KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/június
KRÓNIKA
• N. N.: Brouhaha Movie Fesztivál, június 10–19.

• Kovács András Bálint: Minden idők... Aranypolgár
• Bikácsy Gergely: A csecsemő nagykorúsága Orson és Othello
• Király Jenő: Amerikai kéjcirkusz Összehasonlitó szexuálesztétika
• Gelencsér Gábor: Kameratöltőkolt Fiatal francia filmesek
• Molnár Gál Péter: Esti lázak Francia vígjátékok
TELEVÍZÓ
• Tillmann József A.: Az idő hírarca Mozgóképújság
• Sneé Péter: Pimasz tévé Beszélgetés a Pesty Fekete Doboz Kft. tulajdonosaival
ANIMÁCIÓ
• Kovásznai György: Candide, a rajzfilmhős Műhelynapló
KRITIKA
• Békés Pál: „És akkor... és akkor... és akkor...” Forster és a film
• Forgách András: Lapok egy filmből James Ivory: Howards End
• Kozma György: Miért Alaszkába? Arizonai álmodozók
• Ardai Zoltán: Loeb itt járt Tom Kalin: Ájulás
• Schubert Gusztáv: Vakvarjúcska Szabó Ildikó: Gyerekgyilkosságok
• Gelencsér Gábor: Nyomtalanul Tóth Eszter: Nyomkereső
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: The Wanderers
• Békés Pál: Facérok
• Turcsányi Sándor: Káin ébredése
• Békés Pál: Halhatatlan szerelem
• Fáber András: Életben maradtak
• Turcsányi Sándor: A kéz, amely a bölcsőt ringatja
• Barotányi Zoltán: Hiába futsz
• Sárközi Dezső: Fenegyerekek
• Tamás Amaryllis: Hanta-palinta

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

James Ivory: Howards End

Lapok egy filmből

Forgách András

Mert ilyen emberek csak a könyvekben vannak – mondja a film végefelé Leonard Bast Helen Schlegelnek, evezés közben, az egyik legválságosabb pillanat utáni különös enyhületben, kegyelmi állapotban, a kinyilatkoztatás (és éhezés) sápadtságával arcán, nem sokkal azelőtt, hogy a partnak ütődő, sodródó csónakban csókolózni kezdenének, és – mint utóbb kiderül – megfoganna a gyermek, aki születésével, mágikus-varázslatos módon, összekapcsolja a film összes szereplőjét és helyszíneit. Jóval korábban, a film közepe táján is akkor kezd átforrósulni a történet, amikor ugyanez a Leonard Bast a Schlegel-lányok vidám szalonjában idézni próbál egy könyvből, és a Schlegel-lányok, elképesztő emlékezőképességről téve tanúságot, azonnal folytatni tudják az idézetet: van az illető könyvben egy kedvenc mondatuk – „the forest drooped glimmeringly”, talán így fordítanám, némileg szabadon: „derengő ragyogásban szendergett az erdő” – épp erről a túl szép, túl édes mondatról beszélt rajongva Leonard, a könyv is ott van kéznél, Helen felüti a könyvet, együtt olvas belőle a fiatalemberrel, aki arról beszélt az imént, hogy azért kóborolt el hivatalából, hogy átélje azt, amiről a könyv olvasása közben ábrándozott. Ezt el kell mondania, hogy bocsánatot kérhessen felesége viselkedéséért. A legjobban azon kacagnak, hogy Leonard szerint a hajnal egyáltalán nem olyan volt, mint a könyvben, hanem szürke volt és hirtelen. Hogy milyen emberek vannak csak könyvekben? Jó emberek, ideális emberek, elképzelt emberek. Leonardot több ízben is látjuk ábrándozni a filmben, otthon vagy a hivatali asztalnál – a legegyszerűbb filmmágia, ahogyan képzeletében egy kék virágmezőn, erdőn halad át, hűvös, majdhogynem monokromatikus képek ezek, miközben halljuk a könyv mondatait – később hivatali asztala egyszerűen ott áll az erdő közepén, miközben halljuk a mondatokat, amiket olvas.

