KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró

• Lajta Gábor: Meglesni Johannes Vermeert Leány gyöngyfülbevalóval
• Varró Attila: Bundás Vénuszok Guido Crepax rajzmozija
• Géczi Zoltán: Maszkba fagyva David Mack: Kabuki
• Kovács Marcell: Éjszakai rohanás Frank Miller: Sin City
• Tóth András György: Francia vonal Bande dessinée
• Kemény György: Homo Duplex Magyar filmplakátok
• Bikácsy Gergely: Általános erekció Almodóvar ifjúsága
• Láng Judith Veronika: Pygmalion vágya Történetek az alvó szépekről
• Vincze Teréz: A vizek démonai Árnykép: Kim Ki-duk
• Karátson Gábor: Hangyák az ágon Tavasz, nyár, ősz, tél… és újra tavasz
• Pápai Zsolt: Hardcore vadnyugat Sam Peckinpah westernfilmjei
• Takács Ferenc: Tarts (újra) Nyugatnak! Fegyvertársak
KRITIKA
• Vaskó Péter: Nyócker, vagy amit akartok Rap, revü, Rómeó
• Zoltán Gábor: Nevelj magadnak hőst Barbárok a kapuk előtt
• Vágvölgyi B. András: Szuperhősök az Olümposzon Kill Bill 2.
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: 21 gramm
• Ádám Péter: Csak ön után
• Hungler Tímea: A rém
• Kis Anna: Szeress, ha mersz
• Pápai Zsolt: A titkos ablak
• Béres Dániel: A legtöbb ember Kínában él
• Mátyás Péter: Kőtutaj
• Vaskó Péter: Van Helsing
• Tornai Szabolcs: Datolya (Arab passió)

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar filmplakátok

Homo Duplex

Kemény György

A magyar plakáttörténetben hézagpótló Ernst gyűjtemény szinte mindegyik plakátja megállít, megszólít, beszél valamiről. A tízes-húszas évek aranykor volt a mozigrafikában.

 

Vállalom, hogy remekműnek nevezzem a fenti című filmhez 1917-ben készült, eddig számomra ismeretlen grafikát, amely többszáz társával együtt látható a Film posters, a magyar filmplakát aranykora 1912-1945 című kiállításon a Budapest Galériában. Tudni kell, hogy az impozáns plakátgyűjtemény az egyébként a belvárosi Ernst Galériát működtető Ernst és Eleni Wastl mindössze ötévnyi szenvedélyes gyűjtői, vásárlói munkájának eredménye, és még számomra is, aki azt hittem mindent ismerek a magyar plakáttörténetből (hiszen jómagam rendeztem Bakos Katalinnal az 1986-os 100+1 éves a magyar plakát tárlatot a Műcsarnok összes termében), számos meghökkentő felfedezéssel, újdonsággal szolgál ez a mostani bemutató. Hogy elvarrjam a szálat: a majdnem kilencven éves német filmhez, a Homo duplexhez (amit még megtudunk róla: „sorstragédia, Corso Mozi”) Tatrangi Kovács Sámuel által tervezett, impozáns méretű, majdnem méterszer méterharmincas (mint a többi is) nyomat erőteljességével, monumentalitásával, szuggesztivitásával akár ma is készülhetne és ma is remekmű lenne. Egy kis segítség a jó öreg hálóról: „Duplex: 1.: Tavalyi gyenge kis amerikai vígjáték nálunk Jószomszédi iszony címmel. 2.: 8 TNC összeköttetése NODE-okhoz pollingoló áramkörrel Duplex digipeater vezérlő PIC mikrokontrollerrel.” Ezekkel nem sokra megyek, hanem a „3.: Duplex átvitel, azaz egyidejű és kétirányú átvitel, hasonlóan az emberi beszélgetéshez, vagy technikai példaként a telefonáláshoz”, hát ez az! Ez a plakát megállít, megszólít, beszél valamiről, én meg felfogom, reagálok, mert hat rám. Ez az a folyamat, ami a mai plakátokból, reklámokból alapvetően hiányzik. Ma csak lehengerelni, legyőzni akarnak, „duplex átvitelre” csak a pénztárcám számíthat, szemem, agyam, érzelmeim korántsem. A fekete háttéren sárga-fekete kockásmintás házikabátot viselő, eszelős tekintetű, drámai megvilágítású férfiarcot a Homo duplex plakáton valószínűleg sosem fogom elfelejteni.

