Magyar MűhelyUlrich Gábor: DűneRettegés a fűbenVarga Zoltán
„Ki és kit öl?” Ulrich Gábor Dűnéje minimalista animációs thriller hipnotikus képekkel és dermesztő hangokkal. William Somerset Maugham novellája, az Egy ember Glasgow-ból címszereplője hiábavalóan keresi a rejtélyes és felkavaró hangok forrását; a tébolyító zörejek a spanyol villa körül vagy a kísértetházból erednek, s akkor külső hangok, vagy pedig belülről hallhatóak csupán, így viszont a skizofrénia a magyarázatuk. Akárcsak Maugham novellája, Ulrich Gábor új animációja, a Dűne is felfogható úgy, mint invitálás az egymással összefonódó s egymástól mégis elváló hangok és képek értelmezésére – középpontban (vagy éppen a periférián?) egy bűntény, egy rémtett körvonalaival. A mindössze három és fél perces Dűne a kortárs magyar mozgókép egyik legnagyobb külföldi sikerszériáját tudhatja maga mögött, számos animációs fesztivál – köztük Annecy, Hirosima és Ottawa – versenyprogramjába beválogatták, s meghívásainak még koránt sincs vége. Az ezredforduló óta több mint tucatnyi animációs rövidfilmet jegyző kecskeméti alkotó képzőművészeti igénnyel megformált művei jórészt eddig is a halál témája, a vergődés kínjai, a testi lét törékenysége körül forogtak. Ilyen értelemben a Dűne következetes folytatása annak a filmkollekciónak, amely – Ulrich nyilatkozatai szerint – ha nem is ténylegesen, de jelképesen lezárulni látszott előző alkotásával, a Balanszszal. A Dűne azonban lehetséges új utak megalapozása is, amelyet a művésztől eddig nem látott lecsupaszítottság és a korábbi filmekhez képest drasztikusan eltérő hangkezelés (kizárólag zörejek és zörejértékű hangok használata) jellemez. A Dűne a vizualitás radikális minimalizmusának és a hangsáv zavarba ejtően gazdag összetettségének fordított arányaira épít, az Ulrich által létrehozott látványvilág absztrakt szikársága a hangsávot megtöltő több mint száz hangréteggel kerül kontrasztba (a hangtervezés Chris Allan Tod munkája). Ez a kompozíciós elv megfordítja kép és hang szokványos hierarchiáját, ámde – érdekes paradoxon – talán az ellenkező előjellel is megközelíthető a Dűne. Mert míg a hangi szféra csak sejtet, csupán töredékes történetet kínál, addig a látványvilág megszakítatlan (a film egyetlen folyamatos beállításból áll), s a maga módján teljességet, önálló mikrokozmoszt teremt. A számítógépen megalkotott fekete-fehér képsorok végig fűszálakat és fűcsomókat mutatnak; a különböző alakzatokba és kompozíciókba – olykor labirintusokat idéző mintázatokba – rendeződő növények lengedezése, hajladozása, fodrozódása tölti meg a képmezőt, illetve úgy tűnik, hogy egyre mélyebbre ereszkedünk. A képvilág egyszerre húzza magába a nézőt s tartja fent megfigyelői, kívülállói pozícióját – miközben a hangvilág olyan események akaratlan (fül)tanújává tesz, amelyet talán jobb is, ha nem látunk közvetlen módon. A szél zúgása, a baljós morajlások kezdettől fogva arra hangolnak rá, hogy valami rossz – sőt, szörnyűség – közeleg (nem véletlenül utal Ulrich „absztrakt thrillerként” a Dűnére), s a rövid idő alatt is felgyülemlő suspense valóban rémségek bekövetkeztét vezeti elő. A zihálásokat és (halál)hörgéseket – részben a búgó-morajló környezethangokba olvadva – csupán halljuk, a történésekből mit sem láthatunk; a Dűne egyik bravúrja az, hogy elbizonytalanít, vajon a tájban vagyunk képtelenek meglátni valamit (tehát túl nagy terület tárul elénk), vagy ellenkezőleg, valójában minden, amit látnunk kellene, a képmezőn kívül történik (azaz túlontúl szűk a látóterünk). A Dűnében a bűnügyi rejtélynek végül nincs megfejtése; a természet – sőt, ha úgy tetszik, a kozmosz – közönye nyeli el a kiontott vért. Hogy mi (és kivel) történt, minden néző maga képzelheti el saját belső mozijában. A lidércnyomásos álom által ihletett, „nyersváltozatban” egyetlen hétvége alatt elkészült Dűne beleillik a kortárs film azon vonulatába, amely a képi minimalizmust a (sokszor módfelett nyugtalanító) hangsávban elrejtett többletinformációkkal kombinálja – Nemes Lászlótól (Saul fia) Robert Eggersig (A világítótorony) –, egyúttal a David Lynch-életmű egyik legemlékezetesebb képsorának variációjával is szolgálhat. Ulrich Gábor Dűnéje mintha a Kék bársony fűszálak alá merészkedő, rovarnyüzsgésbe bepillantó bizarr prológusának egyéni változata is volna, ahol az aláereszkedés ugyan nem fejeződik be, nem érünk a rovarhad közelébe – ám a nézőt így is egyszerre hipnotikus és mélyen felkavaró élménnyel teszi gazdagabbá. Dűne - magyar animációs film, 2020. Rendezte: Ulrich Gábor. Hangtervező: Chris Allan Tod. Gyártásvezető: Vécsy Vera. Producer: Mikulás Ferenc, Muhi András. Gyártó: Kecskemétfilm Kft. / Focusfox Kft. 3 és fél perc. A cikk szerzője a Magyar Művészeti Akadémia Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
