KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/június
KRÓNIKA
• N. N.: Brouhaha Movie Fesztivál, június 10–19.

• Kovács András Bálint: Minden idők... Aranypolgár
• Bikácsy Gergely: A csecsemő nagykorúsága Orson és Othello
• Király Jenő: Amerikai kéjcirkusz Összehasonlitó szexuálesztétika
• Gelencsér Gábor: Kameratöltőkolt Fiatal francia filmesek
• Molnár Gál Péter: Esti lázak Francia vígjátékok
TELEVÍZÓ
• Tillmann József A.: Az idő hírarca Mozgóképújság
• Sneé Péter: Pimasz tévé Beszélgetés a Pesty Fekete Doboz Kft. tulajdonosaival
ANIMÁCIÓ
• Kovásznai György: Candide, a rajzfilmhős Műhelynapló
KRITIKA
• Békés Pál: „És akkor... és akkor... és akkor...” Forster és a film
• Forgách András: Lapok egy filmből James Ivory: Howards End
• Kozma György: Miért Alaszkába? Arizonai álmodozók
• Ardai Zoltán: Loeb itt járt Tom Kalin: Ájulás
• Schubert Gusztáv: Vakvarjúcska Szabó Ildikó: Gyerekgyilkosságok
• Gelencsér Gábor: Nyomtalanul Tóth Eszter: Nyomkereső
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: The Wanderers
• Békés Pál: Facérok
• Turcsányi Sándor: Káin ébredése
• Békés Pál: Halhatatlan szerelem
• Fáber András: Életben maradtak
• Turcsányi Sándor: A kéz, amely a bölcsőt ringatja
• Barotányi Zoltán: Hiába futsz
• Sárközi Dezső: Fenegyerekek
• Tamás Amaryllis: Hanta-palinta

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Beszélgetés a Pesty Fekete Doboz Kft. tulajdonosaival

Pimasz tévé

Sneé Péter

 

Tavaly november negyedikén indították televíziós programjukat, mintegy félmillió néző számára. Úgynevezett „bicycle televíziózást” művelnek, mivel a kábelrendszerek nincsenek összekötve nálunk, a műsoraikról készített 60-70 VHS-másolatot szerteküldik az országban. Berlusconi kezdte így annak idején Itáliában. Kezdetben hetente jelentkeztek kétórás programjukkal, ám pénzük fogytán áttértek a kétheti adásra, ami előnyös is, hiszen színvonalasabb anyagokat gyárthatnak, több idő marad az előkészítésre. Hat magazinjuk van: a Kijárat külpolitikai, a Ténymásolat közéleti, a Spájz gazdasági, az Asszoció szociális, az Artéria kulturális, míg az F és Ü az alternatív divatokkal foglalkozik.

 

Mécs Mónika: Jellemző ránk a pimaszság. Provokáljuk a megszólítottat és igyekszünk kihúzni belőle mindent, amit legszívesebben elhallgatna, noha közérdekű, fontos információ. A társadalmi szereposztás szerint viselkedünk tehát, ahogyan elvárják tőlünk. Nézőink ugyanis nem ellenőrizhetik a bonyolult apparátusok működését, a mi feladatunk, hogy ezt megkíséreljük helyettük. Nekünk kell kiderítenünk, hogyan dolgoznak az általuk befizetett adóból fenntartott szervezetek. Gondosan ügyelünk arra, hogy mindenkivel szemben egyformán megőrizzük pimaszságunkat: politikussal, közigazgatási tisztviselővel, gazdasági vezetővel – akár egy kft. igazgatójával, elvégre ő is az establishment tagja –, mert ezt követeli tőlünk sok millió ember.

– A mai világban hogyan fogadnak Benneteket a kérdezettek?

