KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
   2015/július
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Az egyetlen Nemes Jeles László: Saul fia
• Soós Tamás Dénes: „Olyan, mint egy tánc” Beszélgetés Erdély Mátyással
MAGYAR KLASSZIKUSOK
• Gelencsér Gábor: Staféta a labirintusban Kovács András
• Kovács András: A szerencse fia
HORROR 2.0
• Sepsi László: Hebegés és belezés Új független horrorfilmek
• Hegedüs Márk Sebestyén: Folytatások között Insidious: A gonosz lélek
• Varga Zoltán: Nincsenek itt Poltergeist 1982 vs. 2015
KATASZTRÓFAFILMEK
• Huber Zoltán: Sterilizált evolúció Egynyári katasztrófafilmek
• Barotányi Zoltán: Atomerőmű-katasztrófák Tudomány a moziban
• Andorka György: Felezési idő Atom-dokuk
BOORMAN
• Csiger Ádám: „Ez csak egy játék” John Boorman portré - 2. rész.
WELLES 100
• Kránicz Bence: A mágus ezer arca Welles, a mozihős
• Varró Attila: Ponyvából katedrális Welles noir adaptációi
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Az én XX. századom Robert Wilson színpada
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Kiemel, beemel Linz – Crossing Europe
• Ruprech Dániel: Síkban terül el Oberhausen
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Korszakok határán Mad Men – Reklámőrültek
KÖNYV
• Veress József: „Megvigasztal két órára” Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló
FILM / REGÉNY
• Jankovics Márton: A hiányérzet krónikása Paul Thomas Anderson: Beépített hiba
KRITIKA
• Pintér Judit Nóra: Hegek a lelken Nagy Dénes: Seb
• Takács Ferenc: Képben vagyunk Mike Leigh: Mr. Turner
• Czirják Pál: Ez nem egy taxi Jafar Panahi: Taxi Teherán
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Lány macskával
• Árva Márton: A második anya
• Kovács Bálint: Világevők
• Baski Sándor: Jön Harold!
• Kránicz Bence: A kém
• Varró Attila: Hullámlovasok
• Vincze Teréz: Szerelemsziget
• Vajda Judit: Csak azért is szerelem!
• Tüske Zsuzsanna: Megőrjít a csaj
• Horváth Eszter: Szex, szerelem, terápia
• Soós Tamás Dénes: Who Am I – Egy rendszer sincs biztonságban
• Sepsi László: Holnapolisz
DVD
• Kránicz Bence: Batman-rajzfilmek
• Pápai Zsolt: Hazárdjáték
• Soós Tamás Dénes: Az interjú
• Kránicz Bence: Agyar
• Fekete Martin: Szarvak
• Pápai Zsolt: Csapatjáték

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Welles 100

Welles, a mozihős

A mágus ezer arca

Kránicz Bence

Halála után Orson Welles maga is fikciós alakká változott, immár nem ő mesél, hanem róla szólnak a történetek.

Noha Hollywood előszeretettel farag bálványt saját hírességeiből, ritkán fordul elő, hogy a milliókat elbűvölő sztárokról vagy új utakat kereső alkotókról egynél több nagyjátékfilm készüljön. Az a hajdani filmcsillag, aki mégis újra és újra felbukkan a moziról szóló produkciókban, minden bizonnyal többé vált önmagánál, karrierje, életútja, imázsa a szórakoztatóipar vagy a filmművészet jelképévé avatták. Marilyn Monroe filmes utóélete gondoskodott róla, hogy a sztár mögül jószerével eltűnjön a színésznő, és csak a tragikus sorsú, örök boldogtalanságra kárhoztatott szexszimbólum képe maradjon meg – igaz, ezért a bulvársajtó egyoldalú hozzáállása is felelős. De nemcsak Monroe tűnik fel gyakran filmes karakterként, Chaplin, Bogart vagy James Dean is ebbe a körbe tartoznak – és Orson Welles is visszatérő vendége a színházi vagy filmes berkekben játszódó, kosztümös, önreflektív munkáknak. Máig sokat jelent fiatalabb pályatársai számára: ábrázolják bár megalkuvást nem tűrő, kiismerhetetlen művésznagyságként vagy önző, goromba, szinte ördögi játékmesterként, Orson hősként és ellenlábasként is bevethető, ha pedig – ez a gyakoribb eset – csak epizodistaként lép színre, támogató vagy inspiráló jelenlétével mindig jótékonyan befolyásolhatja a főhős útját.

