ennél is rosszabb a helyzet: Böszörményi becslése szerint az ország kétharmadába el sem jutnak a forgalmazott filmek, mert nincs könnyen megközelíthető mozi a környéken.

„A művészmozik csinálják a dolgukat, mintha minden rendben lenne” – jellemzi a bizonytalan helyzetet Bakos Edit, az Artmozi Egyesület elnöke, aki több felszólalóval egyetemben az artmozihálózat és a művészfilmforgalmazók átlátható és rendszeres támogatását hiányolja. Az MMKA helyére felálló Filmalap ugyanis nem fogja egységbe a filmszakmát: csak a játékfilmgyártással foglalkozik, a kisjáték-, a dokumentum-, a tévé- és az animációs filmeket az NMHH Médiatanácsához utalta. A filmforgalmazás az NKA vonzáskörzetébe tartozik, de hosszú távú támogatási rendszer kiépítése helyett eddig csak egyéves pályázatokat írtak ki – tervezni, túlélni így mindig csak az adott év végéig tudnak az artmozik és a művészfilmforgalmazók. Bakos a filmtörvény módosítására tett javaslatot: többedmagával az MMKA idejében megvalósult normatív és teljesítményalapú támogatást állítaná vissza.

„Kik lesznek a jövő filmnézői?”

Böszörményi szerint a legsúlyosabb probléma, hogy senki nem tekint a filmforgalmazásra rendszerként, és ezért nem is koordinálják az egymással összefüggő területeket: a gyártást, a forgalmazást, a filmkritikát, a mozihálózatokat. A rendszerszerű gondolkodás hiánya az oktatásban is érezteti hatását. Hartai László elmondta: a magyar tantervbe sok európai országénál korábban, már a 90-es évek közepén bekerült a mozgóképkultúra és médiaismeret tantárgy, ám filmoktatásunk előnyös helyzetét mára sikerült „ledolgozni”. Nem következetes az egyetemi felvételi rendszer (a gimnáziumban és általános iskolában is oktatott film- és médiaismeretből lehet emelt szintű érettségit tenni, de az nem számít bele a felvételi pontszámokba a filmszakon), nem kielégítő a tanárok filmes továbbképzése, és elenyészőek a filmes oktatás pályázati lehetőségei. „Tíz éve nulla forint nulla fillér áll rendelkezésre” – mondja Hartai, aki szerint a forráshiány egyenes következménye, hogy csökken a tanárok lelkesedése és a képzés színvonala.

A filmoktatás feladatait, a jövő mozigenerációjának kinevelését részben a filmszakma többi szereplője vállalja át: a forgalmazók és a mozik. A Cinema City például az ismeretterjesztő IMAX-filmekkel, a Puskin Mozi pedig a Suli-Mozi programmal igyekszik beszoktatni a kisebbeket is a moziba. Megszólítani a fiatalokat kiemelt stratégiája a Toldi, a Művész, a Puskin és a Tabán mozit üzemeltető Budapest Film Zrt.-nek, akik a nézőközönség kiöregedését próbálják lassítani. Borsos Erika filmprogramozási vezető elmondása szerint ezt az internet és a közösségi média lehetőségeinek kiaknázásával, az aktív Facebook-, Twitter-, GooglePlusz-jelenléttel érték el. A stabilan csökkenő nézőszámok korában a Budapest Film négy mozija 2011 és 2014 között 30-40 százalékos nézőszámnövekedésről számolt be (a Művész látogatottsága 108 ezerről 139 ezerre, a Puskiné 86 ezerről 120 ezerre, a Toldié 34 ezerről 49 ezerre nőtt). A titok Borsos Erika szerint a márkaépítésben rejlik: mind a négy moziból sajátos brandet alakítottak ki, és odaszoktattak egy rétegközönséget – a Művészbe az „erős, drámai”, a Puskinba a „klasszikus, igényes”, a Toldiba az „alternatív” filmek kedvelőit, a Tabánba pedig a családokat.

