KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
   2015/július
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Az egyetlen Nemes Jeles László: Saul fia
• Soós Tamás Dénes: „Olyan, mint egy tánc” Beszélgetés Erdély Mátyással
MAGYAR KLASSZIKUSOK
• Gelencsér Gábor: Staféta a labirintusban Kovács András
• Kovács András: A szerencse fia
HORROR 2.0
• Sepsi László: Hebegés és belezés Új független horrorfilmek
• Hegedüs Márk Sebestyén: Folytatások között Insidious: A gonosz lélek
• Varga Zoltán: Nincsenek itt Poltergeist 1982 vs. 2015
KATASZTRÓFAFILMEK
• Huber Zoltán: Sterilizált evolúció Egynyári katasztrófafilmek
• Barotányi Zoltán: Atomerőmű-katasztrófák Tudomány a moziban
• Andorka György: Felezési idő Atom-dokuk
BOORMAN
• Csiger Ádám: „Ez csak egy játék” John Boorman portré - 2. rész.
WELLES 100
• Kránicz Bence: A mágus ezer arca Welles, a mozihős
• Varró Attila: Ponyvából katedrális Welles noir adaptációi
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Az én XX. századom Robert Wilson színpada
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Kiemel, beemel Linz – Crossing Europe
• Ruprech Dániel: Síkban terül el Oberhausen
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Korszakok határán Mad Men – Reklámőrültek
KÖNYV
• Veress József: „Megvigasztal két órára” Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló
FILM / REGÉNY
• Jankovics Márton: A hiányérzet krónikása Paul Thomas Anderson: Beépített hiba
KRITIKA
• Pintér Judit Nóra: Hegek a lelken Nagy Dénes: Seb
• Takács Ferenc: Képben vagyunk Mike Leigh: Mr. Turner
• Czirják Pál: Ez nem egy taxi Jafar Panahi: Taxi Teherán
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Lány macskával
• Árva Márton: A második anya
• Kovács Bálint: Világevők
• Baski Sándor: Jön Harold!
• Kránicz Bence: A kém
• Varró Attila: Hullámlovasok
• Vincze Teréz: Szerelemsziget
• Vajda Judit: Csak azért is szerelem!
• Tüske Zsuzsanna: Megőrjít a csaj
• Horváth Eszter: Szex, szerelem, terápia
• Soós Tamás Dénes: Who Am I – Egy rendszer sincs biztonságban
• Sepsi László: Holnapolisz
DVD
• Kránicz Bence: Batman-rajzfilmek
• Pápai Zsolt: Hazárdjáték
• Soós Tamás Dénes: Az interjú
• Kránicz Bence: Agyar
• Fekete Martin: Szarvak
• Pápai Zsolt: Csapatjáték

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Erdély Mátyással

„Olyan, mint egy tánc”

Soós Tamás Dénes

A Saul fia operatőri módszerében is eltért a Holocaust-filmek sémáitól.

  A Saul fia nemcsak témájában, de formájában is egyedi. Fajsúlyos képekkel, szokatlan képarányban, szigorú esztétikai koncepció mentén meséli történetét.

 

*

 

„Dogmát”, szabályrendszert írtatok a filmhez. Ez miből állt?

Sok mindent kijelöltünk magunknak – például hogy egy optikával forog a film vagy végig kézben lesz a kamera –, és sok mindent megtiltottunk, például hogy nem lesz benne rossz értelemben vett filmes dráma. Nemes László már a Türelemben is azzal kísérletezett, hogy amit nem mutatunk meg, az legalább olyan fontos, mint amit igen. A Saul fiában aztán a tartalom és forma tökéletesen egymásra talált, sőt, csak ez a forma tette lehetővé ezt a filmet.

 

Arra is törekedtetek, hogy a film ne legyen „szép”.

Ez volt talán az első pont a papírunkon. A filmkészítést sok operatőr úgy közelíti meg, hogy szép képeket akar csinálni. Szerintem ez nem jó hozzáállás, különösen egy ilyen témánál. Mi elutasítottuk az esztétizálást. A szépségnek egészen máshonnan kell fakadnia: leginkább a kép igazságából, őszinteségéből. Röhrig Géza arca a film végén szerintem gyönyörű – de nem azért, mert csinos rajta a fény, hanem mert olyan jelentést hordoz.