A film is ilyen mozgással kezdődik: a lecsapódó alkonyi párától nedves füveken uszályát húzza fáradtan valaki – de közben melankolikus zongora szól és nem melankolikus mondatok hallatszanak. Látjuk is utóbb a fűben lépkedő nőt, ahogy félrehajt egy ágat, kulcscsontjára visszaigazítja elcsúszott ruhapántját. Vanessa Redgrave ő, a film egyik főszereplője, aki kívülről néz be a Howards End-i ház ablakán, bent meleg lámpafényben kártyáznak, mintha búcsúzna a háztól, amelyben született, gondoljuk később. Leonardot, a kishivatalnokot, élete sivárságából való menekülés vágya űzi olvasmányai természeti képeihez. A film tele van ilyen megfelelésekkel. Mintha nem is szólna másról, csak csupa ilyen véletlen egymás mellé rendelődésről. Ha Julie néni nem veszi túl komolyan unokahúga levelét, ha a tisztázó távirat előbb megérkezik, ha a néni nem találkozik a pályaudvaron a báttyal, ha Helen nem kapja fel a férfiesernyőt szaladtában, és ráadásul nem ered el azonnal az eső, ha a névjegy nem esik ki a könyvből, ha Leonard mégsem tartaná be az ígéretét, hogy feleségül vegye bukott barátnőjét, ha nem a Schlegelékkel szomszédos házba költözik a Wilcox-család az esküvő után, ha nem halálos beteg Mrs. Ruth Wilcox, ha nem éppen most mondják fel a Schlegel-család ősrégi házbérletét, ha Jacky nem találkozik Henry Wilcox-szal a kerti ünnepségen tökrészegen – mindezek nem erős okok, és nem erős motívumok, hanem egyszerűen, majdhogynem akcidentálisak: a filmben úgy működnek, hogy mindig utólag, pár lappal utóbb, akárha könyvben olvasnánk, ébredünk rájelentésükre. Pontosabban: úgy tulajdonítunk jelentést a film eseményeinek, mintha könyvet olvasnánk, az emberi viszonyok a filmben a legjobb értelemben vett könyv-viszonyok: ami itt nem az epikusságot vagy linearitást jelenti, hanem belső időzítettségüket, mármint, hogy nem cselekmény van, hanem lapozunk: továbblépünk, haladunk előre. Egymás mellé sodródás van: a végzet ezekből az egymás mellé sodródásokból áll össze, és ezt mesterien imitálja a film formájában a rendező. Tehát hagy minket „olvasni”. Mint mondjuk Henry Wilcox nagy vallomása pillanatában, amikor James Ivory nem átallja blankokkal elválasztani a beszélgetés fázisait: kivonatot ad, mondhatnánk, de olyan elegáns a vallomás koreográfiája, hogy az a technika, amely látszólag egy hosszú jelenet lerövidítése kedvéért született meg, filmszerűen lesz olvasmányos: egy férfi közeledik az igazság kimondásához – korábban, egy kabát felsegítése körüli ügyetlenkedésükkel ábrázolja a válságot a rendező a két ember kapcsolatában, abban, ahogyan szó nélkül elválnak egymástól –, és a nőnek egy olyan bűnt kell most megbocsátania, amelyet voltaképpen nem vele szemben követtek el, hanem az előző feleséggel szemben. Amikor Anthony Hopkins újra meg újra nekifut a történetnek, Emma Thompson azzal a tágranyilt szemű ártatlansággal hallgatja végig, ahogyan egy könyv hősének erkölcsi dilemmáját tudja átélni az ember. És amint meg tud bocsátani, az előző feleség, Vanessa Redgrave helyzetébe siklik észrevétlen.

