KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró

• Lajta Gábor: Meglesni Johannes Vermeert Leány gyöngyfülbevalóval
• Varró Attila: Bundás Vénuszok Guido Crepax rajzmozija
• Géczi Zoltán: Maszkba fagyva David Mack: Kabuki
• Kovács Marcell: Éjszakai rohanás Frank Miller: Sin City
• Tóth András György: Francia vonal Bande dessinée
• Kemény György: Homo Duplex Magyar filmplakátok
• Bikácsy Gergely: Általános erekció Almodóvar ifjúsága
• Láng Judith Veronika: Pygmalion vágya Történetek az alvó szépekről
• Vincze Teréz: A vizek démonai Árnykép: Kim Ki-duk
• Karátson Gábor: Hangyák az ágon Tavasz, nyár, ősz, tél… és újra tavasz
• Pápai Zsolt: Hardcore vadnyugat Sam Peckinpah westernfilmjei
• Takács Ferenc: Tarts (újra) Nyugatnak! Fegyvertársak
KRITIKA
• Vaskó Péter: Nyócker, vagy amit akartok Rap, revü, Rómeó
• Zoltán Gábor: Nevelj magadnak hőst Barbárok a kapuk előtt
• Vágvölgyi B. András: Szuperhősök az Olümposzon Kill Bill 2.
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: 21 gramm
• Ádám Péter: Csak ön után
• Hungler Tímea: A rém
• Kis Anna: Szeress, ha mersz
• Pápai Zsolt: A titkos ablak
• Béres Dániel: A legtöbb ember Kínában él
• Mátyás Péter: Kőtutaj
• Vaskó Péter: Van Helsing
• Tornai Szabolcs: Datolya (Arab passió)

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Barbárok a kapuk előtt

Nevelj magadnak hőst

Zoltán Gábor

Haldoklás, hédoné, hospitál. Denys Arcand Oscar-díjas tragikomédiája életre-halálra.

 

Ilyen könnyed és pontos filmet, mint amilyen Denys Arcandé, kevesen tudnak készíteni. A hatvanhárom éves quebec-i forgatókönyvíró-rendező mesterműve nem más, mint mese egy hősről, aki harcba száll az emberi méltóságért, a szeretetért, a szabadságért, és győz.

Denys Arcand egy kaotikus, túlzsúfolt közkórház folyosóin kígyózva indítja filmjét. Ha sosem jártunk Kanadában, viszont egyik vagy másik hozzátartozónk történetesen valamelyik magyar kórház folyosóján szenvedett ki, nem ilyennek képzeljük az észak-amerikai betegellátást. Pedig könnyen lehet, hogy csakugyan ilyen. Vagy efelé tart. Hogy ennyire ismerősen, szinte otthonosan kelet-európaias legyen. Vagy Harmadik Világ-beli.

Észak-Amerikában, és nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Kanadában is, és még annak francia nyelvű táján is különféle katasztrófáktól rettegnek. Nemcsak a tudatlan, akciófilmeken élő tömegek, hanem az értelmiségiek és a művészek is, és nemcsak egyedi, alkalmi katasztrófáktól, hanem olyanféle korszak beköszöntétől is, amilyet egy magyar (Második Világ-beli) író katasztrófa-kornak nevezett. Persze tarthatnak tőle, hiszen barbárok csakugyan léteznek, és csakugyan be is törtek már a birodalomba, és leghőbb vágyuk csakugyan az, hogy mindenestől a maguk szintjére rombolják. Tarthatnak, mert a birodalom is létezik, gazdagságával, erejével és azzal a szabadsággal, amelyet polgárai élvezhettek a huszadik században.

A vége az, hogy Rémy meghal. Nem barbár fegyverek végeznek vele, bár betegsége, a rák, kétségtelenül hasonlítható a Birodalomra törő, azt elözönlő barbárokhoz. Mielőtt ötvenegynéhány évesen megbetegedett, Rémy egyetemi ember volt. Élvezte az életet, vagyis a nőket, a könyveket, a finom ételeket és borokat, a baráti beszélgetéseket, az utazásokat. Még szerencsésnek tudhatja magát, hogy nem folyosón haldoklik, hanem egy szűk kórteremben. Figyelheti sorstársain, hogy milyen a betegség kicsivel későbbi vagy korábbi stádiumában létezni. Ő még nem tart ott, hogy oxigénnel dúsított levegőt kelljen szívnia, de fájdalmai már erősek.