Igaz, ennek a fajta népszerűségnek Welles már életében megágyazott. Legemlékezetesebb filmszerepeiben titokzatos, nagy formátumú férfiakat játszott, mindegy, hogy saját rendezésről vagy bérmunkáról volt-e szó. Az Aranypolgár éppen arról szól, hogy az igyekvő riporter szeretné megtudni, végtére is kicsoda a címszereplő, de nem jut el a rejtély megoldásához – ugyanez a séma ismétlődik az ikerfilmnek tekinthető Bizalmas jelentésben, ahol Mr. Arkadin múltjára derülhetne fény, ha nem csupa hazugság venné körül a nyomozót és a nézőt. A törvénytisztelő polgár maszkja náci háborús bűnöst rejt Az óra körbejárban, ahogy A harmadik ember Harry Lime-járól is mindenkinek téves elképzelései vannak, a hatóságok halottnak hiszik, a főhős a barátjának véli. A sor folytatható, a törvényt szabadon értelmező rendőrtisztektől (Utazás a félelembe, A gonosz érintése) a vesztükbe rohanó Shakespeare-hősökig (Macbeth, Othello) Welles a jó és a rossz határán billegő, karizmatikus, esendő, enigmatikus alakokat formált meg. Akár számtalan narrátorszerepe is értelmezhető ebben a keretben, rádiójátékok és filmek tucatjaiban övé a Hang, akihez nem tartozik test, nincsen jelen, mégis komoly hatást gyakorol a közönségre. Welles már harminc éve halott, az életmű fényében azonban nem meglepő, hogy azóta is folyamatosan foglalkoztatja a pályatársakat – mintha az utókor még mindig meg akarná fejteni a titkát. Eközben filmes karakterként Welles egyre árnyaltabbá, sokrétűbbé válik, így hiába tudunk meg róla egyre többet, az olvasatok nagy száma miatt folyton távolabb kerülünk attól, hogy egyetlen megoldást, kulcsot kapjunk az életéhez és pályájához. Az Aranypolgár dramaturgiája ismétlődik meg: mindenki tudni vél egyfajta igazságot, a kirakósjáték éppen emiatt nem lehet teljes soha.


 

Példakép és rivális


A legegyszerűbb esetben a Welles-figura csupán színesíti, élénkíti a történetet. Nem befolyásolja érdemben a cselekmény alakulását, de az értő közönség jólesően nyugtázhatja a jelenlétét, örülhet a felismerésnek. Nem valós személye, hanem filmtörténeti jelentősége okán bukkan fel Peter Jackson korai, emlékezetes filmjében, a Mennyei teremtményekben, ahol a szenvedélyes, de ép eszüket vesztett lányok egyszerre félt és rajongott mumusaként jelenik meg, Harry Lime-ként riogatva Pauline-t és Julietet, akiket közös képzeletbeli világuk sodor egyre távolabb a valóságtól, a tragédia felé. Ártó szellem, rossz útra csábító démon és az otthonos fantáziabirodalom szentje – Jacksonnak egy-két jelenet is elég arra, hogy megidézze Welles bonyolult alakját.

