KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/június
KRÓNIKA
• N. N.: Brouhaha Movie Fesztivál, június 10–19.

• Kovács András Bálint: Minden idők... Aranypolgár
• Bikácsy Gergely: A csecsemő nagykorúsága Orson és Othello
• Király Jenő: Amerikai kéjcirkusz Összehasonlitó szexuálesztétika
• Gelencsér Gábor: Kameratöltőkolt Fiatal francia filmesek
• Molnár Gál Péter: Esti lázak Francia vígjátékok
TELEVÍZÓ
• Tillmann József A.: Az idő hírarca Mozgóképújság
• Sneé Péter: Pimasz tévé Beszélgetés a Pesty Fekete Doboz Kft. tulajdonosaival
ANIMÁCIÓ
• Kovásznai György: Candide, a rajzfilmhős Műhelynapló
KRITIKA
• Békés Pál: „És akkor... és akkor... és akkor...” Forster és a film
• Forgách András: Lapok egy filmből James Ivory: Howards End
• Kozma György: Miért Alaszkába? Arizonai álmodozók
• Ardai Zoltán: Loeb itt járt Tom Kalin: Ájulás
• Schubert Gusztáv: Vakvarjúcska Szabó Ildikó: Gyerekgyilkosságok
• Gelencsér Gábor: Nyomtalanul Tóth Eszter: Nyomkereső
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: The Wanderers
• Békés Pál: Facérok
• Turcsányi Sándor: Káin ébredése
• Békés Pál: Halhatatlan szerelem
• Fáber András: Életben maradtak
• Turcsányi Sándor: A kéz, amely a bölcsőt ringatja
• Barotányi Zoltán: Hiába futsz
• Sárközi Dezső: Fenegyerekek
• Tamás Amaryllis: Hanta-palinta

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Animáció

Műhelynapló

Candide, a rajzfilmhős

Kovásznai György

Kovásznai György festő, rajzfilmrendező Voltaire Candidejának megfilmesítési munkálatai közben halt meg – tíz évvel ezelőtt. Terveit, elképzeléseit műhelynaplóban foglalta össze.

Kecses, mint egy meisseni porcelánról mintázott marionettfigura. Mintha gumiból volna: túléli az ellenséges világ legborzalmasabb inzultusait és talpra szökken. Arca kevés mimikával játszik, ugyanis a filozófus Pangloss, aki mentora volt, olyan erősen lelkébe táplálta doktriner ideológiai absztrakcióit, hogy ezek, mint belső fény ragyogják be jámbor ábrázatát.

Ám e szelíden merev arccal ellentétben Candide testmozgása, gesztusrendszere dinamikusan koreografált. A kezek és a lábak sokat, bonyolultan és kifejezően játszanak. Az arc merenghet, ámuldozhat a dogmatikus tudat és a rendhagyó lét ütközésein, de ahhoz, hogy főszereplőnk el ne pusztuljon ebben az abszurd világban, a kezeknek, lábaknak; törzseknek meg kell menteniük az ábrándos koponyát: menekülni, futni, ugrani, lovagolni, szúrni, vágni, haldoklókat támogatni, hölgyeket ölelni, alázatosan hajlongani, kegyesen pénzt osztani, grandezzával vonulni, gesztikulálva alkudozni kell az egyenlőtlen küzdelemnek ebben a rokokó rajzfilm-táncjátékában, vagyis az animációs mozgás teljes arzenálját igénybe kell venni, hogy elhárítsuk a borzalmas veszedelmeket. Candide, az udvarias mosolyú, testi gesztusaiban olyan dinamikus, mint egy balett-táncos a barokk Torelli vagy Burracini perspektívákat halmozó operadíszletei előtt.

Akár irodalmi ősei: a hellenisztikus

Heliodoros az ő Boldogtalan szerelmeseiben vagy Fénelon a Télemaquejában – a Candide is a klasszikus kaland-sémákkal operál: szerelmesek kergetik egymást földrészeken keresztül, színpadi viharfelhőkként szüntelenül a legborzalmasabb veszélyek tornyosulnak: hemzsegnek a kalózok, besúgók, inkvizítorok, csalók, hipokriták, vad dzsungel-lakók, állig felfegyverzett hadseregek hömpölyögnek a világ színterein, és mindez a sok borzalom és megpróbáltatás természetesen azért vonul fel, hogy előkelő származású szerelmesek egymásratalálását akadályozza a boldog vég előtt.