 

Az is kitétel volt, hogy nem totálokat mutattok, hanem azt, amit a főhős láthat a koncentrációs táborból. A háttérbe kellett komponálnod a nagyobb történéseket, miközben a kamerával rátapadtál és a kép közepére keretezted a főszereplődet.

Ez olyan, mint egy tánc: ki kell találni, hogy ki, mikor, hova lép. Ez izommemória. Az ember elpróbálja, látja, hogy mi működik és mi nem, majd megejti a változtatásokat, és annyiszor elismétli, hogy benne legyenek a mozdulatok a lábában, a kezében. Ilyenkor szét kell szedni a hosszú snitteket, és kis darabokból összerakni. Nemes László és Krasznahorkai Balázs minden egyes snittet nagyon pontosan kitaláltak és felépítettek. Végül azt vettük fel, amit ők floor plan-ekkel együtt lerajzoltak. Néhány jelenetnél nem működött a gyakorlatban az, amit kitaláltunk, de olyankor változtattunk. Könnyen el tudtunk rugaszkodni a tervtől, mert sok kapaszkodónk volt.

 

Hanyadjára sikerült felvenni ezeket a komplikált snitteket?

A tervezett nyersanyagmennyiségen belül maradtunk. Általában öt-tíz felvétel készült egy jelenetből, amit nyilván sok próba előzött meg. Ez két-három perces hosszú beállításoknál nagyon jó szám. Egy-egy jelenetben helyszínt váltunk, liftezünk, főszereplőt követünk, és persze a rengeteg háttérszereplőt is koordinálni kell. A forgatás során Röhrig Gézával furcsán intim viszony alakult ki köztünk, hiszen nekünk együtt kellett lélegezni. Ha én reagálok arra, amit ő csinál, akkor el vagyok késve. Mindig előre kellett tudnom, hogy mit fog csinálni. A forgatást a film legelső snittjével kezdtük – ez László zseniális döntése volt –, ami egy nagyon bonyolult, rengeteg statisztát mozgató jelenet, és ahogy ezt a snittet felvettük, az egész összerázódott. Géza megértette, hogy az arcától végig 40 cm-re lesz a kamera, és azt is, hogy miben korlátoz engem ez a 15 kg-s gép a vállamon, milyen távolságokkal tudunk dolgozni, hogyan kell mozognia és figyelnie rám.

 

35 mm-es filmre forgattatok, ráadásul a manapság nem nagyon használt akadémiai képarányban. Miért?

A 35 mm sose volt kérdés. Amit a 35-ös film tud, az egészen csodálatos. Egyszerűen erősebb a kép hatása. Lehet egy digitális kamerának több milliárd pixele, ez nem a számokról szól. De nemcsak filmre forgattunk, hanem arról is vetítünk: két 35-ös kópiával indult Budapesten a forgalmazás, és persze rengeteg DCP-vel. Aki elcsípi a 35-ös kópiát, annak átütőbb moziélményben lesz része.

A képarány esetében kettő között vacilláltunk. Egyrészt felmerült az anamorf, amelynek még kisebb a mélységélessége, viszont az arc mellett több dolog bekerült volna a képbe. De a 2.39-es helyett végül az 1.37-es képarányt választottuk, mert arra jutottunk, hogy megint csak több a kevesebb. Az 1.37 olyan, mint egy igazolványkép: egy arc, és az a kevés, ami beszűrődik mellette, nekünk tökéletesen elég volt.

 

„A digitalizációval elveszítjük a mozit” – nyilatkozta Nemes László. Egyetértesz vele?

Amikor életemben először digitális vetítésen voltam, olyan érzésem volt, mintha nem láttam volna a filmet. Nem született meg a moziélmény. A digitális vetítés olyan, mintha egy nagy monitort vagy tévét néznék. László is erre gondolt, és ezzel teljesen egyetértek. A filmmel szemben a digitális kópiának nincs meg az a mélysége, az a teste. Olyan ez, mintha összehasonlítanál egy olajfestményt és egy reprodukciót. Gondold el, ha a Louvre-ban leszednék a képeket, eltennék egy széfbe, és tökéletes reprókat tennének ki helyettük. Pixelről pixelre megegyezne a kép, de mégsem lenne ugyanaz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/07 09-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12283