KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
   2015/július
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Az egyetlen Nemes Jeles László: Saul fia
• Soós Tamás Dénes: „Olyan, mint egy tánc” Beszélgetés Erdély Mátyással
MAGYAR KLASSZIKUSOK
• Gelencsér Gábor: Staféta a labirintusban Kovács András
• Kovács András: A szerencse fia
HORROR 2.0
• Sepsi László: Hebegés és belezés Új független horrorfilmek
• Hegedüs Márk Sebestyén: Folytatások között Insidious: A gonosz lélek
• Varga Zoltán: Nincsenek itt Poltergeist 1982 vs. 2015
KATASZTRÓFAFILMEK
• Huber Zoltán: Sterilizált evolúció Egynyári katasztrófafilmek
• Barotányi Zoltán: Atomerőmű-katasztrófák Tudomány a moziban
• Andorka György: Felezési idő Atom-dokuk
BOORMAN
• Csiger Ádám: „Ez csak egy játék” John Boorman portré - 2. rész.
WELLES 100
• Kránicz Bence: A mágus ezer arca Welles, a mozihős
• Varró Attila: Ponyvából katedrális Welles noir adaptációi
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Az én XX. századom Robert Wilson színpada
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Kiemel, beemel Linz – Crossing Europe
• Ruprech Dániel: Síkban terül el Oberhausen
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Korszakok határán Mad Men – Reklámőrültek
KÖNYV
• Veress József: „Megvigasztal két órára” Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló
FILM / REGÉNY
• Jankovics Márton: A hiányérzet krónikása Paul Thomas Anderson: Beépített hiba
KRITIKA
• Pintér Judit Nóra: Hegek a lelken Nagy Dénes: Seb
• Takács Ferenc: Képben vagyunk Mike Leigh: Mr. Turner
• Czirják Pál: Ez nem egy taxi Jafar Panahi: Taxi Teherán
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Lány macskával
• Árva Márton: A második anya
• Kovács Bálint: Világevők
• Baski Sándor: Jön Harold!
• Kránicz Bence: A kém
• Varró Attila: Hullámlovasok
• Vincze Teréz: Szerelemsziget
• Vajda Judit: Csak azért is szerelem!
• Tüske Zsuzsanna: Megőrjít a csaj
• Horváth Eszter: Szex, szerelem, terápia
• Soós Tamás Dénes: Who Am I – Egy rendszer sincs biztonságban
• Sepsi László: Holnapolisz
DVD
• Kránicz Bence: Batman-rajzfilmek
• Pápai Zsolt: Hazárdjáték
• Soós Tamás Dénes: Az interjú
• Kránicz Bence: Agyar
• Fekete Martin: Szarvak
• Pápai Zsolt: Csapatjáték

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Katasztrófafilmek

Atom-dokuk

Felezési idő

Andorka György

Négyszázezer tonna radioaktív hulladék vár temetésre.

Aki valaha töltött már álmatlan éjszakákat a stratégiai szimulációk etalonjának számító Civilization sorozat régebbi verzióival, ismeri a bosszantó, ám játéktechnikai szempontból csupán közepes logisztikai problémát jelentő eseményt, amikor az előugró ablak nukleáris leolvadásra figyelmeztet valamely reaktorunkban. Kétségkívül nem szívderítő látvány, ahogyan halálfejekkel szimbolizált sugárszennyezés borítja be a város körüli mezőket, megtizedelve a lakosságot és blokkolva a termelést, a széplelkét félre tévő utilitarista stratéga számára azonban érdemes lehetett urániummal kihúzni a fúziós energia felfedezéséig hátralévő pár évtizedet – ha csupán néhány kör, amíg a kivezényelt mérnökök feltakarítanak a színen, hajlamos az ember felülni az atomvonatra, „ha beüt a krach, majd intézkedünk” alapon. Úgyis az ellenfelek okozták az igazi fejfájást: egy váratlan atomcsapás még az üzemi balesetnél is kényelmetlenebb szituációt jelentett.