A felesége másfél évtizeddel korábban kidobta, mivel nem volt képes elviselni, hogy Rémy minden nővel szeretkezik, akivel csak lehet. Márpedig a szexuális szabadság korában és az ő köreikben szinte mindenkivel lehetett, és Louise-nál éppen akkor telt be a mérték, amikor kiderült, hogy a legszűkebb baráti körükbe tartozó nők is éveken át Rémy szeretői voltak.

Gyerekeik, Sylviane és Sébastien megsínylették a válást, neheztelnek az apjukra, annak rendje és módja szerint elidegenedtek tőle. A lány éppen a Csendes-óceánon vitorlázik, és szóba se jön, hogy visszatérjen, a fiú Londonban intéz roppant kifinomult pénzügyi műveleteket. Az anya erősen kérleli, hát visszarepül Kanadába a menyasszonyával együtt.

 

*

 

A kivételesen jóképű és jólöltözött, magabiztos Sébastien, oldalán a szép és okos menyasszonnyal megérkezik tehát a nagybeteg apához. Ha ő azonnal nem intézkedne, nem végeznék el azt a vizsgálatot, mely minden addiginál pontosabb képet ad Rémy állapotáról. Sébastien milliomos, és nem okoz neki gondot, hogy átvigye apját az Egyesült Államokba, egyenesen az első korszerűen fölszerelt kórházig. Egyébként ezek a kanadaiak, ezek a quebec-i értelmiségiek látványosan lenézik az Egyesült Államokat, és amennyire lenézik, pontosan annyira irigyek is rá.

Sébastiennek van egy baltimore-i orvos barátja, aki e-mailben megkapja a komputer-tomográfos felvételeket, és még vissza se értek a kórházba, már mobiltelefonon közli, hogy Rémy gyógyulására nincs esély. Sébastien még így is átvinné Baltimore-ba az apját, hogy a hátralévő időben a lehető legjobb ellátásban részesülhessen, de Rémy nem hajlandó „száműzetésbe vonulni”. Gyorsan összevesznek, Sébastien ordítva közli Rémyvel, hogy őmiatta ment tönkre az anyja élete, a húga őmiatta nem találja helyét az életben – pontosan ilyesmikre lehet számítani az adott helyzetben.

Már utazna is vissza Londonba, mikor Louise megmondja neki, hogy Rémy nagyon szerette. Rövid, nyugodt és határozott előadás. A haragos fiú nem emlékezhet rá, most kell megtudnia, hogy hároméves korában, amikor agyhártyagyulladása volt, az apja napokon át tartotta őt a karjában, és ringatta, meg hogy amikor nem éltek együtt, akkor is figyelt rá, a gondját viselte. Sébastien nem mond semmit. Nem mondja ki, hogy meg lett győzve. Viszont marad, és intézkedni kezd.

És megmutatkozik, mi minden történik akkor, ha egy fiatalember, aki nemcsak elszánt, de pénze és esze is van, kezébe veszi az ügyek intézését. Fölhívja sorra apjának barátait, az egyiket Alaszkában, a másikat Rómában, a harmadikat valahol a végtelen prérin éri utol, és megkéri őket, hogy jöjjenek el Rémyhez. Csupa ötvenes hölgy és úr, akik sorra mind útra kelnek, és körülveszik a rég nem látott barátot. Aki Rómából érkezik, az történetesen egy homoszexuális férfi, ő tud legjobban főzni a csapatból, egész rakományra való olasz élelmiszerrel, lakomák nyersanyagával állít be a kórházba, valamint olasz partnerével. A középkorú hölgyek ugyanazok, akikkel Rémynek viszonya volt, és akik miatt házassága szétesett, de Louise már nem féltékeny, már ő is örül a jelenlétüknek. A megereszkedett arcú Pierre, akinek mindig csak szeretői voltak, és azokat is gyorsan váltogatta, fiatal feleséggel és két csöpp gyerekkel együtt jön.

Mire a látogatók hangos serege betódul, Rémy már nem a szűk kórteremben fekszik. Hiába alulfinanszírozott a szegény kanadai egészségügy, Sébastien megnyittatott egy elzárt szintet a kórházban, kifestetett és rendbe hozatott egy tágas kórtermet az apja számára. Hogyan? Ahogy a Harmadik (és, mint jól tudjuk, a Második) Világban szokás: kellőképpen megfinanszírozta a menedzsmentet és az egészségügyi dolgozók szakszervezetének helyi csoportját – csupa gengszterfilmbe illő figura, úgy mozognak, olyan pofákat vágnak, mint a filmbeli rosszfiúk –, Sébastien magabiztosan veszteget. Mozgósítja továbbá az információs társadalom eszközeit, hogy Sylviane a hajóról videóüzenetet küldhessen apjuknak.