Pesty László: Szélsőségesen. Az egyik mosolyog, mint pék kutyája a meleg kiflire, átölel, letegez és majd elolvad a gyönyörűségtől, hogy megszólalhat a műsorunkban, a másik pedig szóba sem ereszkedik velünk, megrágalmaz, ahogy Király B. Izabella és Csurka István tette. Mindkét magatartás kellemetlen: ha egy államtitkárt faggatok például közérdekű dolgokról, akkor semmi szükség arra, hogy egymás hátát lapogassuk, ugyanakkor a pocskondiázás sem esik jól. Udvarias, korrekt viszonyra vágyunk.

– Akkor egy kocsmában beszélgetünk legközelebb, ám addig is elmondhatnátok, honnét a profi csapat és technika.

Mécs Mónika: Megdolgoztunk érte. Ma huszonnégyen vagyunk, összekovácsolódott a társaság. Munkák és személyes ismeretségek révén kerültek ide az emberek; többségük bevált, alkalmazkodott követelményeinkhez, s ugyanakkor árnyalta a rólunk kialakult képet. Néhányuktól, közel egy tucattól azonban meg kellett válnunk. Akadt, aki szakmailag bizonyult gyengének, másoknak a munkaerkölcse hibádzott. Az itt ragadtak zöme viszont nálunk sajátította el a mesterséget, asszisztensekből operatőrök lettek, az egyik sajtóreferensből meg szerkesztő, mert felfigyeltünk érdeklődésére és tanítani kezdtük. Ma már önállóan dolgozik és kiváló anyagokat készít. Akiktől megszabadultunk, képtelenek voltak a váltásra, nem értették meg, hogy ez már nem amatőr műhely, ahol ha kedvünk tartja, akkor dolgozunk, ha pedig rossz napot fogtunk ki, akkor nem. El kellett búcsúznunk tőlük, különben mindannyian ráfizettünk volna megbízhatatlanságukra. A profizmus nemcsak annyit jelent, hogy tökéletes produktumot teszünk az asztalra, hanem szakmai tisztességet is, egy bizonyos ethoszt.

Pesty László: Mónika a News Network televíziós hírügynökségnél dolgozott, megtanulta, hogyan kell leforgatni és összerakni a beszámolókat – Nyugaton. Hogy Keleten miként lehet dolgozni, azt mi ismertük j obban. Pár hétig én is vendégeskedtem arra az Egyesült Államokban, és mondhatom, sokat tanultunk mind a ketten. Amennyire lehetett, képeztük magunkat, mert arra gondoltunk, ki kell fürkésznünk, hogyan dolgozik, aki nálunk jobban csinálja. Mi sem csak mástól követeljük meg tehát az állandó fejlődést, csiszolódást.

– Szokatlan hangütés ez, másként beszéltek, mint ahogy a hajdani kalandvágyó, lelkes fiataloktól, kamikáze-riporterektől – kiknek elkönyveltek benneteket – várni lehetne.

Pesty László: A Fekete Dobozt rendszerint politikai pikantériák miatt ismerik, holott alkotóközösség volnánk, műhely, ahol televíziós műsorokat készítenek – esztétikai kérdésekről mégsem faggatnak soha. Vajon miért? Rengeteg a nem-profi és a félprofi ezen a pályán. Azzal az önteltséggel látnak munkához, hogy semmi közük a profi kultúrához, a profi filmezéshez és tévézéshez, mert az másik világ: kommersz, pénzsóvár, buta, az ő Univerzumuk pedig öntörvényű és zárt, s csakugyan, eme – rosszalló értelemben – az alternatív műhelyek bezárulnak. Noha szükség volna rá, hogy a profiktól ellessék nyitottságukat. Több alázatra volna szükség. Mi 1990 táján eszméltünk föl, piacgazdaság közeleg, s bár alternatív filmkészítő műhelynek neveztük magunkat, rájöttünk, hogy át kell vennünk olyan technikákat és eljárásmódokat, melyek élvezhetőbbé és minden tekintetben jobbá teszik produkcióinkat.

– Úgy értsem, hogy magatok intézitek a managementet is?

