KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/január
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Az olasz film ünnepe Premio Grolle D’Oro
GREENAWAY
• Lajta Gábor: Világszertár
ANGELOPULOSZ
• Fáber András: Odüsszeusz újra tengerre száll Beszélgetés Theo Angelopulosszal
MAGYAR FILM
• Sipos Júlia: Virágnyelvtan Beszélgetés Simó Sándorral és Szabó Istvánnal
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Forgách András: Halott tőzsdeügynök a múzeumban Az új ártatlanság az amerikai filmben
MARLENE DIETRICH
• Molnár Gál Péter: Moll Flanders szépunokája
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Vihar előtt Pordenone
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Madridi szőke Tűsarok
• Koltai Ágnes: Törtszív úrfi Hollywoodi lidércnyomás (Barton Fink)
• Turcsányi Sándor: Álomszonáta Otthonom, Idaho
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A fűnyíró ember
• Schubert Gusztáv: Krapatchouk
• Sneé Péter: Semmit a szemnek!
• Fáber András: Superman III.
• Barotányi Zoltán: Oroszlánszív
• Sárközi Dezső: Jól áll neki a halál
• Turcsányi Sándor: Dili-vízió
• Sneé Péter: Őrjítő vágy

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Beszélgetés Simó Sándorral és Szabó Istvánnal

Virágnyelvtan

Sipos Júlia

A Filmvilág novemberi számában Kié a csőd? címmel kerekasztal-beszélgetést közöltünk, amelynek egyik résztvevője Simó Sándor ezzel a gondolattal zárta válaszát. „A magyar filmek jelenlegi művészi állapota nem a háttéripar válságával függ össze...”

Simó Sándor: A magyar szellemi élet egészével együtt mi, filmrendezők is elvesztettük tájékozódási képességünket. Magyarországon hihetetlen sebességgel követik egymást a nagyon kevéssé kontrollált változások, melyek nem épülnek bele személyiségünkbe. A derék, független magyar filmrendező mindig pontosan tudta, hogy egy paternalisztikus helyzetben valakinek, valaminek meg kell felelnie. Jó szóra, barátokra most is szükség volna, de a barátok eltűntek: az egyiknek kávéháza van, a másiknak valamilyen Kft-je, a harmadik külföldön él... Atomizálódtunk, és keveset lehet várni annak a generációnak a képviselőitől, akik a legutóbbi évekig szerették magukat derékhadnak nevezni, mert azt gondolták, hogy léteznek valahol „nagy öregek”. A nagy öregek elmentek vagy már nem aktívak, másrészt már régóta nem jut eszükbe semmi érvényes. Kellemetlen, agresszív fiatalemberek jelentek meg – harminc és negyven év közötti „fiatal” filmrendezők, – akik számára pedig az egyetlen fontos dolog, hogy elkülönüljenek ettől a régi csapattól. Nehezen áll elő az a hasznos helyzet, hogy az újak egyre-másra jobbnál jobb ötletekkel bombáznák a stúdiót és tolnák ki a derék öreg embereket, akik már megint a szabadságharcról, a kiegyezésről, az első világháborúról stb. akarnak filmet csinálni...

– Nem értek egyet Önnel, mert ezek szerint a rendszerváltás előtti korszak örökségének egyik eleme, hogy nincsenek igazán autonóm személyiségek. Én úgy gondolom a megelőző időszakban elég volt, ha valaki látványosan nem akart megfelelni a fennálló hatalomnak. Ma ez nem elég. A generációs elemzésben sem hiszek. Nem lehetséges, hogy egyszerűen a tehetség hiányáról van szó?

Simó Sándor: A tehetség visszakövetkeztetett fogalom. Jó művek szerzői tehetséges filmrendezők. Nem hiszem, hogy alkalmatlanabbak az emberek a filmkészítésre. Léteznek különböző szűrők, amelyek talán nem tökéletesen működnek, gondolok itt a Főiskolára, de ez nem magyarázat, hiszen kívülről is bepottyanhat valaki a filmgyártásba, és akkor rögtön kiderül, hogy csak a rutinja kisebb... Nyilvánvalóan nem a Főiskola elvégzése avat valakit filmrendezővé...

– A magyar filmszakma bénultságának tehát, Önök szerint nem az az oka, hogy az előző évtizedekben a sikerhez elég volt a felszínes ellenzékiség és mára kiderült, hogy „a király meztelen”? Valódi produkcióra volna szükség...