Candide mégis más, mint irodalmi elődei. Voltaire kezén a kalandos alapanyag hirtelen és drámaian abszurd lesz: az üldözött hősökre itt már nem vigyáz a Gondviselés, magukra vannak hagyatva. A Gondviselés helyén támadt hatalmas űrt a regényben a filozófiai elmélkedések és utópisztikus konklúziók ugyan betölthetik („erény az, ami hasznos a társadalom számára, bűn az, ami káros a társadalom számára”, „il faut cultiver notre jardín” sib.), ám magától értetődő, hogy rajzfilmről lévén szó e bölcselkedő szövegek erős redukciójára van szükség, s azoknak az elemeknek felerősítésére, melyekben a Candide oly gazdag: a sodró tempóra, az akciókra, a humoros helyzetekre. A Gondviselés hiánya így is érzékelhető.

Az ontológiai űr a rajzfilm számára ugyanis speciális lehetőség: Candide-ot mint rajzfilm-sorsot maga a műfaji dimenzió, az animáció gondviselése biztosítja minden veszedelmen át, mint ahogy Chaplinre vagy Keatonra is a néma burleszkfilm dimenzionális gondviselése vigyáz. Hasonlóképpen Mickey Mouse-ra vagy Felixre, a macskára, akik számára ebben az abszurd világban egy abszurd művészeti műfaj nyújt védelmet. Végeredményben tehát a rajzfilm- Candide-unk olyan új műfajban születik újjá, melynek magasfokú játékossága szuverén világot teremt – az animációét – és ez dacol a lét abszurditásával. Közös ősük a népmese, és ősbefogadójuk az a gyermek, aki ott él lelkünk legmélyén. Ha a néző a mozi nézőterén úgy izgul és kacag, mint a gyermek, az alkotó elégedett lehet. Voltaire-ban – a hideg, kíméletlen, frivol racionalistában – észre kell vennünk a mesemondó nagypapa melegszívűségét és emberszeretetét. Nem szentimentális, de nem is érzelem nélküli. Meg kell értenünk, hogy Candide valóban nagyon szereti Kunigundát, és hogy barátaihoz: Panglosshoz, Martinhoz, Cacambóhoz megrendítő barátsággal ragaszkodik. Fénelon Télemaque-ja még nem szorul a rajzfilm hiperjátékos műfajára, dimenzionális, műfaji gondviselésére, hiszen az ő Mentora még irónia nélkül dörögheti: „Az Isten, amikor az embert szabadnak teremti, egyáltalán nem hagyja magára. Megvilágítja értelmével.” Nos ez a szemlélet még nem szül új műfajt, nem szül animációt, megmaradhat az irodalom klasszikus műfaji keretei között mert még 61 az Isten s az ő kegyelme még képes átragyogni a barokk viharfelhőkön. Am Voltaire világképe szekularizált, s ezzel tagadja nemcsak Fénelont, de Pascalt, Racine-t, vagy Bossuet-t ugyanúgy. Így hát Isten helyét az animáció tölti be, mint ahogy e szó etimológiája mindezt már jelzi is.

Voltairenek bizonyára kedvére valók lettek volna Paul Klee Candide-illusztrációi és ő, akinek kisregényét „marionettszerűséggel” vádolták (s ebben van igazság: vérbeli drámaíró volt!), bizonyára szívesen olvasta volna Heinrich von Kleist esszéjét a marionettszínházról. Ebben a szerző C. urat, a híres színészt faggatja, aki nagy szenvedéllyel szokta látogatni a vásári komédiások marionettszínházait. Kleist ezt nem érti, kérdezősködik - És mi volna a marionettek előnye az élő táncosokkal szemben?... – Az előnyük, drága barátom – hangzott a válasz –, ugyanaz, ami a hátrányuk: nem tudnak szenvelegni. A szenvelgés oka ugyanis mindig az, hogy mozdulat közben a lélek (vis motrix) a testnek valamely más pontjában tartózkodik, nem az érintett súlypontban... A bábu további előnye, hogy antigravitáns, vagyis hogy a tehetetlenséget, az anyagnak ezt a tánccal szemben leginkább ellenálló tulajdonságát nem ismeri, mivel nagyobb erő emeli a magasba, mint amelyik a föld felé vonzza... Az ember kecsesség dolgában nemhogy felülmúlná a bábut, de még csak föl sem éri. A marionettel csak egy Isten versenyezhet: itt vág egymásba világunk kerékvonalának két ellentétes vége.” Ha meggondoljuk, hogy Kleist 1809-ben vetette papírra ezeket a sorokat, úgy el kell ismerni, hogy megkapó világossággal látta meg annak lényegét, amit mi „animációnak” hívunk.