Végigjárva a termet azonnal szembeötlő, hogy a tízes és húszas évek filmplakátjai szinte a filmművészet születésével, kialakulásával párhuzamosan mennyivel jobbak, sűrűbbek, mint a harmincas-negyvenes évek már rutinba fulladó érdektelen munkái. Ebben a korai korszakban a nevek is plakáttörténeti súlyúak: Földes Imre (aki láthatóan csak úgy ontotta a jobbnál jobb grafikákat), Sátori Lipót, Bíró Mihály nem csak a film témájában voltak kimagasló jelentőségűek. Földes és Sátori még arra a bravúrra is képes volt, hogy közös munkájuk a Prof. Nick Fantom című 1918-as német filmhez, ez a metsző tekintető, pipázó, sálba burkolózó úr magának e kiállításnak reklámjává, plakátjává is kinője magát, másrészt hogy kettejük szignójának ötvözetéből remek közös szignót (ma: logót) alkossanak amúgy melléktermékként, a „földeSSátori”-t. Ugyane páros egy másik munkája, nagyvonalúan stilizált, szinte pop art stílusú merész-tekintetű matróza, a Tom is kiváló plakát. Néhány további kiemelés, impresszió: Földes A zöld gyémántján (1918) az estélyis, csillogó fejdiadémos gyönyörű hölgy hajkororonája felé két undokzöld, csontos, markolásra görbülő kéz nyúlik, a hideglelős, mindjártfrásztkapok hangulat nyilván pontosan idézi az egykori (még egyszer: 86 évvel ezelőtti) mozit, tehát a horror, a thriller, a krimi egyidős magával a filmmel, csak akkor még nem volt ilyen szép nevük. E plakáton nincs a címen kívül más szöveg, mint hogy „Royal Apollo”, azaz a majdnem napjainkig működött nagy mozi neve. A többit mondja el maga a grafika, a kép, nem kell agyonbeszélni a majdani mozinézőt -- akkor még így gondolták (helyesen) a filmforgalmazók. Izgalmas Ismeretlen/Unknown munkája, A gyémánt palota (1920). Szokatlan fekvő formája miatt a filmvászonra leginkább emlékeztető kép, a sötét hajó, a rakparton fekete keménykalapban (és ettől nekem kicsit Magritte-os), karjában alélt, sárgaruhás nővel lépegető úr mintha a falragasz alcímét igazolná: „Dráma az élet mélységeiből 4 felvonásban”. A tipográfia is erőteljes, ugyanakkor színe, formája, betűtípusa szerves része marad a képnek. T. Kovács Sámuelnek egy 1917-es olasz filmhez (Clemenceau) tervezett grafikájában az a meglepő, hogy a művész megelégedett a fekete-szürke ceruzarajz eszközével, és így is igen hatásos munkája, az igen nagyméretű, komor férfiarc, előtte a jóval kisebb, elegáns, tűsarkos, felhőtlenül mosolygó hölgyalak kontrasztjával. Viva la greyscale! Földes 1917-es hatalmas, vörös, kacagó halálfeje (A fölfelé züllők, amerikai film) a körülötte rémülten álló miniatűr hölgyekkel és urakkal ma is megállítaná és megdöbbentené a járókelőket. Gondolkodásmódja, formavilága már megelőlegezi az 1919-es Tanácsköztársaság -- ha akarjuk, ha nem -- fantasztikus erejű plakátjait. Ugyanez mondható el Sátori szintén 17-beli plakátjáról, A halál útjáról is, a pirosköpenyes, kaszás halál és a láncait széttörő két szív expresszív kompozíciója szintén erőteljes munka. Újabb csúcspont Kiss A kilenc ujjú embere (ezúttal dán filmhez), egy rab kontrasztos, Caravaggiós világítású portréja. Az ízlés bizonyítéka: az említett kilenc ujj csak a címben (igaz: vérvörös betűkkel), a képen nem szerepel. Más arcot mutat (szó szerint is) Sátori Odette-je (olasz film, 1918), melyen a szép, kalapos nő arcképét a hűvös elegancia, szinte Vaszarys finomság és festőiség jellemzi, és ezt nem rontja, inkább erősíti a játszó mozi teljes plakátszélességű neve, azaz az „Urania”. Bíró Mihálytól is láthatunk két remekművet. Mind a Dr. Lauffen, mind a Faun 1917-ben készült magyar filmekhez, és ugyanolyan lendületes, nagyvonalú, szemet odakapó grafikák, mint későbbi híres politikai falragaszai. Földes A királytigrise (1923) méltó a szomszédságában kiállított Homo duplexhez, ez a feszült, átlós mozdulatú , sárga-fekete csíkos rabruhájú férfialak (úgy látszik ez trendi téma volt akkoriban), akinek falra vetett súlyos árnyéka valóban egy tigrisé. Weisz Gyula ’17-es A postazsák hiénái a tárlat szinte egyetlen olyan plakátja, amely a Bécstől Pestig oly divatos szecesszió stílusában fogant. Ne felejtkezzünk meg Földes Imre korai, 1913-beli Protea II.-jéről sem, amely francia filmhez készült, és amelyen meghökkentő látvány a világos háttérben magasodó nagykalapos, háziasszonyszerű hölgy a fekete álarcban (női Zorro?), amint ökle épp ütésre készül, másik keze pedig puskát markol.