Mécs Mónika: Amíg ekkora a cég, a tulajdonosoknak kell betölteniük e szerepkört, s mi meglehetősen jó üzletemberekké váltunk időközben.

Pesty László: A producer egyébként ismeretlen figura a magyar közvélemény előtt. Amikor liberalizálódni kezdett a honi filmpiac, sokan azt hitték, a producer egy nyugati típusú gyártásvezető. Kissé hasonlít Francis Ford Coppolához, de méginkább a Lumumba utcai öreg rókákhoz, akik csúcsadminisztrátorok valójában. Máig sem tisztázódott, hogy mit jelent e fogalom, csupán most indult megkésve, a főiskolán ilyen szak, melynek Mónika is hallgatója lett. A producer vágó, forgatókönyvíró, szerepet oszt, és ha kell, személyiségének egy tizedével gyártásvezető. Nyugaton az előkészítési fázisban a forgatókönyvíróval, majd a rendezővel és végül a vágóval határozza meg a munka menetét, légkörét, így hát mindenütt ott van, ő fogja öszsze és ő irányítja a produkciót. Pénzt invesztál belé, hatalom tehát, noha a jó producer pontosan érzi, mikor kell visszavonulnia, s óvakodik attól, hogy fölöslegesen beleszóljon bármibe is.

Nálunk felelős szerkesztői rendszer működik, a szerkesztőség tagjai felváltva készítik a heti műsorokat, mindannyian bedolgoznak, de mindig csak egy diszponál a munkák felett. Én vagyok a főszerkesztő, én ellenőrzök mindent. Megnézem: korrektek-e az információk, jók-e az anyagok. Konzultálunk, vitatkozunk. Engem terhel a felelősség, ezért ritkán jut időm és energiám saját anyagok készítésére. Ennek ellenére egy-két dolgot azért megcsinálok, utoljára Kupa Mihállyal készítettem hosszú beszélgetést, de – ismétlem nem ez a feladatom.

– Tudjátok, kinek készítitek műsoraitokat, él bennetek valamilyen elképzelés nézőitekről?

Mécs Mónika: – Szegeden és környékén felmérést végeztettünk arról, milyen műsoraink nézettsége. A Szonda Ipsos megállapítása szerint elsősorban értelmiségi fiatalok a nézőink. Tetszési indexünk magas a felső és a felső középosztály körében, alacsony a kevésbé iskolázott rétegeknél. Ez utóbbinak nem örülünk, hiszen a legkevésbé sem számítottunk rá. Abban a hiszemben dolgoztunk, hogy a marginális rétegekhez, valamint a munkássághoz is szólunk. Talán naivak voltunk, de ma sem gondoljuk másként.

Pesty László: Három különböző műfajban dolgozunk, a hot news, a híradózás rövid, egy-másfél perces etapokat kíván (ha nagy a sztori, akkor sem megy följebb két, két és fél percnél), a magazinok kedvelte mini feature nyolc-tíz perces kis analízis, dokumentum-sűrítmény, végezetül pedig ott vannak a filmek. Mindhárom non-fiction műfajnál ügyelnünk kell az egyensúlyra. Ha túlságosan közlésszerűvé sikeredik az alkotás, könnyen szájbarágós lesz, míg több utalással és szerkesztéssel esetleg szebb, ám némileg nehezebben érthető. Az átlagos nézőre kell gondolnunk és az ő szemével látnunk.

– Mi az, amire azt mondjátok: ez már közelít a művészethez?

Pesty László: Tisztázzuk előbb, mit értünk a televíziós művészet fogalmán a nem fikciós műfajoknál: a magazinműsoroknál, a dokumentum-összeállításoknál, a híradónál, a vitáknál, a vetélkedőknél és a talk-show-knál. Az a kérdés tehát, miként lehet ezeket úgy csomagolni, hogy tetszetősék és fogyaszthatóak legyenek. Úgy vélem, a csomagolás maga a művészet. Borzasztó méltánytalanságnak vélem, hogy a hazai publicisztika nem foglalkozik a tévézés, az alkalmazott (ipar)művészet esztétikai kérdéseivel! Számtalan filmesztétikai elemzés lát napvilágot, s megannyi a tévéről mint gazdasági és politikai jelenségről, ám tévéesztétikával szinte alig találkozom.