Szabó István: A filmkészítésben többféle a zavar. Maga az ellenzékiség kifejezést használta, én nem tudom pontosan, hogy ez mit jelent. Attól, hogy valaki olyan jelenségeket bírál, amelyek a lakosságjelentős hányadának gondot okoznak, vagy elemez dolgokat és az elemzés eredményeként olyan kép alakul ki, hogy a jelenlegi gyakorlat rossz és azon változtatni kellene, ezt én nem tartom ellenzékiségnek. A magyar filmrendezőkről sok mindent el lehet mondani, egyértelmű, hogy sok kitűnő és tehetséges művész van közöttük, csak az nem igaz, hogy valamikor is ellenzékiek lettek volna. Maga azt a kifejezést használta, hogy a magyar film a hatalommal való szembenállást jelentette. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a film a hatalommal való olyan szembenállás, amelyet a hatalom fizet. Ezt mindennek tartom, csak ellenzékiségnek nem.

Az előző rendszernek kifejezetten érdeke és célja volt, hogy olyan filmek készüljenek, amelyek kritizálják a rendszert, sőt magát az ideológiát is, mert éppen a filmművészet volt az, amellyel az egész világon be lehetett bizonyítani, hogy a mienk liberális rendszer, amelynek bár államvallása van, lám, nyitott, hiszen megszülettek ezek a filmek. Ezeket a filmeket nemcsak készültükkor, hanem külföldi sikerüket elősegítve is támogatta a rendszer. Nehéz követni, hol volt az a tabuhatár, amelyet néhány film átlépett, hosszabb-rövidebb ideig dobozban maradván... Mindenesetre a magyar filmrendezői kar a tabuk határát pontosan érezte, nem a cenzúrával hadakozott – érzésem szerint –, hanem az öncenzúrával. Szerencsére, egyes filmek esetében nem ítéltük meg elég pontosan a helyzetet és ezért egy kicsit áthágta a tabuhatárt a történet vagy az előadásmód. Természetesen ehhez az kellett, hogy kialakuljon egy közös nyelv, amelyet értett a közönség is, tehát eljutott hozzá az „üzenet”, és a hatalom is eljátszhatta azt a szerepet, hogy nem érti, tehát engedte. Ezt a virágnyelvet megtanulta a magyar filmrendezői kar. Miután a történelem változásával erre a virágnyelvre többé nincs szükség, a magyar filmrendezői karnak pedig ez a virágnyelv az anyanyelve – mostani válságának egyik oka nyelvi válság. A világ túlhaladott azon a fajta eszperantón, amit a magyar filmrendezői kar – közös megállapodásban a közönséggel és a hatalommal – kialakított, azért, hogy el tudja mondani a történeteket.

Egyébként én azt hiszem, hogy a filmrendezőnek az a foglalkozása, hogy megfeleljen: a közönségnek. Természetesen, amikor közönségről beszélek, a megcélzott közönségre gondolok, azokra, akiknek mesélni akarok. Most például magának akarok mesélni, az a célom, hogy megértse, amit mondok. Ha nem érti, egészen biztosan bennem van a hiba, mert maga egy szót sem szól, csak figyel. A filmrendezőknek tehát úgy kell elmesélniük a történetet, hogy egy bizonyos közönség-rétegnek legalább megfeleljenek. Régebben elég volt, ha a film megfelelt egy egészen szűk rétegnek, akit lehet, hogy csupán egy stúdióvezető vagy a Filmfőosztály vezetője képviselt, ha nekik megfelelt, akkor már mindegy volt, hogy megfelel-e a közönségnek, vagy nem. Nem tudjuk pontosan, mit jelent a megfelelés. Amikor megfelelésről beszélünk, mindig csak egy konkrét személynek vagy egy hatalmi vonulatnak való megfelelésre gondolunk. Megvetjük a megfelelést, és elfelejtjük, hogy a munka célja éppen az, hogy úgy tudjunk történeteket mesélni embereknek, hogy az az ő gondolkodásmódjuknak és érzelmi módjuknak megfeleljen, hogy értsék... Ez két külön dolog.

Ami a tehetséget, illetve alkalmatlanságot illeti, ma sokkal jobban tudnak filmet rendezni azok, akik már a mózeskosárból is a televíziót nézték. Anyanyelvi szinten beszélik a filmnyelvet, nem kellett iskolában megtanulniuk, mint az előző generációnak. Pontosan tudják, milyen értéke van egy közel- és egy távol-képnek, mert már gyerekként értették, hogy a néninek miért csak a fejét látni, amikor mesél, és a cicának miért csak a lábát, amikor settenkedik az egérhez. A probléma valószínűleg az, hogy nem a filmkészítésre kell alkalmasnak lenni, hanem arra, hogy valaki mondjon valamit evvel a nyelvvel, hogy legyen cél és a cél mögött legyen valami lényeges.

– Ha leegyszerűsítem azt, amit mondott, akkor ez két dolgot jelent: nincs érvényes mondanivaló és nincs – mert megszűnt a virágnyelv – nyelv sem. Akkor mi maradt, miből kell újraépítkezni?