C. úr, a színész tehát az animáció műfaji szuverenitását hangsúlyozta, s a Candide-rajzfilmterv konceptuális szakaszában mi is ezt szeretnénk hangsúlyozni. Árnyalatokról van szó. Különösen, hogy épp erről, a leglényegesebb aspektusról lehet a legkevesebbet mondani, bár ha ezt a műfaji szuverenitást a mesék világának szuverenitásával hozzuk kapcsolatba, már szolgálhatunk bizonyos információval. Természetesen könnyebb lenne kimondani, hogy a Candide legyen rajzfilmopera! Vagy: legyen rajzfilm-beat-opera! Vagy: legyen egy vulgárisan aktualizált Candide, aki Porsche-jávai száguldozik Európa autósztrádáin, jeanst hord, Coca-Colát szürcsöl, és harcba bocsátkozik a terrorista Carlosszal! Vagy: írjuk át a Candide-szüzsét úgy, hogy senki se ismerjen rá!... Ilyen és ehhez hasonló ötletecskék helyett hangsúlyozzuk tehát a műfaji szuverenitás jelentőségét, azt az árnyalatnyi, de lényeges gondolatot, hogy a rajzfilm különös dimenzió, melyben a rajzfilmhősök különös szabadságot élveznek. Mit jelent mindez? Fokozottan figyelnünk kell arra, hogy amikor a rajzfilm-Candide mint grafika a fehér papíron megszületik, miként akarja érvényesíteni saját rajzfilm-szuverenitását. Mert, e megrajzolt figura azonnal jelezni fogja, hogy miként és hogyan akar élni. Vagy: milyen típusú animációs szabadságban óhajtja a rajz-Kunigunda lejátszani a neki osztott szerepet? A rajz ki fogja nyilvánítani akaratát. Nagyon figyelni kell arra, hogy miként akar létezni Pangloss és az öregasszony és Pococurante úr a fehér papíron. De ugyanez határozza meg viszonyunkat a hátterekkel, környezettel, az őket befogadó világgal is. A barokk-rokokó Európa – ha engedjük hatni lelkeinkre motívumait – önmagában sokkal izgalmasabb, érdekesebb és modernebb, mint bármi, amit fantáziánkból a filmre erőszakolhatnánk! A szellemet tehát kiengedjük a palackból és érdeklődve várjuk, hogy ezek után mit csinál. Követjük őt – természetesen nem alkotói akaratunk teljes kikapcsolásával.

Nézzük meg alaposan Canaletto és Guardi Velence-képeit, majd hunyjuk be szemünket, s a Szent Márk téren sétálni kezdenek a hölgyek és urak, galambok repülnek a XVIII. század olvadó napsugaraiban, s észrevesszük, hogy a sétálók között feltűnik a fiatal theatinus karján a csinos Paquette-tel. Candide és Martine ott állnak az ablakban és figyelik őket.

„ – Vallja be – mondta Candide Martinnak –, hogy ezek legalább boldogok. Eddig az egész lakható földön, kivéve persze Eldorádót, csupa szerencsétlent találtam, de ez a lány és ez a theatinus, fogadok, igen boldogok... – Fogadok, hogy nem azok – mondta Martin.” A sok véres esemény, mely ezt az epizódot megelőzte, indokolja Martin szkeptikus válaszát. Szemünk előtt nemcsak Watteau, Boucher, Fragonard szerelmesei elevenednek meg, a szörnyű és borzalmas szexuális megerőszakolásoknak is tanúivá kell lennünk.

A rajzfilm-Candide-nak első sorban műfajszerűen szuverén, az igazi mesék immanenciájával szervesen felépülő műnek kell lennie, mely elkerüli a vulgáris aktualizálást és a poros múzeumi rekonstruálást. Azt akarjuk, hogy nézői boldog gyermekekké váljanak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/06 34-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1278