KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/június
KRÓNIKA
• N. N.: Brouhaha Movie Fesztivál, június 10–19.

• Kovács András Bálint: Minden idők... Aranypolgár
• Bikácsy Gergely: A csecsemő nagykorúsága Orson és Othello
• Király Jenő: Amerikai kéjcirkusz Összehasonlitó szexuálesztétika
• Gelencsér Gábor: Kameratöltőkolt Fiatal francia filmesek
• Molnár Gál Péter: Esti lázak Francia vígjátékok
TELEVÍZÓ
• Tillmann József A.: Az idő hírarca Mozgóképújság
• Sneé Péter: Pimasz tévé Beszélgetés a Pesty Fekete Doboz Kft. tulajdonosaival
ANIMÁCIÓ
• Kovásznai György: Candide, a rajzfilmhős Műhelynapló
KRITIKA
• Békés Pál: „És akkor... és akkor... és akkor...” Forster és a film
• Forgách András: Lapok egy filmből James Ivory: Howards End
• Kozma György: Miért Alaszkába? Arizonai álmodozók
• Ardai Zoltán: Loeb itt járt Tom Kalin: Ájulás
• Schubert Gusztáv: Vakvarjúcska Szabó Ildikó: Gyerekgyilkosságok
• Gelencsér Gábor: Nyomtalanul Tóth Eszter: Nyomkereső
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: The Wanderers
• Békés Pál: Facérok
• Turcsányi Sándor: Káin ébredése
• Békés Pál: Halhatatlan szerelem
• Fáber András: Életben maradtak
• Turcsányi Sándor: A kéz, amely a bölcsőt ringatja
• Barotányi Zoltán: Hiába futsz
• Sárközi Dezső: Fenegyerekek
• Tamás Amaryllis: Hanta-palinta

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Mozgóképújság

Az idő hírarca

Tillmann József A.

A műsoridőt mindennap ki kell tölteni. Történetesen akkor is, amikor nincsenek még említésre méltó események sem.

Mindent látunk és hallunk. Minden jelen van és a fülünkbe mászik, szemünkbe szökken. Nyomokat, méginkább nyomelemeket hagy bennünk. Kitölti az időt, miközben azzal kecsegtet, hogy az idő leglényegéről kapunk hírt.

A hírműsoroknak hála, szinte mindent megtudunk: látjuk a Fehér és a Fekete házakat, a frissen feltárt hullakamrákat vagy éppen a feltöltésükön fáradozó fáradhatatlan erőket. Tovább folytatódnak a megrendítő nyasszaföldi események. Fényes külsőségek közepette zajlott le a nyékládházi hűtőházavatás. A vezérkari főnök visszértágulatának hatása nem végzetes a világhelyzetre. Megismerjük és magunkévá tesszük élenjáróik szóvivőjének szívhezszóló – azaz az elme kikerülése érdekében elejtett – szavait, a megszokottan negédes, kissé már másodlagos frissességű mosolyhúsba csavarva. Feltűnik néhány fejetlen test a Fényes Ösvény vagy az Iszlám Testvérek ténykedésének tárgyköréből. Hallunk hazánk vagy más hazák fiainak hallatlan tetteiről, megpróbáltatásairól, vagy éppen bűntetteiről. A folyók tovább áradnak Arméniában. A Világszövetség Fővésznöke más vajákosok kíséretében köszöntötte az osztódással szaporított balmazújvárosi nyolcas ikreket. Kékestető felhőbe borult. Eső után köpenyeg...

 

*

 

A tájékoztatás tájai tüneményes vidéket alkotnak. Egyedülálló eseményektől tarkálló, szívszorító szerencsétlenségekben, nagy horderejű tettekben és számbavehetetlen semmiségekben egyaránt gazdag színtér bontakozik ki előttünk. Csak ember legyen a talpán, aki eligazodik csalitjaiban! És ezenközben esetleg valóban tájékozódik holléte és kilátása felől.

A fontos és kevésbé fontos közti, olykor akár leheletnyinek látszó különbségek megítéléséhez hiányzik a kellő idő. Az események zajlásának – és közvetítésének – növekvő sebessége mellett az ítéletek megalapozottsága egyre inkább egy szerencsejáték nyerési esélyeinek matematikai kalkulusához közelít. A hírműsorokat hosszabb távon a hírklipben való kollízió fenyegeti: amikor is a világ különböző pontjairól valós időben érkező tudósítások már feldolgozhatatlanná válnak és a vágás-villanások sorrendjét majd előre programozott véletlen-kalkulusokkal kényszerülnek megszabni...

A „hírérték” néven körülöttünk kerengő képzet ne tévesszen meg viszonylagossága felől: iskolapéldája lehetne a „minden érték átértékelése” nyomán előállott helyzetnek. Melyben a – tetszés szerinti mértékkel mért „történelmi távlat” dimenziója éppoly súllyal játszik közre, mint a színes kis semmiségekkel történő élénkítés, a különféle típusú rettenetek nyomán előálló révület pedig ugyanolyan fontos szempontot képezhet a figyelem fenntartásában és a termék piaci forgalmazhatóságában, mint megannyi épületes történet, vagy a honderűt helyreállító híradás a „csökken az infláció növekedése”-szerű örömhírek köréből.

A közkeletű „hír” – különösen abban az értelemben, ahogy azt manapság a hír iparágai és ügynökségei értelmezik, alakítják és teremtik – azóta létezik, amióta technikai hordozói vannak. A régmúlt (görög, keresztény világ) csak hírvivőket, hírnevet és örömhírt ismer. A médium ma már valóban az üzenet része, méghozzá nem éppen elhanyagolható, konstitutív alkotóelem. Rop- és hírlap nincsen (könyv)nyomtatás nélkül, (telefon-)hírmondó nincsen elektrotechnika nélkül, valós időben közvetítő, 24-órás hírtelevízió nincsen űrhajózás nélkül.