Van egy végállapot – a Howards End-i ház Margaret Schlegelé lesz, akinek szánták, de senki nem gondolhatja, hogy szükségszerűen következik a cselekményből, és mégis jól van így, igazságszolgáltatás történik, de mégsem fátumszerűen, hanem úgy, ahogyan egy könyv – régi kísérőnk – ezt elmeséli. Az idegen hasonlítani kezd a házban születettre, Emma Thompson Vanessa Redgrave-re, de ezt nem külsődlegességekkel éri el a rendező, hanem a regényírás legjobb tradíciójában mutatja meg. Margaret Schlegel, aki véletlenül egyedül marad a házban, éppen abba a szobába lép be, ahol hajdan a kandallóba dobták a haldokló által ceruzával írt végrendeletet, a szoba romos, üres, nyoma sincs életnek, mintha régesrég történt volna mindez, ekkor furcsa lépteket hall a feje fölött az üres házban, amelynek a kulcsát sem találták az imént, mégis nyitva volt az ajtaja, a lépcsőn lejön, lejön, mint egy kísértet, az egykori szolgáló (a zseniális Barbara Hicks), aki azt hiszi, rég halott úrnője tért vissza, annyira emlékezteti a j órása rá. Ha akarom, valóban hasonlítani kezdenek, az angol földbirtokoslány és a német atya lánya, de az a hasonlatosság inkább az egymás mellé rendelődés életszerű véletleneiben valósul meg: mi is csak összelátjuk a dolgokat, a szereplőkhöz hasonlatosan.

Csehovra emlékeztet ebben a filmben (és könyvben) az élet egyszerű, felfoghatatlanul gyönge okrendszere. Szépség, elmúlás – amely az időben kiterjedve valósul meg, nem hirtelen. Valamit megteszek, egy bizonyos okból; vagy másért, és minden egyéb marad változatlan. Párhuzamosságok felerősítik egymást. Nincs olyan fatalitás, mint Dosztojevszkijnél vagy akár Dickensnél. Proustian szétterül az élet szövedéke. Nem ok-okozat, nem bizony. Az élet szerkezete kezd ilyenné lenni.

A James Ivory rendezte film egyik varázslata éppen ebben áll: amikor felállunk a film végén, úgy állunk fel, mint aki egy könyvet olvasott el: mert vannak dolgok, amik csak könyvben történhetnek meg, az élet legföljebb lemásolhatja őket.

Ízlelgetem a mondatot: ilyen emberek csak filmben vannak – de nem stimmel. Az viszont mondható: ilyen színészek csak jó filmben lesznek ennyire valóságossá. Samuel West, mint a kishivatalnok Leonard Bast: a járás, odáig rendben van, szinte mechanikus, merev. De amikor csiklandozza a bukott, kövér nő, miközben aszpikos lazacot töm a szájába, mármint a sajátjába, akkor hogyan tud Leonard olyan ártatlanul mosolyogni? Helena Bonham Carter, ez a valószerűtlenül regényíró-írta arc és hajzat: kedvem lett volna felpofozni, amikor a két szerencsétlent magával hurcolta a kerti ünnepélyre. Hú, de dühös voltam rá. James Wilby, Charles Wilcox hihetetlenül ostoba arckifejezéseinek gazdagsága, a történelmi butaság maga. És Anthony Hopkins, mint Henry Wilcox: kis elharapott mondatai, befejezetlen mozdulatai egy monumentális lépcsőházban, hirtelen, angol úriemberre valló csücsörítései és határozottan férfias mozdulata, amellyel a felfüggesztett nyúltetemeket hajtja el menyasszonya arca elől, és végül, ahogyan öt összepréselt ujjával eltakarja arcát, amikor zokog. Jemma Redgrave, amikor sápadtan és keményen a tűzbe dobja anyja halálos ágyán ceruzával írt levelét, és később, amint az elegáns étteremben afölött évődik hosszasan, végeérhetetlenül a vőlegényével, hogy szereti-e a sajtot, vagy sem. És kedvencem, a zseniális Barbara Hicks, a szolgáló, amikor előhúzza a kardot a tokjából, mellette kisfiú áfl, mutatja is neki a kardot, de nem adja oda, szinte suhint vele egyet, kancsal csodálattal bámulja a gyönyörű darabot, ő, az öregasszony, a meztelen pengét, a gyilkos szerszámot (persze ez sem közvetlenül gyilkos szerszám, nem úgy használják, ahogyan kardot szokás, a lezuhanó könyvespolc legalább annyira részt vesz a gyilkolásban), aztán a falra akasztja a kardot, amit Schlegel-papa, a francia-német háború után azért csatolt le örökre a derekáról, mert nem akart a győztesek közé tartozni.

Hisz tudta jól, a könyveiből, hogy győztesekből lesznek a vesztesek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/06 45-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1280