 

*

 

Arcand félelmetes, a lehető legfélelmetesebb ellenfeleket állít Sébastien útjába. Az neki sincs megengedve, hogy legyőzze a halált, de sikerrel veheti fel a harcot a térbeli távolságokkal és a régi barátok szükségszerű eltávolodásával, a kórházat ellenőrzésük alatt tartó rosszarcú emberekkel.

Orvos barátja fölhívja a figyelmét, hogy kísérletek tanúsága szerint a heroin sokszorta hatékonyabb fájdalomcsillapító az egészségügyben használatos morfiumtablettáknál – bemegy a rendőr-főkapitányságra, hogy a legtájékozottabbtól, a kábítószerellenes csoport egyik nyomozójától tudakolja meg, hol szerezhető a legjobb minőségű heroin. És habár a nyomozó kénytelen óvatosan viselkedni, ahelyett, hogy lesittelné vagy megfenyegetné Sébastient, egy kis tanáccsal elindítja a megfelelő irányba.

Az egyik régi barátnőnek van egy heroinfüggő lánya. Sötét ruhájú, bukott angyal. Nagyjából annyi idős, mint Sébastien, együtt játszottak gyerekkorukban. Ez a szép, érzékeny és egészen enyhén cinikus fiatal lány aztán segít beszerezni a szert, ő avatja be Rémyt a heroinfogyasztás módjába és örömeibe. Így lesz elviselhető, sőt, kicsit még mulatságos is a haldoklás.

Sébastien a film hőse. Egyszerre emlékeztet a cselekvő és a vándorló, az útjuk során a tökéletesedés felé tartó hősökre. Miközben célja felé tart, egyik emberrel találkozik a másik után, és ezek a találkozások sohasem közömbösek, mind érdekesek és tanulságosak, de a legtöbb esetben szépek is – egy-egy ajándék, biztatás a hősnek. Csupán azt az embert találja meg sokára és nehezen, akiért az egészet csinálja: a saját apját. Talál viszont egy helyszínt. Erdővel borított dombok közt csillog egy tó, annak a partján tágas, nyugodt házak. Rémy életének egyik fontos helyszíne volt ez. A régi baráti társaság szokott ott összejönni, nagyokat beszélgetni, lakomázni. Sébastien elkéri Pierre-től, apja egyik barátjától a nyaralóját.

 

*

 

Tizenöt évvel korábban forgatott már egy filmet annál a tónál Denys Arcand. Az Amerikai Birodalom hanyatlása volt a címe, és ugyanezek az alakok szerepeltek benne. Értelmiségiek, aki ugyanolyan hevesen vágytak a világ dolgainak megértésére, mint a testi örömök mindenféle változatára. Már akkor is középkorúak, tönkrement vagy éppen tönkremenő házasságokkal. Kedvesek és visszataszítók egyszerre, nevetségesek és tiszteletre méltók. Így tehát a forgatókönyvíró és rendező Denys Arcand számára ugyanúgy visszatérés ez, mint Rémynek és társainak.

Megint van főzés, vannak finom borok és hosszú beszélgetések. Nem, arról szó sincs, hogy a haldokló megbékélne sorsával, hogy nyugodtan és elégedetten nézne vissza életére és munkásságára – gúnyos inkább és keserű. Olyasmit tesz, amit számvetésnek neveznek, akik szeretik a régies, szép kifejezéseket. „A végső számvetés.” Számvetése egyúttal a többieké is, akik még maradnak. Együtt röhögik ki a sok ökörséget, mindazt, amiben az eltelt évtizedekben hittek, amikért lelkesedtek, a szeparatizmustól a maoizmuson át a dekonstrukcióig. Rémy még okos és szellemes, de enni már nem tud, bort sem iszik. Ez tehát, nyilvánvalóan ez a pillanat, amikor még méltósággal távozhat. Amihez megkapja a segítséget környezetétől, mindenekelőtt a narkós lánytól és a saját fiától.

Méltósággal halni meg, olyan emberek körében, akik ismertek és szerettek, ki ne vágyna erre? És milyen keveseknek adatik meg! Nem utolsósorban azért, mert keveseknek van olyan fiuk, mint Sébastien. Hogy lehet ilyen fiúra szert tenni? Talán olyasféle életet kell élni, mint amilyet Rémy élt, és olyasféle embernek kell lenni, mint ő volt.

Valószínű, hogy így van. De kell még hozzá egy kis szerencse is.

A forgatókönyvíró-rendező kegye.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/06 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1922