Simó Sándor: Azért nem a filmnyelv tűnt el, hanem az a sajátos dialektus, amit mi beszéltünk.

Szabó István: Ha régebben azt mondták egy filmben, hogy: „Hideg van. Ma fagyos a levegő.” Mindenki értette, hogy ez azt jelenti: dermesztő a rendszer levegője. Ha ma azt mondják egy filmben, hogy hideg van, fagyos a levegő, ez azt jelenti, hogy kabátot kéne venni, mert hűvös van. Meg kell tanulni világosan, egyenesen elmondani a történeteket. Szembe kell nézni a történettel, tudni kell, hogy miről akarok beszélni és hogy kinek. Alapkérdéseket kell feltenni és ezekre válaszolni kell.

Simó Sándor: Ami Szabó István szakmai érvelését illeti, teljesen egyetértek vele, de emellett más terhek is nehezednek az emberre. Elviselhetetlenül nehéz átélni azt a folyamatot, hogy az ember várt valamire, örült valaminek, majd ebből az öröméből alig tud aprópénzre váltani valamit. Nyilvánvalóan nem vetődhet fel alternatívaként: jobb-e a demokrácia, mint a puha diktatúra, de talán emlékeznek arra a kifejezésre, hogy „életminőség”. Ez most rosszabb, és az okokra mindenféle válaszokat kellene adniuk tudósoknak, szakembereknek és filmrendezőknek is. Az átmenetek soha nem voltak kellemesek a történelemben, így ez most sem az. Szamárság volna azt hinni, hogy azt az utat, ahonnan eltérítettek minket, most újra megtaláltuk, ismét a „fősodorba” kerültünk, vissza a polgári létezésbe és majd minden megy simán... Egyrészt nem találunk vissza túlságosan hamar, mert különböző helyeken jelölik meg az eredeti ösvényt, másrészt ha tudjuk is, hogy hol az ösvény, odajutni nagyon hosszú idő és bonyolult folyamat. Őrült nehéz feladat fejünket és szemünket átprogramozni. Társakat vesztünk – szerencsés esetben új társakat találunk. A filmrendezőnek valamivel jobban kellene ismernie az események szerkezetét, mint a történetet megismerő nézőknek.

– Én naponta találkozom 1020 „forgatókönyvvel’, vagyis rendkívül sok érdekes és elmesélendő történetet látok magam körül. Ha nem rádióműsorokat készítenék, akkor szinopszisokat írnék, különös drámák, életsorsok várnak arra, hogy elmeséljék őket. Volna mit és volna kinek...