Még néhány plakátot felsorolhatnék (Morgenstern A kányáját mindenképp!), de inkább visszatérek a már megpendített ’30-as és ’40-es évek kiállított darabjaihoz. Egyértelmű gyengülést mutatnak a korábbi grafikákhoz képest, jön a máig élő séma, az egyéni, vagy csoportos és statikus színészarcképek, sztárportrék unalmas sora, néha alul kicsikében egy-egy megfestett, akkor fontosnak tartott, ma több esetben értelmezhetetlen filmjelenettel. A zömmel magyar filmekhez készített arcképcsokrok valójában még mindig az előző korszakok kézilitográfia-technikájával készültek, tehát még grafikák, de már szinte érezni lehet a közeljövőt, az ezeket felváltó színes fotók máig nem szűnő végtelen menetét.

Kézi litográfia, óh! Beavatom a tisztelt olvasót abba a ténybe, hogy Lautrectól a ’60-as évekig nagyszerű kezű mesterek plakátméretű kövekre másolták hűségesen és szabad kézzel a művészek terveit, és ezekről a kövekről -- színenként egy-egy új hatalmas kőről -- nyomtatták magukat a plakátokat. Az én első munkáimat is még Szlavicsek Alajos, volt Művészeti Gimnáziumbéli osztálytársam, a későbbi utolsó pesti kézi litográfusmester másolta kőre. Jávor Pál, Kabos Gyula, Szörényi Éva, Tolnay Klári, Páger Antal, Ajtay Andor, Turai Ida, a fiatal Básthy (a szocializmusban Básti) Lajos számos arckép-plakátjával búcsúzik tehát a kiállítás a nosztalgiázó időskorúak nagy örömére, de bármifajta művészi áttétel, szándék, plakáttervezői zsenialitás teljes hiányával, a szerzők nevei sem csengenek ismerősen -- Békés, Győri Gy. László, Muskovszky László -- mintha csak ma lenne. Futottak még: számos kisebb függőleges csíkplakát, itt is a kiállítóterem kirakatai mellett lógnak, a maguk idejében is ugyanott volt a helyük a szatócs-, vagy épp szőrmeboltokban. Ezek egyike sem volt grafikai remeklés, jobbára a film címe és a szereplő sztárok portréi láthatóak rajtuk újfent, üdítő kivétel Kenyeres 1940-es Alcazarja (olasz filmhez), lendületes, színes, remek tipójú, én is szívesen kiakasztanám itthon.

Izgalmas, színvonalas, szórakoztató és egyben elgondolkodtató ez a magyar plakáttörténetben hézagpótló Ernst gyűjtemény, és figyelemre méltó a kísérő kiadvány, a reprókkal teli könyv is Vécsey Esther fontos tanulmányával. A látogatók szívderítően nagy száma (talán mégsem pillanatnyi elmezavar volt csupán a „Monet-effektus”?) bizonyítja a plakátművészet, és hangsúlyosan a nemzetközi szintéren is kimagasló magyar tervezők híveinek széles táborát. Ennek a grafikai műfajnak története során mindvégig egyik tagadhatatlanul legfőbb inspirálója, megrendelője az épp aktuális film volt, a kiállításon bemutatott 1912 és 1945 közötti „aranykor”-on kívül legalább ilyen aranykor volt a ’60-as, ’70-es évek nagy felfutása is, de az akkori kiváló magyar moziplakátokból csak egyetlen tárlatról tudok, miután azt jómagam rendeztem 1979-ben a párizsi Beaubourg-beli Magyar Filmhónaphoz kapcsolódva. A Film posters kiállítás sikere arra buzdít, hogy máris várjam az ezt az időszakot bemutató hazai Film posters II.-t is.

 

Film posters, a magyar filmplakát aranykora 1912-1945 Budapest Galéria. Rendezte: Ernst és Eleni Wastl.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/06 22-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1925