Sokkal jóindulatúbb figuraként mutatkozik a szerző két valós eseményeket feldolgozó tablófilmben. Philip Kaufman három éve készült, komoly presztízsű tévéfilmje, a Hemingway & Gellhorn ugyanazzal játszik el, mint a Tim Robbins rendezte Broadway, 39. utca (1999): fontos történelmi pillanatokban a mára kanonizálódott művésznagyságok közül sokan keresztezték egymás útját, az értelmiségi-intellektuális bulvárra fogékony néző pedig nemcsak a nagy művek születésének idejébe pillanthat be, de a zsenik magánéleti ügyeiről is tudomást szerezhet. Hálás és szórakoztató filmtípusról van szó, nemrég Woody Allen az Éjfélkor Párizsbannal aratott nagy sikert a témában. A Nicole Kidman jutalomjátékát hozó, az író és a haditudósító nagy szerelmét megéneklő Hemingway & Gellhornban Welles csak egy rövid jelenetben tűnik fel, ahol Hemingway rögtön ki is rúgja őt, mert nem narrálja elég meggyőzően a spanyol polgárháborúról forgatott dokumentumfelvételeket.

A Broadway, 39. utcában viszont fontosabb szerep jut neki: ő rendezi a Ring a bölcsőt, azt az erősen baloldali alapállásból írt, ideologizáló musicalt, ami jókora botrányt kavar a gazdasági válság terhei alatt nyögő, kommunistaellenes szervezetek befolyása alatt álló New York-i színházi világban. Bár az életrajzokból, visszaemlékezésekből tudható, hogy Welles-t erősen foglalkoztatta a politika, Robbins propagandajellegű, de élvezetes produkciójában mégis ő az, akit legelsősorban a művészet érdekel. Míg a Ring a bölcső írója a párt elképzeléseit osztja, Orson a képzelet pártján áll. Parázs vitákat folytatnak arról, meddig mehet el a művész, hogy érvényesülni tudjon – a pályája alkonyán borreklámokban haknizó Welles karrierjének ismeretében ezeknek a jeleneteknek van némi pikantériájuk. A történet idején azonban mindez még messze van, a szép reményű színházi embert nem érdekli a pénz, a darabot azért vinné színre, hogy felbosszantsa a politikára gerjedő nézőket. Érzéki, nem intellektuális élményt akar nyújtani.

Bár a rendezőt alakító Angus MacFadyen külsőre nem hasonlít Wellesre, a karakter széles, teátrális gesztusaival, hirtelen hangulatingadozásaival, bohóckodásra könnyen kapható, impulzív személyiségével a legáltalánosabb Welles-portrét rajzolja meg. Producerével, John Housemannel való viszonya is kétségkívül közel állhatott a filmbeli kapcsolathoz: míg Welles törve-zúzva igyekszik megvalósítani művészi céljait, nem sokat törődve színészei, alkotótársai lelkivilágával, Houseman hű fegyverhordozóként próbálja a praktikus szempontokra ügyelve tető alá hozni az előadást. A Ring a bölcső egyébiránt valóban fontos produkció volt Welles pályáján, aki a darab bemutatása után alapította meg saját társulatát, a Mercury Theatre-t. Az idős szerző írt is egy forgatókönyvet az előadás készítésének történetéről, amit a ‘80-as évek elején, a pályakezdő Rupert Everettel a főszerepben vitt volna vászonra. Mint oly sokszor Welles filmtervei esetében, ezúttal is anyagi nehézségek adódtak, a kálváriának pedig a rendező 1985-ös halála vetett véget.