Szabó István: Az előző világban, ha valaki művészettel foglalkozott, az államilag kinevezett, státuszban lévő Művész volt. Tehát aki filmrendező, az művész. Igen ám, csakhogy a világon évente körülbelül 3000 elkészülő filmből 2500-at úgy készítenek, hogy filmrendező foglalkozású emberek megrendezik a filmet az elkészült forgatókönyvből, a producerek által eldöntött szereposztás szerint, a kiválasztott helyszíneken. Két héttel a forgatás előtt bekapcsolódnak, megtanulják a feladatot, kialakítják a dolog tempóját stb., tehát érdeklődést keltenek az iránt a történet iránt, amire a megbízásuk szól. Ezen kívül van néhány filmrendező – Bergman, Fellini, Jancsó Miklós és még egy páran –, akiknek önálló, saját világuk van, amivel el tudnak mondani valamit a néző számára a néző világáról, akik tehát művészek és akik önmaguk teremtik meg saját világukat. Ez nem azonos a filmrendezés előbb említett iparos gyakorlatával, de minthogy az előző világban arra volt szükség, mindenki kinevezett művész volt. A legkülönbözőbb állami kitüntetéseket kapta, hogy elhiggye magáról, és a végén el is hitte... Nincs gondolata a világról, de kitűnően meg tudná fogalmazni más gondolatát. Nincs elképzelése az emberi lét minőségéről, de kitűnően el tudná mondani, ha valaki megfogalmazná neki... De nincs, aki megfogalmazza neki, mert hiszen idáig senkit nem engedett magához a megfogalmazni tudók közül, hiszen ő volt a művész. A virágnyelv tökéletes volt erre, a világos, egyenes beszéd már nehéz. Teljesen igaza van, valóban naponta találunk történeteket. Miért nem készülnek el ezek a filmek? Mert ahhoz szembe kellene nézni ezekkel a témákkal. És ahhoz, hogy a témával szembenézzen az ember, ahhoz saját magával is szembe kell néznie. A filmrendező része a mai magyar társadalomnak, ugyanúgy gyáva és ugyanúgy működik az amnéziája. A magyar filmrendezők az előző világ kedvezményezettjei voltak. Még azok is, akik büszkén fel tudják mutatni, hogy egy vagy két filmjük be volt tiltva. Tudniillik a betiltott filmjük után nyugodtan készíthették a következő és az azután következő filmjeiket. A betiltottságnak csak akkor volt valami következménye, ha ők azért külön „megharcoltak”, mert ez hozzátartozott saját mentalitásukhoz. Szembenézni ezzel a kedvezményezettséggel, és nem egy másikat kikiáltani bűnösnek, hanem világosan tudni, hogy mi az, amit én tettem hozzá építőkockaként ahhoz az előző rendszerhez, aminek a lerombolását most büszkén a sajátomnak tekintem... – ez az, amivel mindenkinek szembe kell néznie. Egy operatőr kollégám – ha jól emlékszem tíz évvel ezelőtt, furcsa módon éppen ebben a szobában – mondta nekem, miközben ránézett az ablakkilincsre (amelyik lejárt), hogy „erről a rohadt kilincsről se tudok filmet csinálni, mert ha elkezdek utánajárni annak, hogy miért ilyen ócska ez a kilincs, eljutok a rendszer lényegéhez”... Ha ma bármelyik történethez nyúlok és megpróbálom megkeresni a mélyét, akkor megtalálom benne a saját zavaromat, maga is a magáét, és mindenki a sajátját. Ez fantasztikusan nehéz, elképesztő energiát igénylő processzus, ennél könnyebb a virágnyelv, könnyebb az amnézia és könnyebb együtt kiabálni azokkal, akik máshol, másban találják meg a bűnöst. Olyan egyszerű elfogadni a legendákat... Magyarországon mindenki tudja, hogy Petőfi Sándor soha nem szavalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, de a legenda működik tovább... Mi történne, ha valaki egyszer elmesélné azt az igaz történetet? Nem kerülnénk mélyebb, titkosabb, megértőbb kapcsolatba Petőfi Sándorral? Dehogynem. Ezek a dolgok még nagyon hosszú ideig akadályozni fogják a filmművészetet Magyarországon. Ez nem jelenti azt, hogy nem készülhet el egy-egy mélyebb, izgalmasabb film, különösen a nagy egyéniségek „tollából”, akik mindig át-át törnek a saját falaikon, de amíg az amnézia társadalmi méreteket ölthet, és amíg ki nem alakul a társadalmi igény az őszinte és becsületes szóra, addig a művészet nemigen fog előrejutni.

Ami az egzisztenciális bizonytalanságot illeti, valóban sokan nullán állnak, olyanok, akik egy életet végigdolgoztak... Azt kérdezte tőlem egy nagyon nagy magyar színésznő, az összes létező társadalmi kitüntetés birtokosa, aki tizennégyezer forint nyugdíjból él, hogy „miért tehetek én arról, hogy Kádár János alatt voltam színésznő és nem Horthy Miklós vagy Ferenc József alatt?” Mindannyian egy valóságban éltünk és ezzel szembe kell nézni, akkor leszünk bűnösök, ha nem nézünk szembe azzal a valósággal. A legnagyobb bűn, amit egy társadalom értelmisége elkövethet a társadalommal szemben, ha nem néz szembe igazi tetteivel, ha hamisít. Tökéletes példa erre Németország két része, ahol a volt NDK-oldalon pontosan lehet látni, hogy a be nem vallott valóság hova vezet. Az írástudóknak ez a felelőssége. Mellesleg a bűnről csak az tud beszélni, aki ezt megtapasztalta valamelyik oldalról. Ezzel együtt nagyon fontosnak tartom egy új filmrendező generáció bekapcsolódását a magyar filmkészítésbe, de az életkor azoknál nem számít, akik le tudnak számolni a saját tabuikkal, előételeikkel, akik szembe tudnak nézni a saját helyzetükkel, és az jelenik majd meg a filmvásznon (lásd Bergman).

Simó Sándor: Nincsenek „tól-ig” generációk, én viselem az apám bűneit, aki viselte az apja bűneit és a gyerekeim viselik az én bűneimet. A baj az, ha művi cezúrák iktattatnak a folyamatba, ez atomokra töri a kultúrát és a mindennapi életet is.

Szabó István: Az ember akkor kerül bajba – és ez a művészeknél tragikus – ha nem azonos önmagával. Ha az ember nem tud azonos lenni önmagával, mert a társadalom vezetői olyan cezúrát húznak, hogy mától kezdve minden másképp volt és ettől kezdve az illető nem mer azonosulni saját magával, arcot változtat és másnak tünteti fel magát, nem vállalja az emberi kontinuitást – amihez ez a szembenézés hozzátartozik –, akkor alkalmatlanná válik mindenre. Filmrendezésre is.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/01 28-30. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=161