Valahogy úgy, ahogyan arról a hidegháborús években gondolkodhattak, az első polgári célú reaktorok üzembe helyezésekor. A nukleáris háború fenyegetése mellett szinte a kisebbik aggodalom volt egy esetleges üzemzavar, a reflektálatlan hozzáállást az új technológiához pedig jól jelzi, hogy amerikai és szovjet oldalon egyaránt halálosan komolyan mérlegeltek olyan civil alkalmazási lehetőségeket, mint nagyléptékű építőmérnöki projektek (kikötő Alaszkában, a Panama-csatorna kiszélesítése) földalatti atomrobbantások segítségével történő kivitelezése. „Az atomenergia felfedezése nem új problémát hozott, csak sürgetőbbé tette egy régi megoldását” – Einstein persze a háborúra utalt a fenti gondolattal, a huszadik század második felében bekövetkezett nukleáris katasztrófák azonban látványosan illusztrálták, hogy még egy békés világ számára is komoly problémát állítottunk elő. A radioaktív izotóp nem ismer országhatárt és etnikumot. Hiába citálnánk biztonsági statisztikákat, ha a veszteség megengedhetetlenül nagy, de a kockázat nem szorítható a nulla közelébe, Pascal dilemmájához hasonlít a helyzet: emberöltőnként egy katasztrófa is túlságosan nagy árnak tűnik a „tiszta” energiáért. A széles nyilvánosság előtt máig kevéssé ismert a majaki nukleáris üzem három évtizeden át eltitkolt, 1957-es balesete, ahol a csernobili sugárzó anyagok közel kétszerese szabadult fel, és ezzel azóta is minden idők legsúlyosabb nukleáris incidensének számít; 1986 után pedig éppen negyedszázadba tellett, hogy a világ másik felén is hasonló léptékű tragédia következzen be, emlékeztetőként a fiatalabb generáció számára is, hogy botorság hamis biztonságérzetbe ringatni magunkat.

Amiből Gareth Edwards Godzillája már-már festői látványosságot kreált, az a maga pőre, esztétizálatlan valóságában látható az Áradat után (My atomic aunt, 2013) című dokumentumfilmben. A rendező, Kyoko Miyake nagynénje, Kuniko, egy azok közül, akik a fukushimai katasztrófa után veszítették el otthonukat. A film az ő sorsát követi nyomon, a küzdelmet aktív, tevékeny életének fájdalmas megszakadásával, és azt, hogyan értékeli át korábbi, egyértelműen az atomenergiát pártoló, konformista nézeteit. Az Áradat után eközben mégis az újrakezdésről, a mélyben elpusztíthatatlan életörömről szól: amikor a hosszú ideje ideiglenes szálláson, lakókonténerben élő nő kezébe veszi a sugárzási térképet, mely szerint valamikori otthona továbbra is a veszélyes zónán belülre esik, védőöltözetbe burkolva egy utolsó látogatást tesz Namie szellemvárosában, és a romok, régi napjainak mementói között megbékél vele, hogy az életét máshol kell folytatnia. A kérdésre, hogy miért öntözi meg a kiszáradt növényeket, ha többé úgysem tér vissza, csupán annyit felel: „De hiszen élnek még.”

Ha házat építesz, nem feledkezel meg a WC-ről – mi mintha mégis ezt tennénk az Utazás a világ legbiztonságosabb helyére (Die Reise zum sichersten Ort der Erde, 2013) egyik szereplője szerint. Ha ebben a pillanatban leállna a Földön működő összes erőmű, és nem fenyegetne többé a reaktorbalesetek rémképe, még akkor is közel négyszázezer tonna (!) radioaktív hulladék hosszú távú kezeléséről kellene gondoskodnunk. Edgar Hagen filmjének legérdekesebb részei messze nem a Föld körüli kutatás epizódjai a „legbiztonságosabb hely” után, és a publikum szeme elől elzárt, távoli helyszínek bemutatása, hanem az, ahogyan a világ országai és döntéshozói forró krumpliként dobálják a problémát (miért is lepődnénk meg, elvégre széndioxid-kvótákkal kereskedő nemzetállamok korában élünk). Például amikor a Pangea-projekt keretében az egyébként nukleáris erőművekkel nem rendelkező Ausztráliába telepítettek volna nemzetközi tárolót a kilencvenes évek végén: ugyan a terv végül rövid idő alatt elbukott a helyiek ellenállásán, a képet mindemellett árnyalja, hogy a világ uránkészletének jelentős része éppen a kenguruk földjéről származik. Nem mindenki ennyire finnyás azonban, egy új-mexikói polgármester például lelkesen beszél a szeme előtt lebegő busás anyagi előnyökről, amikor lehetővé tette, hogy az USA első számú lerakóhelyét Carlsbad közelébe telepítsék a korábbi, nevadai projekt kudarca után. Túravezetőnk, Charles McCombie eközben nem nagyon firtatja, hogy szükségünk van-e atomenergiára hosszú távon, vagy esetleg meglennénk-e nélküle is, ahogyan a megújuló energiaforrások változatos és egyre hatékonyabb hasznosítási technológiái lassanként legitim alternatívát kínálnak; a hulladék elhelyezése számára megoldandó mérnöki probléma – igaz, annak nem utolsó.