Legjelentősebb színházi munkái alatt a húszas évei elején járó Orsont a legyőzhetetlenség, az ellentmondást és kompromisszumokat nem tűrő művészi kérlelhetetlenség aurája vette körül. Ezt az időszakot nem a Broadway, 39. utca, hanem Richard Linklater méltatlanul hamar elfelejtett, itthon csak a tévében vetített filmje, az Én és Orson Welles (2009) mutatja be leghívebben. A Julius Caesar próbafolyamata alatt játszódó történetnek nem a Christian McKay által nagyszerűen életre keltett Welles a főhőse, hanem a társulathoz csapódó és életre szóló tapasztalatokat szerző siheder, Richard, akiben magára ismerhet minden művészi ambíciókat tápláló fiatalember. A fiú persze szerelemre és megbecsülésre is vágyik, de leginkább útmutatásra van szüksége, mesterre, akire felnézhet, és akit túl akar szárnyalni. Welles-t pedig egyszerre lehet imádni és gyűlölni: színészeitől, kollégáitól osztatlan figyelmet, lelkesedést és megfeszített munkát követel, ellenszolgáltatás nélkül – ahogy asszisztense felvilágosítja Richardot, „pénzt nem kapsz, csak a lehetőséget, hogy Orson leköpjön.” Hiába tudja mindenki, hogy Welles csalja a feleségét, hiába látja a főhős, hogy önző, önimádó, ellenszenves alak, mégis muszáj vele tartani, mert a környezetében sűrűbbé válik a levegő, az ember érzi, hogy valami fontosnak válik a részesévé. Megvan a képessége, hogy felemeljen és letaszítson bárkit, mert ő maga is állandóan kockáztat, folytonos határhelyzetben él – tudja, hogy a premier estéjén sztár lesz belőle, vagy örökre elfelejtik. Linklater visszafogottan, remek arányérzékkel és nagyon szórakoztatóan festi meg a dionüszoszi alkotózseni arcképét, elévülhetetlen érdemeket szerezve a Welles-mítosz formálásában.

Linklaterhez hasonlóan a sikerre vágyó, ambíciózus filmesek előszeretettel nyúlnak Welleshez mint példaképhez. Ed Wood is így viszonyul hozzá, ahogy ezt Tim Burton életrajzi filmjében láthatjuk. Duplafenekű, posztmodern gegről van szó, mivel Burton magát Woodot tekinti mentorának: a bárjelenet, amelyben a főhős összefut a Vincent D’Onofrio által játszott Welles-szel, kicsiben mutatja meg a film alapvető vállalását, a főhajtás, tiszteletadás gesztusát. Az álomszerű epizódban Welles meggyőzi róla Woodot, hogy ki kell tartania az elképzelései mellett, mert ha képes valódi művészetet létrehozni, az minden pénzt megér. Nincs jelentősége, hogy Wood filmjei mennyire nevezhetők sikerültnek, a lényeg, hogy idősebb kollégája tanácsára a saját igazságát keresse és tárja a nézők elé. A szintén öntörvényűségéről ismert színész, D’Onofrio annyira élvezte, hogy Welles bőrébe bújhatott, hogy 2004-es, saját rendezésű rövidfilmjében újra eljátszotta őt. A Five Minutes, Mr. Welles félórás kamaradrámájában A harmadik ember forgatásán járunk, ahol szembesítik vele a főhőst, hogy az Aranypolgár anyagi bukása után lejtőre került. A tanulság, hogy a nehéz alkotói periódusokra szükség van a jó művek létrehozásához – a kisfilm csattanója szerint ebből a felismerésből származik Harry Lime híres, Welles által írt monológja arról, hogy a forrongó Itáliában megszülethetett a reneszánsz, míg a békés és rendezett Svájc csupán a kakukkos órával büszkélkedhet.

 


Bűvésztrükkök az örökkévalóságnak


Látható, hogy Wellesre milyen gyakran tartanak igényt a kortárs rendezők történeteik fontos mellékalakjaként. Ehhez képest meglepő, hogy életrajzi film nem készült róla, a hagyományos biopichez a legközelebb az HBO tévéfilmje, Az Aranypolgár születése (1999) áll. Welles legnagyobb hatású remekművének készítéstörténetébe nyerhetünk bepillantást, a fókuszban a Liev Schreiber alakította rendező és William Randolph Hearst szembenállásával. Ismeretes, hogy Herman J. Mankiewicz forgatókönyvíró és Welles a médiamogulról mintázták Kane ellentmondásos alakját, Hearst pedig minden követ megmozgatott, hogy a film ne kerülhessen mozikba. Ezt végül nem sikerült elérnie, saját lapjaiban viszont bojkottálta az Aranypolgár hirdetéseit, nagymértékben hozzájárulva, hogy a film leszerepeljen a pénztáraknál. A jó tempójú, de felületes film eredményesen von párhuzamot Welles és Hearst között: két nagy formátumú férfi, akik bármit és bárkit alárendelnek a céljaiknak, azt kockáztatva, hogy mindent elveszítenek. Míg Welles-t színházi karrierje során senki sem állíthatta meg, az Aranypolgár után kiszolgáltatott helyzetbe került, újra és újra, egyre rosszabb anyagi feltételek mellett kellett bizonyítania, hogy méltó a hírnevére – ennek a vesszőfutásnak a rémképe már a tévéfilmben is felvillan.