A médium megléte nemcsak a hír lehetőségét teremti meg, hanem a kényszerét is. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a hírműsoridőt mindennap ki kell tölteni. Történetesen akkor is, amikor nincsenek, mégcsak említésre méltó események sem. Ekkor kerülnek bevetésre az időkitöltő habkonzervek, a tálalás és tupírozás révén jelentőségre szert tevő jelentések.

A hír világa a közvetítőtechnikák adottságaiból (kényszereiből), hírhierarchiák kereszteződéséből, szerkesztési esetlegességekből és sok egyéb – olykor hatalmi hínártól körülkerített – tényből és hatásból összeálló mutáció.

 

*

 

A posztmodern egyik teoretikusa az újságot tekinti a későújkor stílusjegyeit példaszerűen felmutató közegnek, melyben minden tény, tudósítás, műfaj és stílus egymás mellett jelenik meg. És szinte egyetlen – csak lapozással tagolt – pillantással átfogható a teljes horizontja. Szabadon szemelgethető; tetszés szerinti helyeken hozzá lehet fogni; lehetséges héber, azaz – felőlünk nézve – hátulról előre, vagy latin típusú, azaz elölről hátulra történő olvasata. A közvetítetlen, átmenet nélküli különféleségek egymás mellett létének ilyen rendszereiben az egyes elemek kölcsönösen idézőjelbe teszik egymást: jelentésük átértelmeződik vagy egyenesen kioltódik. Ami önmagában jelentékenynek tűnt volna, az a környezet kereszthatásának köszönhetően lepkesúlyúvá lesz; a kis semmiségek pedig veretes kereteket kapnak.

A viszonylagosságnak ebben a világában „öntudat és irónia nélkül” (Charles Jencks) lehetetlen az eligazodás. Fokozottan érvényes mindez a mozgóképújságokra, ahol a folyamtor egymásrakövetkezés és egyirányúság még erőteljesebb kereszthatásokkal jár együtt.

 

*

 

Vannak persze el nem hanyagolható különbségek, mesterséges „rend”-teremtések, tudatos megtévesztések. A honi Híradó hierarchiájában például így fest egy nap mérlege: Élén áll a Magyarok Világszövetségéről, (önjelölt) véreink e világraszóló szervezetéről szerzett beszámoló. Másodikként megnyilatkozik Tőkés püspök, a nemzet orákuluma. Kis kisgazdakarikatúra enyhíti sorskérdéseink sodrát. Kevéske korszellem szüremlik a vállalkozó orvosokról szóló tudósítással. A (kül)világ ezután lép színre: a Moszkvai Kánság belső küzdelmeinek képei, majd egy kis kairói színes. Röviddel az elindulás után ismét hazai földre érünk: a Nemzeti Alaptanterv (6)5. változatát halljuk. Az ezt követő Magyar Műveltségszolgálat alapítása – a határon túli magyar művelődés szolgálatában – már hír, sőt jó hír is lehetne, ha nem tudnánk meg (két órával később, az Egyenlegből!), hogy szószólói szíveskedtek nemes célkitűzésüket a „rossz magyar” rasszista rébuszával felékesíteni. Elömlő örömünket ezután egy cirkuszi képsor keretezi. A való világhoz való visszatérés jegyében bűnügyi hírekről hallunk.

Az átható színvonaltalanság közepette időnként nem dönthető el, hogy a szakmai dilettantizmus vagy manipulatív szándék munkálkodását látjuk. A szerkezetileg vagy formailag hasonló, de élesen különböző tartalmak összemosása, egymásra rímeltetése a legveszélyesebb félretájékoztatás esetét képezik. (Például abban az esetben, amikor egy amerikai szektabéli lágyagyú, fegyveres fanatikusok öngyilkos akciójának hírét egy olyan tudósítás követi, mely a varsói gettólázadás emlékét idézi fel!) Az egyes események – nemritkán valóban nehezen megítélhető – jelentőségét felderítő fáradságos munka helyett rendszerint valamiféle „nemzeti” kiszerelésű kaotikum a végeredmény. Amiben elég könnyen tettenérhető a készítők „térítő”, eltájoló igyekezete. Az ilyesfajta tájékoztatásról írja Simone Weil, hogy „általában igazságok és hazugságok vegyülékét képezik, híreiket ötletszerűen és kényük-kedvük szerint a két rubrika valamelyikébe osztják. Így szolgáltatják ki a közvéleményt a tévedéseknek. Azt is jól tudja mindenki, hogy amikor a zsurnalizmus összetalálkozik a szervezetten irányított hazugsággal, léte bűncselekményhez vezethet. Úgy vélik azonban, hogy az ilyen bűncselekményeket büntetlenül lehet hagyni.”

 

*

 

A világ majd minden pontjáról percenként érkező hírek áradatában általában az a vigasztaló, amiről e hírek nem szólnak, sőt mindenkor hallgatnak. A szél zúgása, az ég felhőfodrozata kékje, vagy egy elénkvetődő gyermekarc nem tartozik ezek körébe. A töredékességnek, a technika kegyének és a tetszőlegességnek az az elegye, amely a hír táguló univerzumaként kerül elénk, csak az élet hallgatólagos arányaival a háttérben értelmezhető, védhető ki, és helyezhető el a dolgok rendjében. Ennek hiányában hatása merő káosznövekmény. Álom című négysorosában Pilinszky ezt a lehető legtömörebben fogalmazta meg:

 

A nemtelen lény lehajol,

lehajol, s fölemelkedik.

Szépsége feleslegesebb

és fontosabb egy elnökválasztásál.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/06 25-26. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1276