Öko-animációKoszakovszkij: GundaTragédia az erdőszélenBarotányi Zoltán
A disznóknak korántsem az ember a legjobb barátja.
Sem műfaját, sem dramaturgiáját tekintve nem könnyen besorolható alkotás Viktor Koszakovszkij filmje: rendhagyó fekete-fehér, szinte kimerevített életkép, ami jórészt egy házisertés (csonka)család mindennapjait mutatja be. Egy anyakoca tíz malacával (ami némi eltéréssel csaknem pontosan idézi a „Búzába ment a disznó” című népszerű magyar nóta által felidézett szituációt) él az erdőszélen. És az életkép ezzel még nem teljes, hiszen egy féllábú tyúk és néhány szarvasmarha életének rövidebb momentumaival is megismerkedhetünk - habár az ő jelenlétük inkább illusztratív e filmben. A szilaj állattartás régi hagyományait őrző körülmények, a sertéscsalád élettere akár idillinek is tekinthető – akár a kínban tartott nagyüzemi, akár a háztáji (ólban nevelt) disznók szomorú sorsát nézzük. Csak éppen ez az idill sem tart sokáig, ennek is sírás lesz a vége – amit csak hangsúlyosabbá tesz, hogy előtte bebocsátást nyertünk a négylábúak intim pillanatokban is bővelkedő életébe. Koszakovszkij filmje a sokszor erdő szélén játszódó (és néha – lásd A boszorkányt) horrorfilmek térábrázolásával él: a biztonsági zóna nagyon is szűk, az idill behatárolt és folyton fenyegetett, a képek horizontján kívülről valamiféle rejtett, sötét erő fenyegeti az általunk megismert, megszeretett lényeket. És tényleg, a film drámai csúcspontján el is jön értük, egészen pontosan a malacokért a gép (félve írom le, hiszen ez az információ a film erős, feszes dramaturgiája szempontjából spoiler és egy jump scare-t érő jelenetet leplez le). Embert nem látni, nem hallani a filmben, de végig tudjuk, a csontjainkban érezzük, hogy ebben a jól dokumentált, természetközeli világban mi vagyunk a szörnyetegek, az addig békében élő állatok mumusai. A Gunda, ne tagadjuk, aktivista film, ami szuggesztív képeivel hathatósan érvel az állatok megölése (ennek révén persze egyben elfogyasztása) ellen – úgy, hogy közben beveti az érzelmi azonosulás eszközét is. Ez persze a klasszikus természetfilmekből ismerős: virtuóz felvételekkel, ügyesen elrejtett kamerákkal egészen közel kerülhetünk az állatcsaládhoz, belenézhetünk a szemükbe, tanúi lehetünk a születés csodájának és az anya-gyermek kapcsolat legmeghittebb pillanatainak (aminek esetükben a kiscsoportos szoptatás a csúcspontja). Ennek nyomán megismerni véljük a leendő áldozatokat, így személyes veszteséggé válhat, amikor végül elhurcolják őket. Koszakovszkij nem véletlenül nem a nagyüzemben, tömegesen tartott, vagy az ólba szorított, saját mocskukban fekvő disznókról készítette filmjét: a velük szembeni embertelen (és leginkább állathoz méltatlan) bánásmód nyilvánvaló, egyben megnehezíti közelkerülésünket az egyéni sorsukhoz. Dramaturgiai rafinériája és erős (mindenféle a sztenderd természetfilmeket gyakorta agyonnyomó narrációt, zenét mellőző) poézise sokkal fontosabb filmmé teszi a Gundát, mintha csak sima állatjogi, esetleg vegán propagandafilmnek tekintenénk. Ez akkor is így van, ha tudjuk: producere az a Joaquin Phoenix volt, aki idén februárban saját Oscar-díjának átvételekor intézett állatjogi szózatot a hozzájuk zömmel még késsel-villával nyúló közönséghez. Természetesen ebből a nézőpontból is érthető az üzenet: bár a szabad tartású állatok jobb életet élnek, mint ketrecben tartott fajtársaik, végeredményben ők is csak halálra szánt rabok, akiket fogvatartóik a bezsebelhető haszonért és/vagy pillanatnyi gasztronómiai élvezetért tartanak. De a csoda abban rejlik, hogy a közhiedelem szerint kevéssé izgalmas életet élő disznók (sőt, még a szarvasmarhák és a féllábú tyúk) extrém közelképekben felvett és a hosszú snittek dacára ügyesen vágott mindennapjait is képesek vagyunk olyan hipnotikus figyelemmel követni, mintha egy emberi történetet látnánk. A repetitív idill valósággal transzba ejti nézőjét, aki egy rövid időre kiszáll térből, időből, a lét örök körforgásából – csak sajnos, ez a testen kívüli élmény sem tart tovább, mint ahogy megpecsételődik a fiatal állatok sorsa. A tragikus fináléban a magára maradt, malacai hiányába belenyugodni nem képes anyaállat szembesül a veszteséggel – az állati szinten is keserves gyászmunka önmagában is könnyeket csalhat a nézők szemébe. Gunda – norvég-amerikai dokumentumfilm, 2020. Rendezte: Viktor Koszakovszkij. Írta: Ainara Vera és Viktor Koszakovszkij. Kép: Egil Håskjold Larsen. |
Gyártó: Sant & Usant / Louverture Films. Forgalmazó: Mozinet. 93 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