„Nemhogy a jövőre, de a jelenre se vagyunk felkészülve”

Dárday István szavait tükrözte Donáth Péter, a Magyarhangya projekt egyik alapítójának előadása. A Magyarhangya a közösségi alapú filmforgalmazás meghonosításával próbálkozik, amelyben a néző is aktív alakítója a mozik programjának. A Magyarhangya azt az értő és érdeklődő, fiatal filmrajongó-generációt igyekszik megszólítani, amely az interneten tájékozódik, angol szaklapokat (is) olvas, és filmnézési szokásait nem feltétlenül igazítja a magyar mozik kínálatához. Donáth úgy érzi, a kultúratámogató intézmények magukra hagyták a fogyasztókat, és a Magyarországon forgalmazott filmek nem reprezentálják a fiatal korosztályt. A jelenlegi helyzettel, úgy tűnik, se a fiatal, se az idősebb korosztály nem tud azonosulni. Sára Sándor plasztikusan foglalta össze a közhangulatot. „Ha csak a számokat nézem, ilyen filmgyártás nincs még egy a világon. Akkor miért érzem mégis rosszul magam benne?”

A Magyarhangya orvosolni is kívánja a problémát: projektjei révén olyan filmeket forgalmaz, amelyek egy-egy rétegközönség érdeklődésére tartanak számot – ilyen volt például a fotós-zseni dadáról szóló Vivian Maier nyomában vagy a Napozz Holddal Kispál-koncertfilm. Az eseménymozik fontosságát – a vetítés tematikájához kapcsolódó kísérőprogramok szervezését – hangsúlyozó Donáth szerint elengedhetetlen a közönség érdekeltté tétele a terjesztésben, valamint egy online filmnézési rendszer kiépítése.

Az online filmértékesítés Böszörményi Gábor szerint még gyerekcipőben jár Magyarországon, miközben a DVD-eladások már visszaestek (a Mozinet ezres példányszámban adja ki DVD-n a filmjeit, ezeknek általában a felét tudják értékesíteni). A Mozinet filmjei esetében a VOD (video on demand) csupán a bevétel 1-2 százalékát (100-200 ezer forintot) teszi ki. Dragon Zoltán, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa a torrentterjesztés pozitív példáit emelte ki külföldön és Magyarországon egyaránt, amely során a felhasználók opcionális összeggel támogathatják az alkotókat a tartalom ingyenes letöltése után. Habár ez a módszer nyugaton jóval elterjedtebb, Magyarországon is működőképesnek tűnik. Novák Erik független filmjét, a Fekete levest mozikban mindössze ötezren nézték meg, ám az nCore (illegális) torrentoldalán (legálisan) elérhetővé tett filmet tízszer ennyien töltötték le. A torrentoldalon a mozik látogatottsági adataitól némileg eltérő nézői preferenciák rajzolódnak ki: az elsőfilmes Bodzsár Márk tarantinós fekete vígjátékát, az Isteni műszakot például többen töltötték le, mint az utóbbi idők két nagy hazai romkom-sikerét, a Coming out és Megdönteni Hajnal Tímeát című filmeket.

 „Volt már jobb is”

A Magyarhangya projekt célja, hogy segítsen a nézőknek „elnavigálni a digitális útvesztőben”, azaz a mai végeláthatatlan filmes kínálatban. Szekfű András szerint ezt a „szolgáltatást” nyújtják a filmklubok is, amelyek a minőség pecsétjével látják el a filmeket egy olyan korban, amikor a „volt már jobb is” érzete határozza meg a filmnézői praxist. A filmklubok helyzete azonban az MMKA–Filmalap átállás óta nem rendezett: a vetítési jogok körüli hercehurcák és a támogatás, a pályáztatás hiánya évek óta működő filmklubokat kényszerít illegalitásba, mivel jogszerűen nem tudják vetíteni a magyar és a külföldi klasszikusokat. Szekfű az önkormányzatok szerepvállalását sürgette a gazdag filmklubélet fenntartása érdekében. Lányi András egyetemi docens a probléma megoldását egy archívum, valamint az azt kezelő kulturális intézmény felállításában látja. Elképzelése szerint ez az intézmény vállalná magára a magyar kulturális örökség kezelését, és biztosítaná a klasszikus magyar filmekhez való online hozzáférést – ami mind a filmklubok, mind az iskolai filmoktatás számára számottevő segítséget jelentene.

A konferencián javaslat született a filmtörvény módosítására, az oktatási rendszer megreformálására, magyar filmes archívum felállítására, ám kérdés, hogy milyen konkrét kezdeményezésekre sikerül beváltani a jobbító szándékot. Hogy pár év múlva már ne Sára Sándor költői kérdése érzékeltesse legtömörebben a hazai filmes közhangulatot.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/05 06-08. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12200

Cikk értékelése:

szavazat: 189 átlag: 5.35