A negyvenes évek végére, az RKO stúdióval kötött háromfilmes szerződésének teljesítése után Welles karrierjében állandósultak a színészi bérmunkák, amelyek bevételéből saját filmterveit próbálta megvalósítani. Ebben az időszakban a szerző egyre kevesebbet tétovázott azon, mit vállaljon el, a Black Magic című, Olaszországban forgatott filmről legalábbis biztosan tudhatta, hogy nem fog pályafutása ékköveként ragyogni. Ennek a középkori kalandfilmnek a forgatása adja A sötétség ideje (2006) hátterét. Oliver Parker krimijének csak az alaphelyzete köthető a valósághoz, a gyilkossági ügy, amibe Welles (Danny Huston) belekeveredik, a fantázia szüleménye. A cinikus és kiábrándult, Rita Hayworthtől való válása után érzelmileg is megviselt Orson maga akarja kinyomozni, kik ölhették meg a Black Magic egyik statisztáját, a szálak pedig a választásra készülődő olasz pártok és az érdekeit határozottan érvényesíteni kívánó amerikai kormányzat felső köreibe vezetnek, a paranoiathriller felé mozdítva a történetet. A Welles-hősalak ezúttal hagyományos bűnügyi műfajban tevékenykedik, de ugyanúgy az új kihívásokat és az igazságot keresi, mint művészi pályáján, a recept pedig ragyogóan beválik: a krimi izgalmaira vágyó nézők éppúgy elégedettek lehetnek, mint a filmkészítés témája és Welles személye iránt érdeklődő mozirajongók.

A sötétség ideje már csak amiatt is izgalmas, mert a főhős ritkábban látott oldalát, a folyton-folyvást új trükköket kiagyaló, a közönség elvárásaival kajánul játszadozó bűvészt mutatja meg. A Black Magicben Welles Cagliostrót, az okkultizmussal és szélhámoskodással is foglalkozó, korabeli hiedelmek szerint halhatatlan (vagy élőhalott?) grófot játssza el, Parker filmjében emellett civilként diplomatákat és más előkelőségeket szórakoztat különféle bűvészmutatványokkal – és éppen így rántja le a leplet a politikusok piszkos ügyeiről. Az ismeretlen lélekmélyi tájakra tévedő, démoni hatalmakkal kacérkodó, fausti mágus alakja jellegzetes művészalteregó, Welles alkatához pedig kiváltképp illik. Nemcsak a már említett, emblematikus szerepeiben megformált rejtélyes és karizmatikus karakterek miatt, hanem saját önértelmezése okán is: az 1973-ban rendezett, mesteri H mint hamisításban Orson önmagát mint varázslót mutatja be a nézőnek, akinek egyetlen szavát sem szabad elhinni. Így jelenik meg a nagyszerű angol író és filmtörténész, Kim Newman alternatív történelmi regénysorozatában, az Anno Draculában is, méghozzá éppen Drakula gróf esküvőjén, ahol élőket és vámpírokat egyaránt elbűvöl vérbő humorával és megfejthetetlen bűvésztrükkjeivel. Vagyis Welles nemcsak rendezőként és színészként, de hősalakként is részévé vált a tömegkultúrának és a művészeteknek, halála után sikerrel lépett át a fikció mitikus figuráinak táborába – abba az illusztris társaságba, amelynek tagjai, ellentétben a hús-vér művésznagyságokkal, valóban halhatatlanok.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/07 34-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12305