– Apró technikai akadályok folytán nem lehetek adásaitok rendszeres nézője, amit pedig előzékenységeteknek köszönhetően itt, nálatok láthattam, az tetszett bár, de kevés egy alapos elemzéshez, így hát visszadobom a labdát: milyennek ítélitek saját munkátokat?

Mécs Mónika: Arra szorítjuk munkatársainkat, művészeti és gazdasági anyagokat is készítsenek, ne csak a politikáról adjunk hírt örökösen. Nem elégszünk meg azonban a puszta leképezéssel, önálló opuszt követelünk, akár fikciós kisfilmeket is, mert azokra éppúgy szükség van.

Pesty László: A művészet sok elemben megmutatkozhat; tanulságos például, hogy milyenek egy műsor főcímei, vagy hogy az egyes részleteket mi köti össze. Nem elhanyagolható a mind divatosabb komputergrafika, valamint a dokumentumelemekből összerótt keret, vagy a muzsika használata. Utóbbival nekünk szerencsénk volt, kitűnő zenei szerkesztőt találtunk. De vegyük akár a jelentéktelennek látszó feliratozást, némely információ továbbításánál nélkülözhetetlen az írás, s korántsem mindegy, melyik betűtípust választjuk. S ott a háttér még, a stúdiókép, a világítás és a műsor ritmusa, valamint hogy mit emelek ki és mit hagyok el, mennyi izgalmas, kardinális kérdés! Vegyünk egy konkrét példát; ha egy negyedórás dokumentumanyagot készítünk, máris elképzelhető, hogy összetűzésbe keveredik a rendező és a főszerkesztő. Az egyik azt mondja, ez nem elég feszült, tegyünk be még egy jellegzetes figurát, mert attól érdekesebbé válik a dolog. Mire a másik hevesen tiltakozik, félti a beszámoló objektivitását, s azt állítja, az ilyen filmszerűbbé tétellel elveszne az események pontos képe. Az alkotó és az informálás korrektségéért felelős szerkesztő között tehát adódhatnak nézetkülönbségek. A produktum végül szép, izgalmas és pontos legyen mégis, tehát – amint mondani szokták – dögös. Lehet bármennyire szörnyű egy vetélkedő, ha értenek hozzá és megrendezik, elviselhető. Akár idézőjelbe is tehetjük a művészetet, hiszen ez „csak” csomagolás.

– Kissé elfogultan szóltok, ám tűzzel. Mintha kétségbe vonnák munkátok hasznát és sikerét.

Pesty László: Az elit tagjai közül sokan alacsonyabb rendűnek tekintik a tévézést. Jó néhányan megkerestek már az elmúlt három esztendőben azzal, valamikor filmes akartál lenni, hát most már csak tévézni fogsz? Ostobaság. A társadalom számára fontosabb a televízió, mint a film, hiszen ma ennek van igazán tudatformáló ereje. Magam is jobban kedvelem a mozit, de tudom, hogy lényegesen több nézőhöz jut el a képernyőn megjelenő alkotás, mint a filmvásznon látható. Ez a vizuális kultúra, a látásmód, a kifejezőkészség és a fantázia legnagyobb alakítója. Amennyiben elszakadnék tőle, s nem próbálkoznék meg egy, a szokványostól elütő, más típusú tévézéssel, melyet külföldön talán alternatívnak hívnának, akkor végleg átengedném a terepet a dallasos, RTL-es, SAT 1-es „esztétikának”, amit nem szeretnék. Pragmatikusan szemlélem a dolgokat és választott utam az egyedül járható út számomra, számunkra.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/06 31-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1277