De mi történik azután, ha megtaláljuk az ideálisnak látszó helyet? Egyáltalán lehetséges-e százezer éves léptékben előre terveznünk, amikor bármi, amit valaha emberkéz alkotott, csupán a töredékét élte túl ezidáig, amikor csak az elmúlt száz évben két világháború rázta meg a világot, és néhány évtizeden keresztül sokszor hajszálon múlt, hogy egy harmadikban végleg elpusztuljunk? – teszi fel a kérdést a dán Michael Madsen. Az örökkévalóságig (Into Eternity, 2009) című dokufilmjét következetesen a jövőnek címzett időkapszulaként narrálja – az idei Titanic fesztiválon bemutatott A látogatáshoz (The Visit, 2015) hasonlóan a külső nézőpont célja, hogy saját magunk elé tartson tükröt vele. A Finnországban épülő Onkalo atomtemetőt a tervek szerint 2100 körül, várható befejezése után lezárják, akár a fáraók sírkamráját: emberi beavatkozást soha többé nem igényel. A legnagyobb veszélyt a létesítményre nem a természet, hanem mi magunk – saját unokáink – jelentjük majd. Felvetődhet a kérdés, miféle civilizáció képes fél kilométeres mélységbe leásni, miközben nem ismeri a nukleáris energia természetét? Valószínűtlenül hangzik, de a lehetőség elméletileg nem kizárható. A filmben összecsapó két ellentétes nézőpont a feledés-pártiaké és a jelzés-pártiaké. Az első szerint, ha senki nem tud a helyről, elhanyagolható az esélye, hogy – akár évezredes távlatokban is – véletlenül felfedezzék; utóbbi esetben pedig ugyanaz a feladvány, akár az idegen lényekkel történő kapcsolatfelvétel esetén: miféle univerzális nyelv, szimbólumrendszer lehet alkalmas arra, hogy humanoid lények akár több tízezer évvel később is biztosan megértsék – itt azt, a hely nem kincseket, hanem halálos veszedelmet rejt? (A radioaktivitás hatására színt váltó génmanipulált macskák betelepítésének ötlete szerencsére nem kerül elő – nem vicc: a javaslat egy szemiotikai folyóiratban valóban megjelent 1984-ben.) A konklúzió lehangoló: valójában nem tudjuk a választ.

Ha a manapság valaki ifjú tudósként világmegváltásra adja a fejét, a fúziós kutatásoknál kevés jobb terepet találhat magának. Az energetika Szent Grálja azonban továbbra sincs karnyújtásnyi távolságban; amíg meg kell elégednünk hosszú lejáratú kutatási programokkal és a tudományos bulvárban a hidegfúzióval kapcsolatosan időről-időre felröppenő biztató, utóbb délibábnak tűnő hírekkel, az atomenergiával kapcsolatos kérdésekben a döntéshozóktól elvárható minimum az alternatívák elfogulatlan mérlegelése, az átláthatóság, valamint a kiterjedt társadalmi és szakmai egyeztetés lenne. Az uránium felezési idejét nem kormányzati ciklusokban mérik: az aknát a jövendő nemzedékek alá ássuk el.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/07 28-30. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12281